21. Elkezdődött

***

***

/Alice szemszöge/


- Ha jól sejtem Alice Cullen-hez van szerencsém, igaz? – nézett rám komolyan Dorian. Sosem találkoztam még vele. Hallani már elég sok mindent hallottam, de nem gondoltam volna, hogy igaz, amit mondanak róla. Tudtommal a vámpírok bőre keményebb volt bárminél, de ő mégis viselte a fél arcán egy mindnyájunk számára végzetes nap sérelmeit. Márvány arca össze volt töredezve mintha csak egy törött vázát összeragasztanának. A váza egyben lesz, de a törésnyomok örökre látszani fognak.

- Igen – válaszoltam röviden mielőtt jobban feltűnne, mennyire elképeszt arcának látványa. Egy vámpír, hegekkel nem mindennapi látványt jelentett, de nem ez volt a különleges Dorianben, legalábbis nem csak ez.

- Odabent kényelmesebben tudnánk társalogni – invitált be a titokzatos terembe ahonnan mindketten kijöttek. – Bár amint látom nem ártana előbb kicsit rendbe szednie magát bizonyára hosszú utat tett meg idáig – mosolygott rám majd kiadta az utasítást az inasának miszerint adjon nekem valami ruhát és egy számomra alkalmas szobát itt tartózkodásom idejére.

A kastély jóval nagyobb volt belülről, mint ahogyan az kívülről látszott. Folyosók végeláthatatlan sora hálózta be az egészet és gyanítom, hogy vámpír létemre is képes lennék eltévedni. Annak ellenére, hogy nappal volt a hatalmas ablakokon el volt húzva a vörös, bársony sötétítőfüggöny így a csillárok folyamatosan világítottak mindegyik helyiségben. A folyosókon, a falakon szinte mindenhol műtárgyak vagy éppen családi ereklyék voltak. Mindegyik gyönyörű volt és nem látszott rajtuk az idő pora. Összességében csodálatos hely volt mégis olyan negatív energiák áradtak belőle, hogy nem volt olyan dolog, amiért itt maradtam volna.

A palota egy egészen más szárnyába vezetett Dorian inasa, ahol egy hatalmas szobába vezetett majd kitárta a gardróbot, ami tele volt középkori női ruhákkal mégis egytől egyig gyönyörűek voltak. Magamra hagyott a szobába majd közölte velem hogy az ura negyedóra múlva vár a szobájában. Amint egyedül voltam első dolgom volt beleugrani a nagy franciaágyba. Olyan hihetetlen érzés volt itt lenni ezen a különös helyen és mivel még mindig nem működött a képességem nem is igazán tudtam elhinni, hogy ez lehet a valóság, de ekkor eszembe jutott miért is vagyok itt és máris tudtam, hogy nem élvezhetem ezt a fajta kényelmet.

Nekem dolgom van itt. A szobához tartozó fürdőbe mentem és belenéztem a mosdó fölött logó tükörbe bár ne tettem volna. A hajam zilált volt a külsőm piszkos és igénytelen. Úgy döntöttem veszek egy gyors zuhanyt. Hamar beálltam a zuhany alá és lemostam magamról az utazásom okozta mocskot. Amint rendbe szedtem magam a fürdőben nagy élvezettel vetettem bele magam a temérdek ruha közé. Végül egy sötétzöld, fűzős, abroncsos ruha mellett döntöttem.

Az órámra pillantva tapasztaltam, hogy bizony letelt az a negyed óra. Kilépve a szobából elindultam arra ahonnan jöttünk. Már azt hittem eltévedtem a hosszú folyosókon, de ekkor megpillantottam Dorian szobáját ahol nem is olyan rég még az inasával társalgott. Mielőtt azonban bekopoghattam volna az ajtó kinyílt és az inas invitált beljebb. Egyenesen egy kisebb nappaliba vezetett ahol a kandalló előtt lévő fotelek egyikén a nagyúr foglalt helyet. leültem egy másik fotelbe majd hallottam, ahogy az inas távozik, de egyikünk sem szólalt meg. Tudtam, hogy nekem kéne, de nem voltam rá képes csak bámultam, ahogyan ropog a tűz a kandallóban.

- Nos, Alice feltételezem nem azért jöttél, hogy bájcsevegjünk – mosolygott rám miközben a tekintetemet kereste.

- Nem, nem azért jöttem – feleltem kissé habozva.

- Tudom miért jöttél – válaszolta csöndesen mire rákaptam tekintetemet és hitetlenkedve visszakérdeztem.

- Tudod?

- Igen – bólintott és ő is hasonlóképpen, mint én az előbb a tűzre bámult.

- Akkor miért vagy még itt? – kérdeztem kétségbeesve, hiszen ha tudja, mit szeretnék, akkor miért ül még itt tétlenül.

- Alice. Én nem segíthetek. Oka volt annak, hogy nem tértem vissza. TalerMoo már nem tartozik hozzám. – Nem. Nem teheti ezt velünk ő az egyetlen remény.

- De tartozhatna. Téged illet, ezt nem vehetik el csak úgy. Nem adhatod csak így át. Legalább küzdj érte. – Nem tudtam elhinni, hogy csak ilyen könnyen lemondana az egészről.

- Már réges-rég átadtam nekik. Nem mehetek csak úgy vissza azok után, hogy cserbenhagytam mindenkit azért, hogy magamat mentsem – felállt és lassan az ablakhoz sétált majd széthúzva a sötétítőt kifelé nézett a semmibe.

- Épp ezért kéne visszatérned, mint törvényes uralkodó. Lehet, hogy hibáztál, de jóvá lehet még tenni, ha segítesz. Te nem tudod, mi folyik ott – sétáltam mellé és a messzeséget fürkésztem.

- Figyelemmel kísérem az ottani eseményeket. A Volturi messzire ment tudom, de nem vagyok képes tenni ellene. Én ehhez már kevés vagyok.

- Melletted állunk, mindenki melletted áll – fordultam felé. Nem válaszolt csak hosszasan csendben gondolkodott. Ilyenkor lett volna nagy szükségem a látomásaimra, de még mindig nem láttam semmit.

- Feltételezem jártál az alagsorban – mondta aztán én pedig nem értettem ezzel hova akar kilyukadni.

- Az embereknél. Igen – néztem rá értetlenül.

- Ha tényleg annyira szeretnél nekem segíteni, visszajutni a trónomra akkor ahhoz katonák kellenek. Erős, vérszomjas katonák, akik nem ismerik a múltat – nézett rám jelentőségteljesen.

- Újszülöttek…

- Pontosan – mosolygott. – Úgyis csak vacsora lenne belőlük így legalább hasznukat vesszük, de segítened kell átváltoztatni őket. Még ma – tette hozzá. Mérlegelnem kellett. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy elég önuralmam van ahhoz, hogy több embernek is megízleljem a vérét. De ugyanakkor ez valamiféle feltételnek számított, hiszen ha van, sereg segít megdönteni a Volturi hatalmát. Jasper újra velem lehet, és Edward akkor látogathatja Bellát, amikor csak szeretné. Ezzel minden látomásom jobb irányt venne tehát meg kell tennem. Így a helyes. Meg kell őriznem az önuralmam ahhoz, hogy szebb, legyen a jövőnk.

- Megteszem. Segítek, hogy segíthess – válaszoltam.

- Ez esetben jobb, ha nekilátunk, sokan vannak – vérfagyasztó mosoly terült szét az arcán és már kezdtem kételkedni abban, hogy jobb lesz nekünk az ő uralma alatt. De azért követtem le az alagsorba. Újra hallottam a sok szívdobbanást, a vér édes illata alattomosan kúszott be az orromba. De erős maradtam megtettem egy embernél, aztán sorba a többinél. éles sikolyok zaja töltötte be az eddig csendes kastélyt. Három nap és a Volturi elbukik…

20. Remény

***

/Alice szemszöge/


Ismeretlen részre vezetett utam. A kopár, kietlen vidék TalerMoo egyik legeldugottabb része volt. Nem sokan jártak itt csak a legvénebbek, de ők is már több mint ezer éve lehettek itt utoljára. Mégis tudtam egy valaki állandó lakója ennek a helynek. Egy földönfutó kit a város szívében csak a halál várna. Több mese is kering róla miszerint már nem él vagy éppen évek óta nem iszik vért így olyan gyenge, hogy mozdulni sem bír. Nekem mégis ő volt az egyetlen reményem. Nehéz lesz meggyőznöm arra, hogy térjen vissza és segítsen visszaállítani a régi rendet, segítsen legyőzni a Volturit. Megérkeztem.

Vámpír létemre félelem volt halott szívemben. Csak most tudatosult bennem igazán hogy egyedül vagyok, védtelenül. Nem mintha nem tudnám megvédeni magam, de az első vámpír leszármazottja ellen nincs sok esélyem, ha véletlenül rosszul sülnének el a dolgok. Féltem, de tudtam tovább kell mennem. Ez volt az én feladatom még az életem árán is megpróbálni megteremteni azt a világot ahol Jasperrel együtt lehetünk következmények nélkül. Nekem szükségem volt erre a világra, szükségem volt arra, hogy higgyek valamiben és ez volt az a valami, ami késztetett arra, hogy akarjam az életet, hogy küzdjek azért, hogy élhessek gondok nélkül.

Nem volt itt semmi, de szó szerint semmi. Néha-néha előfordult egy-egy fa, de már azok is haldokoltak csak pár száraz levél lógott kiszáradt ágaikon. Csak mentem tovább és kerestem valami támpontot a tájban, de nem találtam. Minden annyira kihalt volt és üres. Nem hallatszott semmi még a szél sem fújt mintha megállt volna az idő ezen a helyen. Furcsa volt és roppant szokatlan. Most kellett volna felkelnie a napnak, de az ilyenkor narancssárga égbolt csak szürkében játszott. Úgy éreztem magam mintha csak körbe-körbe járnék pedig nem így volt mégis minden egyformának tűnt. Nem találtam itt a helyem. Nem tudom meddig bolyonghattam itt egyedül, de lassan feltűnt valami a távolban.

Valami, amit nem tudtam hova tenni. Meg volt a támpontom. Olyan volt, mint a sivatagokban a délibáb. Mégis valósnak hittem. Hittem, hogy van remény, remény hogy sikerrel járok. Ahogy egyre közelebb értem egyre jobban kibontakozott előttem a táj. Olyan volt mintha az a rész nem is ide tartozna. Nem illett bele ebbe a környezetbe. Azt a részt sűrű élénkzöld fű borította hatalmas terebélyes fák vették körül a kőből épült aprócska kastélyt. Tornyai magasba nyúltak és hátulról megvilágította a hiányolt narancssárga napfény. Dorian, itt kell lenned. Nagyobb sebességre kapcsoltam majd ahol a gyep kezdődött lefékeztem. Maga a környezet barátságos volt, de a kastély ugyanazt a hidegséget árasztotta, mint maga a táj.

A fejemben villogott a vészjelző miszerint itt valami turpisság lesz és nem kéne tovább mennem, de nem ez volt az a pillanat ahol meg kellett állnom. A kikövezett útra léptem majd lassan haladtam egyre közelebb. Újra megálltam a hatalmas fa ajtó előtt majd lábujjhegyre állva a kopogtatóért nyúltam. Amint háromszor megkongattam az ajtót eltűnt alólam a talaj és elkezdtem lefelé zuhanni, mígnem elegánsan a fenekemre érkezve landoltam egy cellában. Azonnal felálltam, hogy leporoljam a ruhámat, de rájöttem nem sokat érek ezzel. Ennek a ruhának már úgyis mindegy volt nem mintha még egyszer felvettem volna, de azért szerettem ezt a ruhát.

Ezt a cellát bizony nem vámpíroknak tervezték. Könnyűszerrel elhajlítottam a vasakat annyira, hogy kiférjek. Egy labirintusból egyszerűbb lenne kitalálni, mint itt tájékozódni. Gyerünk, Alice vámpír vagy hallgass az ösztöneidre. Fülelni kezdtem és mély levegőt vettem. Talán nem kellett volna. Egyszerre több szívdobogás ütötte meg a fülemet és a vér illatát intenzívebben éreztem, mint eddig valaha. Megszüntettem a légzést, de ez nem volt elég orromban még mindig benne volt a fenséges vér illata, de tudtam nem gyengülhetek, el akkor elveszne minden. Távolabbra hallgatóztam. Az emeletről lépések majd suttogás hallatszott, de semmi szívdobbanás. Oda kell hát mennem.

Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a felfelé vezető kő csigalépcsőt. Amint kikerültem az emberek mámorító köréből máris jobban éreztem magam és lassíthattam. A kastélyon látszott, hogy nagyúr lakja és stílus tagadhatatlanul múlt századi vagy talán régebbi. Tamina, miért nem engeded, hogy lássak? Mikor egyedül a látomásaimra támaszkodhatok. Hosszú folyosón vezetett az utam, amiről ajtók tömkelege nyílt. Mindegyik üres volt.

Újabb lépcsősoron mentem fel. Ez most hosszabb volt, de közelebb értem ahhoz az ajtóhoz, amit kerestem. Már csak egy folyosó választott el tőle. A beszélgetés abba maradt. Mind a két vámpír figyelt és várt. Várták a váratlan vendéget. Én meg úgy éreztem egyenesen a végzetembe sétálok. Az ajtó elé érve megtorpantam. Kopogjak, vagy csak úgy nyissak be? Nem kellett döntenem az ajtó kinyílt előttem. Szembe találtam magam egy magas és nem csak hozzám képest magas vámpírral, de nem Dorian volt az. Az ajtót becsukva maga mögött megállt előttem és elég feltűnően végigmért.

- A kisasszony nyílván eltévedt – mondta majd kijjebb akart invitálni, de én csak makacson karba font kézzel álltam előtte.

- Nem – dörrentem rá és valószínűleg meglepődhetett a váratlan erős megszólalástól. – Jó helyen járok – tettem hozzá valamivel kedvesebben és még egy mosolyt is összehoztam.

- Szerintem viszont távoznia kéne – a még mindig udvarias megszólalás mögött immáron lehetett érezni a fenyegető élt is.

- Eszemben sincs távozni – néztem keményen a szemeibe, amiben a vérvörös szín csak úgy kavargott. Nem rég táplálkozott. Jobban megszemléltem az előttem álló hatalmas vámpírt. Magas volt és eléggé kigyúrt olyan Emmet alkatú csak magasabb. Frakkot viselt igen elegánsan festett benne. A bőre már irreálisan fehérnek hatott, rövidre nyírt haja szanaszét állt csakúgy, mint Edwardnak csak Edwardnak hosszabb a haja. Egész jóképűnek mondható, már ha a vámpírnak nincs párja. Valószínűleg Dorian inasa lehet.

- Attól tartok nincs választása – mondta majd finoman egyik karjával elkezdett tolni az ellenkező irányba, mint amerről jöttem.

- Én pedig attól tartok maga nem érti a helyzetet – torpantam meg.

- Nem számít, miért van itt. Nincs itt semmi keresnivalója – emelte fel a hangját, amitől kissé összerezzentem.

- Én innen nem távozom addig, amíg nem teszem meg azt, amiért jöttem – közöltem vele és látszott rajta hogy kezdi érdekelni ittlétem oka.

- Miért van itt? – nézett rám érdeklődve és kérdőn.

- Fontos megbeszélnivalóm van egy bizonyos személlyel – céloztam, hiszen nem szerettem volna csak úgy kitenni magam neki.

- Mégis kivel? – nevetett – Itt rajtam kívül nincs senki csak az ételeim.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz szeretnék beszélni vele – váltottam szelídebbre.

- Nem tudom, mire gondol – játszotta az érthetetlent.

- Dorian Mowbray-jel szeretnék beszélni – mondtam ki a nevet ami talán segít és ebben a pillanatban kinyílt az ajtó ahonnan az inas is kijött és ott állt reményeim szerint az aki majd rendbe hozza az életet TalerMoo-ban...

19. Valóság...

***

***

/Bella szemszöge/

- Szerinted alszik? – hallottam egy nagyon is ismerős női suttogást közvetlenül a fülem mellől.

- Nem tudom. De ezt csak egy módon tudhatjuk meg – szinte láttam magam előtt Nikki cinkos nézését, ahogyan ezt mondja. Álom. Hiányoznak, de nekem itt a helyem TalerMoo-ban.

- Ne, Nikki! – Sophi sem suttogott, már hanem egyenesen ordított közös barátnőnkre. Viszont ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Több liter hideg víz zúdult rám, aminek következtében azonnal kipattantam az ágyamból és meredten néztem az előttem álló két lányra, akiknek ajkain játékos mosoly húzódott. Már épp megszólaltam volna mikor ráébredtem.

Ez már egyáltalán nem álom. Éreztem, ahogyan lassan elsápadok majd pillantásom a fali naptárra kúszott. November 1. Tehát a buli utáni nap van. De ez lehetetlen. Erőtlenül és nedvesen rogytam vissza az ágyamra és néztem végig magamon. A jelmez volt rajtam teljes valójában sehol egy sárfolt vagy egy szakadás. De nem csak ez volt a furcsa magamon. A karkötőm a gyémánt szívvel eltűnt a karomról. Másik kezemmel átfogtam a helyét és éreztem, ahogyan a forró cseppek is eláztatják az arcomat. A lányoknak eltűnt a vidámság a szeméből és aggódva szemléltek engem.

- Bella? – Sophi hangja egészen távolinak tűnt. Hiszen nekem még TalerMoo-ban kéne lennem Edwarddal.

- Edward…

- Ki az, az Edward? – kérdezte összezavarodva Nikki. Nem rémlett, hogy hangosan is kimondtam volna, de ezek szerint mégis így történt. Letöröltem könnyeimet miközben nem legesen megráztam a fejemet jelezve, hogy nem érdekes majd még egy mosolyt is sikerült összehoznom.

- Senki csak olyan szépet álmodtam, olyan valóságosat és rossz volt így felkelni belőle – magyaráztam, de tudtam, hogy a próbálkozásom édes kevés ahhoz, hogy őket átverjem jobban ismertek, mint én saját magamat. Az a pillantás, amit egymásra vetettek még jobban megerősítette azt, hogy egy szavam se igaz.

- Nem volt rajtam véletlenül egy karkötő? – kérdeztem csak úgy mellékesen és láttam rajtuk, hogy nem igazán tudják hova tenni a viselkedésemet ezért csak megrázták a fejüket majd a még mindig lefagyott barátnőimet ott hagyva elindultam zuhanyozni. A fürdés mindig is megnyugtatott.

Most mégis kevés volt. Olyan hihetetlennek és távolinak tűnt az a varázslatos hely, hogy azt hinném nem is létezik, pedig tudom, hogy így van és azt is, hogy Edward csak betartotta az ígéretét, de miért nem hagyta, hogy elköszönjek? Egyetlen egy csók jutott nekünk? Ennyi lenne az igaz szerelem csodája? Csoda, miért van rá szó, ha csak álmainkban létezik? Hosszasan áztattam magam és próbáltam felfogni, hogy már nem ott vagyok a vámpírok között.

Vámpírok… Nem is léteznek. TalerMoo sem létezhet. Nem is létezik csak álom volt. Agyam túl valóságos fantáziaképe. Nem létezik se Edward se senki más. Kitalált álomvilág volt melyet én kreáltam. Mióta felkeltem most először enyhült az óriási seb fájdalma a szívemen, mert tudtam semmi sem volt valós. Most már tudtam mosolyogni, kész voltam folytatni az életem.

Ma szombat volt, ami annyit tesz, hogy ma nem kell bemennem az egyetemre viszont este vár a munka. Amint kiléptem a fürdőszobából rájöttem, hogy alig egy órám van a munkáig. Szóval ideje volt készülődnöm. A lányok még mindig árgus szemekkel vizslattak miközben előhalásztam a munkaruhám és fel-alá járkáltam. Tudom, hogy alig egy nap telt el mégis az álmom olyan valóságosnak bizonyult, hogy úgy éreztem mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára. A kávés bögrémet többször is elmostam, mert úgy éreztem még mindig poros majd csak ezután ittam az éltető nedűből. Sétálva indultam a bárba. Többször is megtettem már ezt az utat most mégis minden idegen volt.

Más szemmel láttam a világot. Mikor már kiértem a belvárosból akkor jöttem rá, hogy voltaképpen az ellenkező irányba megyek és lábaim egészen más felé visznek. De nem álltam meg. Agyam egy hátsó zuga tudta merre tartok és éreztem, hogy vonz valami egészen különleges erő az erdőbe. Mentem, mert mennem kellett. Tisztában voltam azzal, hogy a munkaidőm már rég megkezdődött és hogy későre jár, de nem tudtam megálljt parancsolni lábaimnak. Egy megtört szív voltam, ki az álmait kutatja.

Hirtelen torpantam meg és szemléltem körbe a sűrű erdőt, aminek közepén egy kisebb tisztás állt. Felismertem a helyet mégsem volt ugyanaz. Hiányzott az, amiért idejöttem így csak még nagyobb zavar keletkezett elmémben. A kis tó a csodás vízeséssel mely álmaim helyének bejárata most nem volt ott. Mintha soha nem is létezett volna és talán így is volt. Elmém furcsa játéka a valóság és a képzelet között. Egy álom melyet örökké szívembe zárva fogok őrizni veled együtt Edward.

Sötét volt. A telihold magasan járt és fénye pont arra a helyre vetült ahol álmomban ő állt. Fájdalmam utat tört magának és lerogyva a földre sírni kezdtem. Miért? Inkább meghaltam volna, mint hogy elveszítsem mindenem. Hisz ő volt mindenem azzal a hellyel együtt. Oda tartoztam most elvesztem. Itt és ekkor kiadtam minden fájdalmamat és megfogadtam, hogy többé nem engedem őket szabadjára. Lassan feltápászkodtam és hazafelé vettem az irányt végig ezen az egészen gondolkoztam és még mindig úgy éreztem ott sokkal inkább otthon voltam, mint itt bármikor is leszek.

Jóval éjfél után értem haza. A lányok is aludtak, már ami most jó is volt legalább nem kérdezősködtek. Kissé rendbe szedtem magam, újra lefürödtem majd megpróbáltam aludni, de ahogyan lecsukódott a szemem folyton azt az angyali arcot láttam. Nem bírtam. Elég volt ennek véget kellett vetnem. Még egyszer felidézek mindent és utána elfelejtem. A laptopomért nyúltam majd megnyitottam egy jegyzettömböt és írni kezdtem. Az elejétől a végéig leírtam minden egyes gondolatom, érzésemet. Egész éjjel fent voltam és az ujjaim gyorsan pötyögték a billentyűzetet.

A végére érve nem tudtam hogyan fejezzem be… Álmodjam meg a végét ébren, vagy vessek neki véget azzal, hogy csak egy álom volt? Nem tudtam döntésre jutni így a történetem befejezetlen maradt és végre párnára hajtottam a fejem, de mielőtt végleg elaludhattam volna tudtam elérkezett a felejtés pillanata. Ideje visszatérni a valóságba…

18. Vége...

***

***

/Edward szemszöge/

Újra a digitális órára pillantottam. 23:18. Nem mintha nem a percek számoltam volna az óta mióta Emmették elmentek. Felvittem kedvesemet a szobámba hogy kényelmesen aludhasson. Ott ültem mellette és figyeltem, ahogyan utoljára itt van velem. A szívemet mintha kettétépték volna egyik fele őrülten szerelmes volt ebbe a csodálatos emberlányba, a másik felét pedig átjárta az elválás keserűsége. Csak néztem őt, hallgattam egyenletes légzését és a számomra oly kedves szíve dallamát. Újabb percek teltek el és abban a pillanatban, ahogyan az óra felet ütött meghallottam testvéreim gondolatait.

Carlisle nem tartott velünk nem akart részese lenni annak, ahogyan egy újabb szerettétől kell megválnia. Óvatosan homlokon csókoltam kedvesemet majd kimentem az ajtó elé ahol már ott voltak Emmék. Nem szóltak egy szót sem. A gondolataik is szokatlanul csendesek voltak. Valahogy most a szavak értelmüket vesztették volna és ezt ők is tudták így némán is többet mondtak, mint bármely szóval a világon. Nekik is fáj… De az a fájdalom, amit ők éreznek, a közelében sincs a sajátomnak. Ó, Bellám… Mi lesz velem nélküled?

Rosalie hamar végezte a dolgát és ügyesen visszaöltöztette kedvesemet abba a ruhába, amibe jött, úgy hogy nesztelenül aludhatott tovább. Felmentem hozzá és ugyanúgy megálltam mellette, mint mielőtt Emmették megjelentek volna. Nem voltam rá képes. Elengedni őt, kit mindennél jobban szeretek.

- Na, gyerünk, öcsi idő van – szólt kelletlenül bátyám. Ez volt a végszó. Óvatosan karjaimba vettem törékeny testét és futásnak eredtem testvéreimet követve. Rosalie ment elöl ő tudta az utat, ami nem is vezetett olyan messze. Az erdőnek egy északabbi, elhagyatottabb részénél kötöttünk ki. Egy növényekkel benőtt várrom volt a célunk. Rose lassan fellépdelt rá majd felnézett az égre. Telihold volt. A fénye pontosan megvilágította a várat és ekkor hallottuk meg az ősi harangok kongását. Éjfél volt.

- Itt az idő – mondta Rose majd az egyik falhoz lépve benyomott három követ ez által a fal kettényílt és megnyitotta a kaput az emberek világába. Kedvesem szorosabban bújt hozzám mintha még álmában is érezné, hogy ez itt most az elválás a búcsú.

- Menj, Edward, és siess vissza – adta ki az utasítást Em. Nekem pedig cselekednem kellett. Lépteimet súlyosnak éreztem, a szívem kettérepedt ez alatt a pár lépés alatt mégis tudtam ez így a legjobb. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és immáron az emberek világában szeltem az erdő sűrűjét. A lábam egyből az ő lakásába vitt és szerencsére a barátnői sem voltak még otthon. Óvatosan lefektettem az ágyára és próbáltam lefeszegetni magamról a karjait. Nem ment.

- Edward… - suttogta halkan és én azt hittem felébredt, de nem. Velem álmodik – jutott el a tudatomig és így csak még nehezebb volt elválni tőle. Karjai lassan hulltak le rólam és kulcsolódtak a takarójára.

- Edward… - hallottam újra nevemet a világ legcsodálatosabb lényének szájából. Leguggoltam az ágya mellé. Kezemet hajára simítottam majd vettem egy mély levegőt.

- Szeretlek, Bellám. Ne haragudj rám, ezért de így lesz a legjobb neked. Felejts el és élj úgy, ahogyan élned kell. – Egy utolsó csókot leheltem homlokára majd távoztam. Úgy éreztem a szívemet nála hagytam és ez így is volt soha többé nem lesz még egy olyan lány, akit így fogok szeretni.

Azt hittem avval, hogy hazaviszem, szerelmemet megszűnnek körülöttünk a problémák sajnos rá kellett jönnöm, ahogy visszatértem TalerMoo-ra hogy ez nem ilyen egyszerű. A kapu mögöttem bezárult, de nem láttam senkit pedig a testvéreimnek itt kellett volna lennie. Még a gondolatukat sem hallottam, de azért megpróbálkoztam egy gyenge szólongatással.

- Rosalie, Emmet? – túl nagy volt a csend. Nem tudtam mit tenni ezért hazafelé vettem az irányt az üres házam felé. Lassabban mentem, mint általában hátha akad valamiféle nyom testvéreim iránt, de nem láttam semmi erre utalót. Ahogyan a házunk elé értem megálltam.

Az erdőt kémleltem. Kihalt volt. Sehol egy lélek sem. Körbejárattam a tekintetemet újra és újra a helyen, de csak a csend vett körül. Az amolyan vihar előtti csend. Egyre feszültebben kémleltem a körül ölelő erdőt majd mikor rájöttem, hogy ezzel most nem sokra megyek egy mély levegő után figyelni kezdtem. Lehunytam a szemeimet a jobb koncentrálás érdekben.

Pár perc múlva hangokra lettem figyelmes. Több irányból jöttek a susogó hangok és egyre közeledtek. Vámpírok. Villant át az agyamon. Méghozzá rengetegen és ez csak egyet jelenthetett méghozzá a Volturit. Nem féltem. Már nem volt kiért félnem és egyébként is Jasper velünk van, soha nem tenne kárt a családjában. Csak másodpercekbe tellett mégis nekem óráknak tűntek, míg elértek hozzám. Körbe álltak. Mégis a körből egy valaki különösen kitűnt. Előrelépett majd a fekete csuklyát ledobta fejéről. Jasper.

Ekkor megnyugodtam egy pillanatra tudtam, hogy nem lesz semmi baj mégis mikor a szemébe néztem olyan vad láng lobogott vérvörös szemeiben, hogy tudtam elvesztem. Gondolatai némák voltak és mikor elkezdett körbe-körbe járni a testőrségből állított kör belsejében csak még jobban tudatosult bennem itt a vég. Nem nézett rám. Olyan volt mintha csak külső szemlélő lennék és úgy is éreztem magam. Közben folyamatosan magyarázott a többieknek, de én nem hallottam semmit csak azt láttam, ahogyan a szája mozog és hevesen gesztikulál a karjaival.

Nem tudtam mi történik. Mikor befejezte a mondandóját felém nézett. Vagyis csak azt hittem, hogy felém, de tekintete egy távolabbi pontra összpontosult. Szája gonosz mosolyra húzódott szemeiben gyilkos vágy lobbant. Meg akartam fordulni tudni akartam mi történik körülöttem. De nem tudtam. Jasper elment mellettem majd - a lépteiből következtetve – pár méterrel távolabb megállt tőlem. Csak ekkor jöttem rá miért is olyan ismerős ez az egész helyzet. Alice látomása Bella haláláról. De Ő nincs itt. Nem eshet baja. Akkor mi fog történni?

Nem tudtam mi lesz a következő lépése bátyámnak, de tudtam, hogy én abból jól nem fogok kijönni. Nem tudtam megfordulni pont, mint a látomásban most mégis más volt a helyzet. A levegő sebesen áramlott be-ki a tüdőmben, szemeimet lehunytam és vártam. Hirtelen két jéghideg kéz kulcsolódott a nyakamra majd mielőtt egy határozott mozdulattal letépte volna a fejemet egy éles sikolyt hallottam.

- Jasper, ne! – ez volt az utolsó dolog, amit hallottam majd egy éles fájdalom a nyakam körül, sötétség és vége volt. Vége volt mindennek…

17. Közel a cél..

/Alice szemszöge/

Suhantam a fák között mégsem tudtam merre megyek. A látomásaim elhomályosították a látásomat most mégsem akartam tudni róluk. Tudtam, hogy jót cselekszem, de nehéz így látni azokat, akiket szeretek, főleg azért mert ez miattam van.

De ha elmondom nekik azt, amire készülök, azzal megszegem a Jaspernek tett ígéretem és még őket is veszélybe sodrom mintha nem lennének már így is abban. Lassan közeledtem a hegycsúcs végén lévő kihalt erdőrengeteg felé. Lelassítottam. A következő métereket már emberi tempóban tettem meg.

Így könnyebb volt figyelni az engem körülvevő veszélyekre és a tájékozódás is jobban ment nem mintha nem látnék ugyanolyan jól sötétben, mint nappal, de azért így mégis egyszerűbb volt. Hamarosan tűz ropogás hangja ütötte meg a fülemet majd néhány méter után látni véltem az apró szikrákat is. Tudtam megérkeztem. De még közel sem értem utam végére.

- Szia, Alice. Már vártalak. Gyere, ülj ide mellém! – intett kedvesen és megpaskolta a mellette lévő farönköt. Most se láttam semmit pont, mint mikor legutóbb találkoztunk vele. Most ez mégis más volt. Itt már többről volt szó, mint egyszerűen Bella megmentéséről. Itt már egész TalerMoo volt a tét.

- Szia – mosolyogtam rá kedvesen mégis a feszültség szinte szétrobbantotta a belsőmet. – Gondolom, tudod miért jöttem.

- Tudom… - sóhajtotta majd tekintetét mélyen a tűzbe fúrta mintha olvasni akarna a lángokban.

- Sikerrel fogsz járni, de ez a siker áldozatokat, követel majd. Olyan áldozatokat, akik hozzád közel állnak – A szemébe nézve a saját fájdalmamat láttam felvillanni egy pillanatra és tudtam h érzi is azt.

- Már lemondtam arról, hogy újra egy pár legyünk még akkor is, ha szeretjük egymást…

- Nem csak Jasperről beszéltem – Összezavarodtam. Ha Bellát sikerül kijuttatni… Nem Jasper… A családom!

- Jobban ismered a jövőt, mint én valaha is tudni fogom. De nem értem mért csak képeket mutatsz, félmondatokat mondasz. Melletted nem látok semmit mégsem beszélsz tisztán – világítottam rá a lényegre kétségbeesetten.

- Alice, Alice, Alice… - csóválta meg a fejét majd egy halk kacajt is megengedett magának.

- Több erő van, mint ami neked bármikor is lesz. De a jövő ismerete veszélyekkel jár olyanokkal, amikről nem szabad még tudnod mindenre fény derül akkor, amikor kell. Azért vagy itt hogy segítsek, de ennél többet nem tudok nyújtani. Össze leszünk kapcsolva, figyelni foglak látom, amit te látsz, segítek, de többet nem tehetek. – Ekkor a tűz kialudt és egy pillanat alatt vett körül a sötétség olyan szinten, hogy még az én vámpírszemeim se láttak át rajta. Majd mikor visszatért a normális fényviszony észre kellett vennem, hogy már csak egyedül vagyok.

- Tamina! Tamina! – ordítottam a sötétségbe egyetlen segítőm nevét, de válasz nem érkezett mintha itt se lett volna. Soha nem éreztem magam még ennyire elveszettnek. Egyedül voltam. Csak magamra számíthattam és mennem kellett. Már így is eljött az idő az idő, amit senki sem várt mégis mindenki tudta, hogy egyszer eljön. Helyesen cselekszünk – ezt tudtam – de mi van, ha valami rosszul sül el. Nem! Tamina azt mondta sikerrel járok, de áldozatokkal… Az éjszaka csöndje körülölelt és én újra útra keltem, hogy ezúttal tényleges úti célom felé vegyem az irányt. Dorian te vagy az utolsó reményem csak ne legyen túl késő. Biztos van megoldás, hogy megússzuk ezt áldozatok nélkül…


/Bella szemszöge/

- Elment – mondtam ki könnyeim fátyolán keresztül a nyilvánvalót. Ugyanebben a pillanatban Edward kezei ökölbe szorultak ezáltal az egyik levelet összegyűrte. Tekintette elszántságot sugárzott, de nem értettem miért azonban mielőtt rákérdezhettem volna már megkaptam a választ.

- Megkeresem és hazahozom – teljesen nyugodtan mondta mindezt, de lehetett hallani a hangjában lévő ellenszenvet húga cselekedete miatt.

- Edward, ne! – állította meg az ajtóban Emmet majd szépen lassan visszaterelte a nappaliba.

- Az semmire sem lesz megoldás ha félőrült módjára végig kutatod a várost. Most ne Alice-szel foglalkozz, majd mi megkeressük őt. Neked most itt van Bella – nézett rám gyengéden a nagy maci majd Edward is követte a pillantását, ami már közel sem volt olyan vad.

Em kezeit lefejtve vállairól közelebb lépett hozzám és karjaiba zárt. Időközben elapadt könnyeim újra utat törtek maguknak. A karjaiban biztonságban voltam mégis éreztem, hogy közel a távozás ideje… és ez megrémített, hogy itt kell hagynom azt a férfit, akit mindennél jobban szeretek. Azt hiszem a boldogságom ebben a pillanatban tört meg. Tudtam, hogy nem maradhatok, de valahogy ez csak most tudatosult bennem. Nem figyeltem a külvilágra csak Edward ölelő karjaira és nyugtató hangjára amint halkan csitítgat.

/Edward szemszöge/

Dühös voltam Alice-re, amiért képes volt így itt hagyni minket, amikor tudja, milyen nagy szükségem van rá nem csak, most hanem úgy általában. Dühös voltam, mert nem tudtam miért ment el, de biztosra vettem, hogy valamiben töri a fejét, és ha Alice valamibe ennyire beleveti magát az biztos, hogy veszélyes és nem neki való. Legalább engem beavatott volna vagy csak egy „viszlát”-ot mondott volna, már nyugodtabb lennék, de így hogy senki… Jasper! Ő tudja hova és miért ment a húgom.

- Mi az Edward? – kérdezte Rosalie csendesen ugyanis időközben Bella álomba szenderült az ölemben.

- Szerintem Jasper tudja miért ment el Alice – osztottam meg velük a gondolatomat.

- Szerintem meg ne ezzel foglalkozz öcskös – vetette oda hozzá nem illő komolysággal Emmet.

- Akkor mivel foglalkozzak? – kérdeztem gúnyosan.

- A búcsúzással – felelte szomorúan, de ekkor még nem értettem. – Búcsúzz el Bellától! Ma nyithatjuk ki a kaput, éjfélkor. Addig vele törődj, aztán ha elment foglalkozunk Alice-szel – A családom is megszerette a kedvesemet, akit képtelen voltam akár egy centi távolságra engedni magamtól nemhogy vissza az emberek közé egy ilyen védtelen angyalt.

- Edward, mi most elmegyünk – mondta Rose – Vigyázz rá és éjfél előtt itt leszünk és segítünk. – Sose gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz, de az ő érdeke egy normális élet én pedig biztosítom neki azt azzal, hogy hazaviszem…

16. Levelek.

***

/Bella szemszöge/

Biztos voltam abban, hogy történt valami. Valami, amit nem akarnak elmondani. Pedig azt hittem már ide tartozom, de lehet, hogy tévedtem. Az álmaim váltak valóra itt most mégis úgy érzem, minden romba dől. Nem értek semmit ezáltal nem tudok tenni ellene.

Amilyen szorosan csak lehetett Edwardhoz bújtam és élveztem, ahogyan erős karjaival magához ölel. Az ő karjaiban voltam egyedül biztonságban. Amint akár csak egy centivel távolabb került tőlem elfogott a rettegés, idegennek éreztem mindent. Éreztem a sejtjeimben, hogy valami rossz közeleg, de nem akartam tudomást venni róla. Csak a pillanatnak éltem. Edwardnak. Felnéztem kedvesem arcára, de ő nem engem figyelt. Homloka ráncokba szaladt és egy távoli pontra koncentrált. Ujjaimmal óvatosan kisimítottam a ráncokat így elértem azt, hogy rám figyeljen.

Ahogyan találkozott a pillantásunk szája mosolyra görbült mégis ez nem az, az igazi mosoly volt, amibe beleszerettem. Szomorúan és beletörődően mosolygott rám. Nem akartam ilyennek látni. Azt akartam mindig boldog legyen és önfeledt velem.

- Mi történt? Valami baj van? – kérdeztem rá mire mosolya még halványabb lett mégis olyan lágyan nézett rám, ahogyan soha senki ezelőtt.

- Nem… Csak… Aggódom Alice miatt. – Nem tudtam mióta ülhettünk ott egymás karjaiban elmerengve. De igaza volt. Én is aggódtam érte és már elég rég elmehetett.

- Amikor hazajött akkor is fura volt. Még akkor sem volt ilyen mikor elváltak most meg teljesen élettelen volt. Pedig tudja, hogy szereti Jazz – tárta fel előttem gondolatait. Mégis jobban értettem Alice reakcióját, mint hinné. Pontosan ezért nem mondom ki az érzéseimet iránta. Félek, hogy akkor nehezebb lenne a majdani elválás. De talán nem is kéne elválnunk…

- Edward? Kérdezhetek valamit? – tettem fel bátortalanul.

- Persze, kedvesem – mosolygott rám angyalian szemei mégis gyanakvóan fürkésztek.

- Nincs mód arra, hogy itt maradhassak? Veled? – kérdeztem halkan majd a padlót kezdtem el fürkészni. Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete és éreztem, ahogyan megfeszülnek az izmai. Pár perc feszült csönd után viszont felengedett és mintha mi sem történt volna simult hozzám. Azt hittem nem fogok választ kapni a kérdésemre, de tévedtem.

- Van mód arra, hogy itt maradhass. De nem akarom, hogy itt maradj – nézett a szemeimbe és ezzel a mondattal tőrt döfött a szívembe. Tehát ő nem akarja. Akkor miért van itt velem? Miért ölel magához? A torkomban gombóc keletkezett és csak nagy erőfeszítések árán sikerült visszatartanom a könnyeimet. Miért csókolt meg akkor, ha nem is akar velem lenni? A fejem zúgott a sok megválaszolatlan kérdésről és ebben a percben én magam is úgy éreztem jobb lenne, ha tényleg haza mennék. Hiányoztak a lányok hiányzott az, az életem, mégis ami ott állandó hiány volt bennem azt itt megtaláltam és ez minden mást feledtetett velem most még sincs semmim.

- Miért nem akarod? – kérdeztem, de hangom még saját magam számára is erőtlenül hangzott.

- Nem akarlak megfosztani egy normális, emberi élettől. Olyantól amilyen valahol van neked. Minden vágyam az lenne, ha velem maradhatnál, de értsd, meg nem vagyok képes ilyen áron magam mellett tartani – hangja a mondandója végére elveszett, de még mindig nem mondta ki hogyan lenne lehetséges itt maradnom.

- Mégis milyen áron? – ráncoltam a homlokomat. Erre ő csak felsóhajtott majd miután megmasszírozta az orrnyergét csak aztán válaszolt.

- Akkor maradhatnál itt, ha te is vámpírrá válnál – nézett mélyen a szemembe. Vámpír… - ízlelgettem a szót. Tudtam, hogy ők másképp élnek mégis én nem lennék képes olyanná válni.

- Akkor azt hiszem tényleg jobb lesz, ha hazamegyek – válaszoltam halkan mire csak bólintott majd ezzel lezártnak tekintettük a témát.

Hirtelen az ajtó felé kapta aggodalmas tekintetét ahol pár perccel később bátyja rontott be, de olyan erővel hogy még az ajtó is kiesett a foglalatból. Emmet arcán most nem volt ott az, az arcrepesztő vigyor, sőt még egy halvány mosoly sem látszott rajta.

- Mi történt? – kérdezte rögtön Edward felpattanva a kanapéról. – Egy gondolatodat sem értem – tette még hozzá de Em nem szólalt meg csak egy meglehetősen gyűrött papírlapot szorongatott, amit azonnal átnyújtott öcsének. Ekkor táncolt le az emeletről Rosalie akinek a kezében szintén egy papírlap volt.

- Szóval ti még nem olvastátok… - motyogta majd Edward kezébe nyomta azt is. A korábbi lapot most én kaptam meg és mindketten olvasni kezdtünk habár Edward szinte csak ránézett a lapra már tudta miről van szó, de az arckifejezése nem sok jót ígért.

„ Drága családom!

Sajnálom, hogy ilyen sorsra jutott a Cullen család. Nem vagyunk már együtt, de mi mindig is egy család leszünk, ezen változtatni nem tudunk, de nem is akarunk. Tudom, hogy Carlisle érti, most a legjobban az érzéseimet mégsem emiatt megyek most el. Van valami, amit el kell intéznem. Ne aggódjatok. Útjaink keresztezni fogják egymást, és ha nem is a közel jövőben, de tiszta kép van egy boldog családról. Együtt leszünk azok Bellával, Jasperrel és még valaki csatlakozni fog szerény létszámunkhoz, de ő legyen meglepetés. Most mégis búcsúzni kell. Emmet és Rosalie segítenetek kell Edwardnak átjutatni Bellát egyedül nem fog menni neki. Rajzoltam egy térképet, aminek a segítségével megtaláljátok az átjárót. Onnan már tudni fogjátok hogyan tovább legalábbis Edward biztosan. Ő is látta. Már nincs sok időtök a volturi így is gyanakszik, de mindent megteszek annak érdekében, hogy sikerrel járjak ezáltal, visszahozva azokat az időket, amikor még minden lény békében élt TalerMoo-ban. Sajnálom, hogy így alakult, de fogunk még találkozni csak nem mostanában… Tudjátok, hogy figyellek titeket és segítek, ahol csak tudok.

Emmet: Ne szomorkodj, hogy elment a „kis kobold” vigyél egy kis életet a családunkba és természetesen, amikor csak lehet, kísérd el Rose-t vásárolni!

Rosalie: Vigyázz Emmetre és ne nagyon hagyd rosszalkodni! A ruháimat rád bízom, csinálj velük, amit szeretnél. Ja, és vásárolj helyettem is nekem most nem nagyon lesz időm rá.

Carlisle: Ne zárkózz el előlünk! Nyiss felénk és próbálj meg a régi lenni, ha nem is, most de egyszer vissza szeretném kapni az igazi Carlisle-t.

Csókol titeket: Alice.”

A többiekre néztem, akik ugyanúgy megkövülve álltak, mint én. A másik levélért nyúltam, ami gyanítottam, hogy Edwardnak volt címezve mégis meglepődtem mikor olvasni kezdtem.

„ Drága Bella és Edward!

El kellett mennem. Tudom nem búcsúztam el, de így lesz a legjobb, hiszen tudom, hogy még találkozunk. Bella tudnod kell, hogy testvéremként szeretlek, Edwardnak nem is kívánhatnék jobb párt mégis most szakadékhoz értetek. Erősnek érzitek azt, ami kialakult köztetek, de nem az. Gyenge lánc az, ami összeköt benneteket mégis minden érzelemnél mélyebb. Ez a kis lánc lesz az, ami majd segít benneteket az egymásra találásban, de ez nem most lesz. Sok minden vár még rátok, de nem tudjátok együtt megoldani. El kell válni ahhoz, hogy egyszer, kialakuljon az, aminek ki kell, mert ti egymásnak vagytok teremtve. De Ballának még nagy küldetése van. Menj kicsi lány! Végezd el, ami vár rád majd térj vissza ide, hozzánk. Edward te vagy a kedvenc testvérem tudom, hogy meg fog viselni mindaz, ami rád vár, de ne tégy őrültséget. Higgy abban, hogy ez még nem a vég! Ez csak egy szakadék ahonnan már csak felfelé lehet menni. Sajnálom, hogy nem személyesen szóltam hozzátok, de azt nem bírtam volna ki. Szeretlek titeket és szépen kérlek rá, hogy vigyázzatok egymás szívére, még ha távol vagytok is egymástól.

Edward: Vigyázz a családunkra! Figyelj rájuk, mert ha te nem tartod őket szemmel nem lesz, hová visszajönnöm ne hagyd el őket!

Bella: Gyönyörű vámpír lesz belőled. Egy olyan vámpír, aki összetart minket. Te vagy a kulcs a családunkhoz.

Csókol titeket: Alice.”

Könnyeim alattomosan csordultak ki és csak folytak végig az arcomon. Csak az utolsó hozzám intézett mondatai jártak a fejemben és tudtam nekem ez az életem. Ez is lesz mindig. Döntöttem. Vámpírnak kell lennem…

15. Búcsú.

***

/Edward szemszöge/

Ebben a pillanatban boldog voltam. Tudtam, hogy nemsokára eljön az a bizonyos idő, de még ha nem is fog rám emlékezni mindig ott lesz neki az, az aprócska kis szív, ami rám emlékezteti és erre a varázslattal teli világra.

Ott feküdtünk egymás mellett és tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Szeretem… Mégis úgy gondolom könnyebb lesz mindkettőnknek, ha ezt a kis információt megőrzöm magamnak. Lassan álla alá nyúltam és még közelebb vontam magamhoz karcsú testét. Megbabonázva bámultam ajkait, de nem akartam semmit sem elsietni. Ő mégis döntött. Félig lehunyta szemeit majd még közelebb hajolt hozzám. Én is felé mozdultam és végre valahára összeillesztettem ajkainkat.

Tökéletes egységet alkottunk és már csak belegondolni is fájt, hogy el fog menni. De ez most lényegtelen volt csak a pillanatnak akartam élni. Csókunk közben folyamatosan éreztem azokat a bizonyos szikrákat melyek mindig is körbelengtek minket. Ajkaink szinkronban mozogtam.

Úgy csókoltam mintha az életem múlna rajta és ez így is volt, hiszen ő volt az életem. Próbáltam belesűríteni minden egyes iránta érzett érzelmemet és csak remélni mertem, hogy sikerül legalább ilyen módon a tudtára hoznom, hogy mennyire szeretem. Ajkai lassan elnyíltak én pedig merészen körbesimítottam nyelvemmel alsó- majd felsőajkát, míg végül rátaláltam az övére. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett majd mikor eljutott a tudatomig hogy valószínűleg azért neki levegő is kéne elszakadtam tőle.

Büszkén vettem tudomásul hogy bizony kapkodja a levegőt, de nem csak ő zihált a számára éltető oxigén hiánytól. Szemei még mindig csukva voltak, szíve őrült ritmust járt én pedig elvesztem csodaszép látványában. Még kissé nedves ajkai gyönyörű mosolyra húzódtak és végre rám nézett. Kezével végig simított az arcomon én pedig gyengéd puszit leheltem tenyerébe. Újra csak elvesztem a csoki barna szempárban olyannyira, hogy nem is hallottam húgom közeledő gondolatait csak arra figyeltem fel mikor már a házba lépve szólongat.

- Gyere, kedvesem Alice hazajött – mondtam Bellának majd szerelmemet is magammal húzva vonultunk le a nappaliba kéz a kézben.

„Láttad”- vádolt meg rögtön húgom gondolatban. Én pedig igyekeztem feltűnésmentesen bólintani.

- Jasper? – kérdeztem és próbáltam valamit kivenni Alice gondolataiból nem sok sikerrel.

- Visszament – vont vállat lezserül és lehuppant a kanapéra majd unottan a tv kapcsoló után nyúlt.

- Alice… - ültem le mellé. – Mi történt?

- Visszament – ismételte az előbb elhangzott szót. Üveges tekintettel kapcsolgatta a tv-t és gondolatai között megjelent a nemrégiben látott látomása, amit én is figyelemmel kísértem…

Éjszaka volt. Bellával a karjaimban feküdtünk az ágyamon és ő édesen szunyókált. Egyszer csak nyílt az ajtó és Emmet lépett be rajta. Egy pillanatra megállt az ágy mellett vetett egy pillantást szerelmemre majd szomorúan csak ennyit suttogott:

- Idő van… - ezzel kifordult a szobából. Én pedig tudtam eljött az, az idő, ami tudtuk, hogy be fog következni mégis túl hamar és hirtelen történt. Nem voltam képes megmozdulni csak néztem az életem és nem akartam tőle megválni. Emmet újra visszajött a szobába ezúttal Rosalie-val.

Rose-nál valamiféle ruha volt, és mint utóbb kiderült Bella egyetlen ruhadarabját tartotta kezei között. Azt a ruhát, amiben idejött. Em lassan kitessékelt a szobámból, amíg Rose átöltöztette alvó kedvesemet. Minden egyes mozdulatára külön figyelt nehogy esetleg felébredjen, mert akkor vége a tervünknek. Meg akartuk könnyíteni neki az elválást. Így is elég pokoli lesz, számomra nem kell, hogy még neki is hasonlóan fájjon.

- Kész. Mi előre megyünk, elintézzük az átjárót. Búcsúzz el tőle és hozd utánunk – adta ki nővérem az utasításokat és meglepetten tapasztaltam, hogy neki, is mint mindenki másnak a szívéhez nőtt Bella. Hosszú percekig álltam az ágy mellett és csak néztem őt. Ő a mindenem és fogalmam sem volt róla hogyan fogok ezután nélküle élni.

Már az is a gondolataim közé férkőzött, hogy esetleg én is beállok a volturihoz. De tudtam, hogy egyrészt a családom nem engedné, másrészt pedig képtelen lennék embereket gyilkolni. Ez a búcsú. Ennyi volt. Csak pár volt az, ami megadatott nekem ebből a csodából. Soha többé nem fogom látni és talán jobb is lesz így. Nem én vagyok az, akinek boldoggá kell tenni őt. Én csak egy szörnyeteg vagyok, aki véletlenül az útjába került.

Elmélkedésemből az óra kattogása riasztott ki. Éjfél volt. Ütött a mi óránk – gondoltam keserűen és lassan kedvesem karcsú teste alá nyúltam. Amint karjaimba vontam futásnak eredtem az immáron testvéreim által nyitva lévő kapu felé…

- Történt valami? – simított végig Bella a karomon és tekintete kettőnk között cikázott. Nem akartam neki elmondani a látomást így segélykérően Alice-re pillantottam.

- Semmi különös. Csak megmutattam Edwardnak, hogy Jasper még mindig szeret, ahogyan én is őt csak nem lehetséges a szerelmünk még nem. – Bella láthatólag megelégedett a válasszal, mert felállt és gyengéden megölelte Alice-t. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy Bella nem csak hozzám tartozik, hanem a Cullen családhoz. Nem csak nekem fog fájni az elvesztése, hanem mindenkit meg fog viselni.

- Én… Most elmegyek egy kicsit – bontakozott ki Alice a testvéri ölelésből majd nem vacakolva az ajtóval kiugrott az ablakon. Bella az ölembe vackolta magát és amennyire csak lehetett szorosan hozzám préselődött. Mélyet szippantottam a levendula és frézia kettősből, de ezáltal, csak újra lepörögtek a szemeim előtt a látomás képkockái. Egyetlen dolog volt, amire nem találtam választ: Mikor?

/Alice szemszöge/

Lelkemben háború dúlt. Nem találtam a helyem immáron a világban. Jasper elment és nem tudtam, hogy egyáltalán valaha együtt lehetünk-e még. Bella is el fog menni nem tudom mikor, de nem marad itt. Ez a tény még jobban felborította amúgy sem nyugodt lelki világomat, főleg azért mert tudtam mi lesz Edwarddal, ha ő elmegy. Ugyanaz fog történni vele is, mint velem mikor azt hittem Jazz már nem szeret.

Nincs erőm végignézni mindezt. Ahogyan a családom újra darabokra hullik. Nem, nem fogom élőben is végig asszisztálni elég lesz az, ha látom őket a látomásaimon keresztül. Bellától ez az ölelés nem csak arra volt jó, hogy vigasztalódjak számomra ez búcsú volt. Tudom, hogy nem látom őt többé mégis reménykedtem ebben. A többiekkel pedig még fogunk találkozni láttam. Csak az már egy szebb és gondtalanabb világban lesz mégis egy búcsúlevelet nekik is hagytam.

Mikor már úgy éreztem elég messze jutottam egykori otthonomtól a zsebembe nyúltam. A Jaspertől kapott papírdarabot kutattam, amit meg is találtam. Remegő kezekkel bontottam szét majd olvastam el a tartalmát. A benne talált tartalom nem mondott nekem semmit mégis éreztem, hogy képes vagyok arra, amire szerelmem kért.

Többször is végig futtattam a tekintetemet az íráson majd lassan körvonalazódott előttem egy hely. Oda kell mennem – tudatosult bennem majd még utoljára elolvastam a papírt, amelyen csak egy név állt: Dorian Mowbray. Majd zsebre vágtam és elindultam a látott hely felé. Nem tudtam merre kell mennem csak éreztem az irányt és suhantam a fák között…

14. Emlékezz rám. / Esély a szabadulásra.

***

/Bella szemszöge/

- Ne hibáztasd magad, Bella – mosolygott rám kedvesen Jasper és az eddigi mogorva, fagyos lelkű vámpír helyett most valaki egészen mást láttam. Tudtam, hogy ez az igazi énje az, akibe Alice beleszeretett.

- De az én hibám… - hangom nem volt több mint erőtlen suttogást mégsem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem könnyeimet. Edward lassan az arcomhoz hajolt és lecsókolta onnan őket, de hasztalan volt már jöttek is rögtön a következő cseppek.

- Döntöttem. Tudtam mivel fog járni mindez, de örülök, hogy így cselekedtem. Jó végre Edwardot is boldognak látni, érezni. – Az említett felé néztem, akinek halvány mosolyra húzódott a szája. Tekintetem a többiekre siklott, de nem úgy néztek ki mint akik feldolgozták az előbb hallottakat. Mégis Emmet pár perc múlva hatalmas vigyorral a képén felállt és egy kézfogásos ölelés kíséretében újra köszöntötte testvérét a családban.

- Tudtam, hogy az én „minden poénban benne vagyok” tesóm nem hagyna minket el – mondta miközben jó nagyot csapott a hátára.

- Persze, tudtad, igaz? – lépett mellé Rosalie aki szintén megölelgette Jaspert.

- Fiam – biccentett Carlisle is majd távozott a helyiségből egy számomra ismeretlen ajtó mögött.

- Rose cica jössz vadászni? – kérdezte Em a feleségét egy kacsintást követően. Ők is elmentek. Négyen ültünk néma csöndben, a szobában. Alice és Jazz mélyen elmerülve egymás tekintetében és valahogyan olyan meghitt volt ez a pillanat, hogy fölöslegesnek éreztem magam. Felálltam magammal húzva Edwardot is majd Jasperhez léptem.

- Köszönöm… - suttogtam neki miközben óvatosan megöleltem.

- Jó újra köztünk látni – mosolygott rá szerelmem és ő is megölelte majd kézen fogott és kivezetett Carlisle házából.

Kedvesem magához húzott én pedig szorosan hozzá bújtam. Éreztem amint apró puszikkal hint be különböző helyeken ahol csak ért: a hajamon, arcomon, homlokomon, vállamon… Ebben a pillanatban még inkább beleszerettem. Szeretlek – akartam mondani, de nem volt hozzá elég bátorságom, mert mi van, ha ő nem érez hasonlóan?

Éreztem, ahogyan izmai hirtelen megfeszülnek majd puszilgatásomat abbahagyva fejét a házra szegezi. Arca hirtelen szomorú lett. Még mindig szomorú szemekkel pillantott rám, de ekkor már más is volt a tekintetében: Szeretet… Egy sóhaj kíséretében megsimogatta az arcomat majd felkapott a hátára, de én válaszokat akartam most.

- Edward, mi történt? – Rossz volt az előérzetem, és amikor nem válaszolt csak szélsebesen futni kezdett ez az érzés, lassan de biztosan töltötte ki a bensőmet. Edward az Alice-szel közös házukba vitt, de még mindig feszült volt és nem szólt egy szót sem. Próbált néha rém mosolyogni megnyugtatás képen, de most nem volt elég egy mosoly ahhoz, hogy mindent elfelejtsek.

- Mi a baj? – helyeztem gyengéden kezemet Edward karjára ezzel megállítva a fel-alá való járkálásban.

- Semmi… csak aggódom Alice és Jasper miatt. – Nézett hirtelen félre és volt egy olyan érzésem ez nem a teljes igazság volt a részéről.

- Gyere – kezdett el húzni az emelet felé, de még mindig gyanús pillantásokkal méregettem. A szobájába vezetett majd leültettet az ágyára és keresgélni kezdett.

- Szeretnék neked adni valamit… - motyogta halkan a nagy keresgélés közepette. A könyvek sokasága mögül vett elő egy nagyon régi és poros dobozt majd leült velem szemben.

- Ebben a dobozban van az összes emberi emlékem – mosolygott rám kissé szomorúan majd folytatta. – Szeretném, ha elfogadnál tőlem valamit, ami még az édesanyámé volt – hangja elhalkult a mondat végére és kinyitotta a dobozt. Régi fényképek és ékszerek sorakoztak benne ő mégis csak egyvalamit keresett, amit hamarosan meg is talált. Kezemet a kezébe fogva helyezte fel a csuklómra az apró kis karkötőt, amin egy szív lógott. Amint felhelyezte kezembe vettem az apró kis medált. Gyémánt volt…

- Edward én ezt nem… - mutató ujját ajkaimra téve hallgattatott el, hogy igenis elfogadhatom mégis úgy éreztem nem vagyok erre méltó.

- Ez egy gyémántszív. Az én szívem és szeretném, ha vigyáznál. Tudd, hogy csakis a tiéd még akkor is, ha nem leszünk együtt – hangja elhalkult és tekintete fájdalmat sugárzott. Szemeimbe könnyek szöktek és olyan hévvel vetettem magam a nyakába hogy eldőltünk az ágyon.

- Köszönöm… - szipogtam miközben fejem a nyakába fúrtam.

- Nincs mit kedvesem – mondta majd államnál fogva felemelte a fejemet. Csupán centikre voltunk egymástól, szívem dupla ritmust járt mégis közelebb akartam lenni hozzá…

/Alice szemszöge/

Bensőmet szétfeszítette egyfajta boldogság és szerelem melyet már rég éreztem. De ekkor jöttek a borús gondolatok mi van, ha talált valaki mást a volturinál és már nem szeret. Ott álltunk egymással szemben hosszú évek óta először és nem tudtunk mit mondani. Ő érezte, amit én, én pedig láttam mire készül, mit akar mondani, de folyton változott a kép nem tudott dönteni. Most mégis közelebb jött olyannyira hogy alig fél lépés választott el tőle.

- Szeretlek – mondta ki azt a szót, melyet régen hallottam tőle ilyen szépen és tisztán csengeni, de még folytatta. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de nem akartalak bajba keverni, hiszen ha bármiről tudomást szerez a volturi nekem végem. Nem akartam, hogy te is belekeveredj ebbe az egészbe csak meg akartalak védeni, Alice, kicsim ugye hiszel nekem? – elgyötörten nézett a szemeimbe tudtam, hogy érzi, hogy minden egyes szavát elhiszem mégis tudtam azt várja, hogy én is kimondjam.

- Hiszek neked… - suttogtam halkan mire Jasper érezhetően megkönnyebbült. Még közelebb jött. Vágytam a csókjaira, az érintéseire egyszerűen vágytam Rá. De még nem volt bennem minden tiszta, hiszen nyilván vissza kell mennie oda és akkor megint egyedül maradok.

- Szeretsz még? – Látta rajtam hogy tétovázok habár jól tudta a választ mégis érezte a bizonytalanságomat.

- Szeretlek – hangom még magam számára is erőtlenül csengett. Ugyanazt akartuk mind a ketten mégis tudtam, hogy újra el kell válnunk, és ha most engednénk, a vágyainknak csak még nehezebb lenne újra külön lenni.

- De neked vissza kell menned – mondtam ki kétségeimet.

- Van megoldás arra, hogy megszabaduljunk a volturitól – mondta és a kezembe adott egy igencsak meggyötört papírlapot. – Akkor nézd meg, ha senki se látja. Ne mond, el senkinek csak menj és segíts – ezeket végig olyan halkan suttogta a fülembe, hogy biztos voltam abban a házban lévő Carlilse sem hallja, nem hogy a kint ácsorgó Edward, aki elöl igyekeztem eltitkolni a gondolataimat.

Nem tudtam válaszolni olyan hamar illesztette össze ajkainkat és végre a régi ritmusukat járták szerelmem ajkain. Csak egy rövid kis csók volt mégis nekem a világot jelentette. Viszont mire kinyitottam a szememet szerelmem már nem volt sehol. Ez volt a búcsú, a búcsúcsók.

A kezemben lévő papírra tekintettem, de ebben a pillanatban látásom elhomályosult. Látomásom volt mégis amilyen hamar csak lehetett megszakítottam azt. Nem akartam még hogy ez legyen pedig mindent kizárólag hamar be fog következni.

„Edward, vidd el hozzánk Bellát. Ki kell találnunk valamit” – üzentem a még mindig ház előtt ácsorgó testvéremnek, aki szó nélkül hallgatott rám. Jasper szavai csengtek a fülembe habár még mindig a látomásom hatása alatt voltam: „Van megoldás arra, hogy megszabaduljunk a volturitól”

13. Családi kötelék.

***

/Bella szemszöge/

Hosszas csend után végül Alice volt az, aki ajtót nyitott. Szerelmem szorosan vont magához. Elképzelésem sem volt arról, hogy ki lehet az, aki csöngetett, de már fel voltam készülve egy újabb idegenre és arra, hogy most valószínűleg több kérdés lesz bennem, amire nem kapok választ.

Viszont még mindig szomorú voltam a nyakláncom miatt. Fogalmam sem volt arról, hogy hol veszthettem el vagy, hogy egyáltalán hol láttam utoljára. Alice egy mély sóhaj után kitárta az ajtót és nem túl kedves hangnemben szólt az ajtóban álló illetőhöz, akit még mindig nem láttam. Ugyanis Alice úgy állt és úgy tartotta az ajtót, hogy a bent lévők ne lássák őt. Mégis biztos voltam abban, hogy rajtam kívül mindenki tisztában van az ajtóban álló idegen kilétével.

- Mit akarsz? – hallottam a kis kobold kemény hangját melyben most nem bujkált ott az a szokásos vidám él. Erre az illető nem válaszolt csak beljebb tessékelte magát a lakásba.

- Szia, Alice – köszönt Jasper minket figyelembe sem véve. Majd tekintete rám siklott és finoman elmosolyodott. Már épp indult volna meg felém mikor eltűntek körülöttem az ölelő karok. Ugyanebben a pillanatban Edward a nyakánál fogva taszította a falhoz Jaspert.

- Hagyd őt békén – sziszegte neki dühösen szerelmem. Meglepődtem azon, hogy senki sem akarja leállítani. Mindenki csak nézte a jelenetet és nem úgy tűnt mintha zavarná őket Edward kirohanása.

- Hoztam neki valamit – nyögte ki nagy nehezen Jazz és matatni kezdett a zsebében. Egy ezüstláncot húzott elő nadrágzsebéből. Azonnal megismertem.

- A nyakláncom – mondtam megkönnyebbülve. Edward rám kapta a tekintetét majd elengedte Jaspert és kivette a kezéből a láncot majd lassan visszasétált hozzám.

- Most már elmehetsz – mondta háttal a még mindig az előszobában álló Jaspernek de ő nem mozdult.

- Nem hallottad mit mondott? – kérdezett vissza Alice, aki szélesebbre tárta az ajtót miközben idegesen dobolt egyik lábával. Közben a nyakláncot Edward felhelyezte a nyakamra és lágy puszit hintett a fülem mögötti érzékeny kis területre. Bevackoltam magam az ölelésébe, de testtartása még mindig merev volt. Jazz pedig nem mozdult. Szinte égette a bőrömet, az, ahogyan rám nézett. Én mégis próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. Most nem viselt köpenyt, egészen emberien nézett ki azt leszámítva, hogy vérvörösek voltak a szemei habár már jóval sötétebbek, mint az első találkozásunk alkalmával.

- Nem mész? – próbálkozott ezúttal Emmet avval hogy elküldjek de Jasper csak finoman megrázta a fejét és még halványan el is mosolyodott.

- Gondolom, ti nem tudtok válaszokat adni bizonyos kérdéseire – pillantott rám majd beljebb lépve helyet foglalt a nappaliban. Alice látva hogy nem fog hamar távozni a nemkívánatos illető becsukta az ajtót majd ő is helyet foglalt.

- Mire célzol? – vonta össze szemöldökét Carlisle.

- Arra ott – bökött fejével a nyakláncom felé. Ekkor ránéztem a kezére ahol ugyanolyan gyűrűt pillantottam meg, mint Carlisle-nak.

- Neked is van – intettem a keze felé mire mosolyogva végigsimított a gyűrűn.

- Igen, van – suttogta halkan és olyan volt mintha máshol járna majd egy apró fejrázást illetően újra rám nézett.

- Csakhogy ő nem érdemli meg – mondta egy kicsit hangosabban a kelleténél Rosalie.

- Rose – szólt rá figyelmeztetően Carlisle.

- Nem igaza van Rosalie-nak – helyeselt Edward.

- Már nem tartozik közénk – tette hozzá Emmet egy nagy sóhaj közepette.

- Talán soha nem is tartozott közénk – mondta Alice és fájdalmas tekintetét a vendégébe fúrta.

- Tudom, hogy így gondoljátok, érzem. De Bellának tudnia kell valamit és ezt csak én tudom neki elmondani. Ha megakar, hallgatni elmondom, ha nem hát nem. De én úgy gondolom, hogy joga van tudni és azután elmegyek. – Tehát enyém a döntés. Gyorsan végigpörgettem agyamban a lehetőségeket, de már az elején tudtam hogyan fogok dönteni. Sajnos túl kíváncsivá tett ahhoz, hogy most ne hallgassam meg.

- Hallgatlak – mondtam és még bólintottam is megerősítésképpen.

- A nyakláncodnak története van, ami kapcsolódik a családunkhoz – ennél a szónál többen is felhorkantak, de nem szóltak bele. – Tudod, Bella én úgymond a királyi családnál szolgálok. A Volturinál. Ők azok, akik figyelnek arra, hogy az emberek ne tudjanak a mi világunkról. Ezért zavarja őket az, hogy itt vagy. De te ide tartozol. A születésed előtt halt meg Carlisle párja Esme. Ő olyan volt nekünk, mint az anyukánk. Az emberi emlékeink elvesznek az átváltozáskor de Esme emlékezett valakire, aki nagyon fontos volt neki és vámpírráválása után is mindig törődött vele. Ő volt az egyetlen ember rajtad kívül most, már aki tudott erről a világról. De ez titok maradt, mert ő sosem járt nálunk. Csak Esme látogatta évente egyszer. Senki nem tudott arról, hogy miért megy át halloweenkor mindig. – Nem tudtam, hogy mindez hogyan kapcsolódik a nyakláncomhoz, de azért figyelmesen hallgattam. - Viszont a születésed előtti évben furcsa érzések érkeztek felőle ezért követtem. Volt egy húga, aki két évvel volt fiatalabb nála. Őt látogatta meg, Reene-t. – A lélegzetem egy pillanatra elakadt mikor kimondta édesanyám nevét. Sosem tudtam, hogy volt egy testvére. - Még nem voltál meg akkor csak tervbe voltál véve. Esme mindent elmondott nekem, de megkért, hogy tartsam titokban. Viszont alig egy év alatt a Volturinak a tudomására jutott, hogy Esme-nek kapcsolata van az emberekkel, vagyis csak egy emberrel, de ő mindent tud. Ezért megölték Esme-t. Viszont megkért, hogy vigyázzak a húgára és a családjára. Azt a nyakláncot is én adtam anyukádnak mikor közöltem vele, hogy mi történt ekkor már nyolc és fél hónapos terhes volt veled. Pár napra rá megszülettél és mintha anyukád gyászát elfújták volna. Persze még érezte a testvére hiányát, de te mindennél többet jelentettél neki. Ekkor határoztam el, hogy többet nem lépek vele kapcsolatba csak távolról vigyázok rá úgy, ahogyan Esme kérte. Beálltam a testőrség közé hogy szabad átjárásom legyen, és hogy figyeljek arra, hogy ne essen bajotok. Viszont tíz éve nem figyeltem eléggé. Későn értem oda. Én próbáltam rajtuk segíteni, de addig nem akarták, amíg te nem vagy biztonságban. Megmentettelek. De amikor visszaértem már késő volt, már nem tudtam mit tenni… Sajnálom… - fejezte be a történetet.

Nem tudtam szóhoz jutni. Hányszor kívántam azt, hogy akkor és ott meghaljak én is. Most pedig mikor nem vágyom erre kiderült, hogy nekem is ez a sors volt megírva. Könnyeim észrevétlenül csorogtak le az arcomon. Hirtelen bűntudatom támadt. Hiszen Jasper csakis miattam/miattunk választotta a másik életet a családja helyett, akiket szívből szeret…

12. Nyaklánc.

♥♥

***

/Bella szemszöge/

A nap sugarai lágyan és melegen cirógatták a bőrömet. De egy sokkal hidegebb mégis forróbb és lágyabb érintést éreztem az arcomon, a nyakamon, a hátamon és a derekamon. Nem akartam kinyitni a szemeimet. Féltem, hogy mindaz, amit a napokban átéltem csak egy álom volt mégis az érintések arról árulkodtak, hogy nem, nem álmodom.

Lassan megfordultam ez által szembe kerültem vele majd arcomat mellkasába fúrtam. Egy halk kuncogás csúszott ki ajkain majd ő is közel vont magához majd arcát a hajamba fúrta és mélyeket lélegzett belőle. Apró köröket rajzoltam mellkasára miközben ő folyamatosan simogatta a hátam, derekam és néha az arcomat. Ez egy tökéletes pillanat volt. A tökéletes férfival.

Soha nem voltam még ennél boldogabb, mint ebben a pár napban. Örökre itt akartam maradni. Vele… De bizonytalan voltam abban hogyan vajon ő szeretné-e? Hiszen mindenáron azon fáradozik, hogy valahogyan hazajuttasson. Habár rettenetesen hiányoztak lányok – ugyanis nekem ők a családom – de nem lennék képes itt hagyni Edwardot, és ha ehhez az kell, hogy én is vámpír legyek akkor az leszek… Persze ha ő is akarja.

És ez volt az, amiben nem voltam biztos. Szeretem őt, úgy ahogyan még soha senkit sem. De ő mit érez? Nem tudok rajta eligazodni… Egyik pillanatban még a közelemben van olyan közel amennyire még senki sem volt. A másikban pedig hideg és távolságtartó. Mintha nem tudná, hogy akar-e. Egy halk sóhaj szakad fel belőlem és még jobban hozzá bújtam.

- Bella – suttogta lágyan a fülembe és én máris libabőrös lettem. Tőlem csak egy erőtlen „hm?”-re jutotta, mert a sok agyalásban már lassan félálomba merültem.

- Fel kéne kelned a lányok csináltak neked reggelit – suttogta még mindig. Ekkor nyitottam ki a szememet először mióta felkeltem és hirtelen meglepődtem azon, hogy Edward ennyire közel van hozzám. Rám mosolygott mire szívem megint össze-vissza kezdett kalimpálni és attól féltem, hogy kiugrik a helyéről. Elvesztem az aranybarna szempárban, ami rögtön rabul ejtett és csak csodáltam szemének ragyogását.

- Jó reggelt! – mondta halkan majd egy puszit, nyomot az arcomra vészesen közel a számhoz. A hirtelen jött mozdulattól még a lélegzetem is elakadt majd elrebegtem én is valami köszönésfélét.

- Esetleg lezuhanyozhatnék, és átöltözhetnék, mielőtt lemegyünk? – találtam meg a hangomat jó néhány perc után. Edward egy pillanatra megmerevedett, nagyot nyelt, de végül rábólintott. Ekkor kopogtak az ajtón majd Alice dugta be rajta a fejét.

- Csak hoztam neked ruhákat – mondta majd beljebb lépve lerakta őket egy székre és távozott.

- Gyere, megmutatom a fürdőszobát – mondta szerelmem. Még így magamban is kimondva csodásan hangzott, hogy „szerelmem”. Felhúzott az ágyról majd kezébe vette az Alice által behozott cuccokat és benyitott egy a szobából nyíló ajtón. Ez volt a fürdőszoba. Állapítottam meg.

- Itt találsz törölközőt - mutatott Edward egy fürdőszobai szekrénybe.

- Minden mást megtalálsz a zuhanykabinban illetve a pulton – tette még hozzá majd zavartan a hajába túrt és elhagyta a helyiséget. Amint kilépett magamra zártam az ajtót és ledobálva ruháimat beléptem a zuhanyfülkébe. Megnyitottam a csapot és csak élveztem, ahogyan lassan végigszánkáznak testemen a forró cseppek.

Mindig is szerettem zuhanyozni. Ilyenkor kikapcsolt az agyam és megszűnt minden gond körülöttem. Már jó ideje áztathattam magam, amikor úgy döntöttem, hogy ideje lenne kikászálódni. Közben utána gondoltam, hogy ez a harmadik napom itt. Szóval ezek szerint a lányok három órája kereshetnek, már ha ez alatt az idő alatt hazaértek a buliból. Olyan érzésem volt mintha fényévekkel ezelőtt lett volna az a parti. Avval, hogy ide jöttem az életem háromszázhatvan fokos fordulatot vett.

Talán még egészen kicsi koromban éreztem magam ilyen felhőtlenül boldognak. Ekkor kezemmel a nyakláncomat kerestem, amit mindig magamon hordtam mióta megkaptam az árvaházban. De kezem nem akadt bele a láncba. Ijedten néztem a tükörben, de ott is azt láttam, amit már érezhettem is. Nem volt a nyakamban semmi. Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített ruhákat majd lesiettem az emeletről vigyázva arra, hogy hova lépek.

- Jó reggelt! – köszöntem a nappaliban ülő Emmetnek és Rosalie-nak, akik mosolyogva köszöntöttek.

- Nem láttátok Alice-t? – kérdeztem, de ahogyan kimondtam már meg is jelent mellettem.

- Mi az? – kérdezte mosolyogva.

- Volt rajtam egy nyaklánc. Nem tudod, merre lehet? – hangom kétségbeesetten csengett és már Alice sem mosolygott.

- Nem volt rajtad semmi – mondta, aztán amin meglepődtem.

- Ebben biztos vagy? – kérdeztem rá habár tudtam, hogy egészen biztos benne, hiszen vámpír memóriája van és bólintása is megerősítette ezt.

- Mióta megvan az a lánc sosem vettem le – magyaráztam és lehuppantam Rose mellé. Közben megjelent Edward is, aki leült kettőn közé és simogatni kezdte a kezemet.

- Biztos nem vetted le mielőtt ide jöttél? – kérdezte, de tekintetemen láthatta, hogy nem és ezt meg is erősítettem egy fejrázással.

- Anyukámtól kaptam. Egy kinyitható medál van, rajta amibe a szüleim képe van. Van rajta egy kéz és… - ekkor pillantásom a Rosalie nyakában függő láncra esett.

- Olyan – böktem fejemmel Rose nyakláncára – csak kisebb. –Végig néztem az arcukon és mindegyiküké csak hitetlenséget sugárzott.

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem meg félénken.

- Nem csak… - motyogta Alice majd közelebb lépett hozzánk és megmutatta az ő nyakláncát is. Emmet és Edward pedig felém tartották a karjukat, sőt még Carlisle is előkerült valahonnan, ő pedig a gyűrűjét tartotta felém. Ugyanaz volt mindegyiken.

- Mi ez? – kérdeztem, rá mert biztos voltam benne hogy nem véletlenül van mindegyikükön ugyanaz a jel.

- A családunk címere – mondta Edward mélyen a szemembe nézve. A családjuké… Ezen elgondolkoztam. Anyukámnak honnan lehetett olyan medálja és miért csak a tizennyolcadik születésnapomon kaphattam meg? De valami más is szöget ütött a fejemben, amire rá is kérdeztem.

- Mit jelent? – néztem végig rajtuk majd végül Carlisle nyitotta szólásra a száját.

- A kéz a hit, az igazságosság és az őszinteség jelképe. Hiszünk abban, hogy máshogyan is lehet élni nem csak, úgy ahogyan a többi vámpír, igazságosak vagyunk, mert nem bántunk ártatlanokat, sőt ha úgy adódik, próbálunk rajtuk segíteni, de nem avatkozunk mások sorsába. Az őszinteség pedig sosincsenek titkaink egymás előtt. Az oroszlán a bátorság jelképe, de a mi esetünkben inkább védelmezést jelent. Végül a háromlevelű lóhere. Az, az örökké valóságot jelképezi mivel örökké élünk. – magyarázta.

- Anyukámnak honnan volt olyan nyaklánca? – kérdeztem, de mikor épp válaszoltak volna valaki csöngetett. Alice és Edward egyszerre kövültek meg majd egy gyors pillantás után tekintetüket az ajtóra szegezték…

11. Egy gonddal kevesebbb. + Családi ölelések.

***

/Edward szemszöge/

- Jasper, - bólintottam. – minek köszönhetjük kellemetlen felbukkanásotokat? – kérdeztem tőle és hallottam nem messze tőlünk az ikrek gondolatait.

- A lány… - csak ennyit mondott miközben tekintetét Bellára függesztette. Éhes vadként tekintett rá és ez nem tetszett nekem, amit egy erőteljes morgással a tudtára is adtam. Erre rám nézett majd gonoszan felkacagott.

- Tudod a szabályokat Edward, egy embernek nincs keresnivaló itt.

- Nem is lesz itt. – mondtam neki elszántan mire megértette, hogy evvel mire is célzok pontosan.

- Tud rólunk, a világunkról ezért meg kell halnia. – nyomta meg minden egyes szót ezzel nyomatékosítva, hogy ennek bizony így kell lennie.

- És ha nem tesszük meg? – vetettem fel az esetleges lehetőséget.

- Akkor meg tesszük mi, de akkor ti is vele haltok. – mondta ki könyörtelenül a szavakat egykori fivérem. Alice még mindig mereven bámult rá, de most összeszedte magát és megszólalt.

- Képes lennél megölni a családodat? – kérdezte elkínzottan.

- Nem a családomat nem lennék képes bántani. – Alice erre megkönnyebbült és újra úgy nézett volt férjére, mint egykor, de Jasper folytatta.

- Csakhogy ti nem vagytok a családom.

- De valamikor azok voltunk. – tett felé egy lépés húgom.

- Mi történt velünk Jazz? Mi történt a Cullen családdal? – kérdezte Alice és újra felé lépett.

- Talán soha nem is voltunk egy család. – mondta Jazz még mindig ridegen, de gondolataiban láttam, hogy még mindig ugyanúgy szereti Alicet.

- Te is tudod, hogy mennyire egy család voltunk. Egyek voltunk. – Jasper erre már nem válaszolt csak elfordította a fejét és kezeit ökölbe szorította.

- Te is érzed, amit én és nem a képességed miatt. – Bellára pillantottam és muszáj volt rámosolyognom. Kissé mögöttem helyezkedett el és a kezemet fogta. Amint érzékelte, hogy teljes figyelmem az övé előrébb lépett és kezeim közé vackolta magát. Amennyire csak tudtam közelebb vontam magamhoz majd visszanéztem ALicékre. Jasper már kitartóan szemlélt minket Bellával és az érzelmeinket elemezte. Arcára kiült a döbbenet, látszott rajta hogy ilyesfajta fordulatra nem számított.

- Ő ember. – emelte fel a hangját Jazz és hevesen felé mutatott. Ekkor ért két oldalról mellé Jane és Alec. Bellát rögtön magam mögé toltam és higgadtságot erőltetve magamra reagáltam az előbb elhangzottakra.

- Tisztában vagyok vele, és azzal is, hogy mi az emberek sorsa TalerMoo-ban. – válaszoltam és kitartóan néztem Jasper szemébe. Tudtam, hogy egyetlen szavamat sem hiszi mégis reménykedtem benne, hogy még valahol mélyen ott van benne a testvérem.

„Nem tudom, hogyan akarod csinálni, de menjetek és tedd, amit tenned kell. Én is azt teszem és ajánlom, hogy elkerülj minket.”

– ez a mondat számáról jelenthetett mindent és semmit. Nekem most nagyon is sokat jelentett, mert szinte engedély adott arra, hogy megmentsem a szerelmemet és esélyt arra, hogy újra egy család legyünk. Érezte a felőlem érkező hála hullámokat, de hogy biztosítsam is erről bólintottam neki egyet. Alice rögtön felém kapta a tekintetét, de ugyanakkor látomása is lett arról hogyan számolok be erről Carlislenál.

- Menjünk. – szólította fel határozottan Jasper két csatlósát majd még vetett egy utolsó pillantást húgomra és hátat fordítva eltűnt előlünk.

- Mi történt? – kérdezte csendesen a mögöttem megbúvó angyal.

- Valami baj van? – folytatta, de hogy eloszlassam a kétségeit először rámosolyogtam majd csak utána válaszoltam neki.

- Ne aggódj velük már nem lesz dolgunk. Gyere. – mondtam majd egy mozdulattal a hátamra kanyarítottam.

- Alice minden rendben? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért mielőtt elindultunk volna.

- Persze. – mondta és próbált összehozni valami mosoly félét, de ez nem igazán sikerült neki.

- Inkább mennyünk. – tette még hozzá majd végre elszakította a tekintetét arról a helyről ahol nem sokkal ezelőtt még Jasper állt. Futásnak eredt

- Kapaszkodj. – szóltam még hátra a vállam felett mire éreztem, hogy szorítása erősödik rajtam majd Alice után indultam. Már közel jártunk a házhoz mikor egy ismerős hangot hallottam a fejemben.

„Két méter múlva pontosan alattam lesz. Egy jól irányzott ugrással rávetem magam, kicsavarom, a karjait majd letépem a fejét. Aztán összerakom, és újra ellátom a baját.”

– szinte láttam magam előtt, ahogyan összedörzsöli a két tenyerét és megjelenik az arcán az a jól ismert vigyor. Két méter… Megálltam pontosan ott ahol számított rám. Majd amikor ugrott volna elléptem onnan így csúnyán összeütközö9tt a földdel én pedig már nem bírtam visszatartani a nevetésemet durcás képe láttán. Felpattant majd leporolta magát, karba fonta a karjait és vádlón megszólalt.

- Csaltál. – rövid szünetet tartott majd hozzátette.

– Mint mindig. – eddig tartott a sértődöttsége.

- De azért jó újra látni öcsi, hallom összeszedtél valami csajt. – kacsintott rám majd a még mindig hátamon lévő Bellára nézett.

- Szia Emmet. – köszöntem neki én is majd szokásunkhoz híven lepacsiztam vele.

- Na, ma még lerakod a kishölgyet, hogy egy Emmet féle csontropogtató ölelésben részesíthessem? – tárta szét nagy mackó mancsait.

- Ha nem lesz csontropogtatás, akkor még meggondolom, hogy lerakom-e. – csalódottan hullottak le a karjai és még a száját is lebiggyesztette.

- Ígérem, az összes csontja épségben megússza a velem való találkozást. – emelte esküre Em a kezeit és már megint ott virított rajta az a jól ismert vigyor.

- Edward, leraknál légy szíves. – suttogta lágyan a fülembe Bella a szavakat mire jóleső borzongás futott végig rajtam és csak nehezen fogtam fel a szavai jelentését.

- Persze. – feleltem majd segítettem lekászálódni rólam.

- Em, ő itt Bella. Bella, ő Emmet a bátyám. – mondtam mire Bells meglepetten pillantott rám majd Emmetre nézett, aki már megint széttárta a karjait majd megállt Bella előtt.

- Szabad? – kérdezte meg csak az udvariasság kedvéért. Kedvesem hezitált egy darabig, de azért rábólintott. Emnek sem kellett több azonnal felkapta és miközben megpörgette egyfolytában csak azt kántálta, hogy: „Új hugicám van. Új hugicám van…”

- Na, mennyünk be. – csapta össze a kezeit miután volt oly szíves és lerakta Bellát.

- Bemutatlak Rose babynek is. – kacsintott kedvesemre majd szökdécselve elindult befelé.

- Mindig ilyen? – kérdezte szerelmem miközben mellé lépve megfogtam a kezét és elindultunk Em után.

- Általában, de azért tud néha komoly is lenni. – dobtam meg egy fél mosollyal mire szíve azonnal félre vert.

- Edward. – szólított meg már a verandán járva.

- Igen kedvesem? – simítottam ki egy tincset az arcából.

- Valahogyan üzenhetnék haza? Csak hogy a családom ne aggódjon miattam. – hadarta gyorsan majd fejét lehajtotta.

- Nincs semmilyen módja annak, hogy kapcsolatot létesíts velük innen, de nem hiszem, hogy már keresnének. – mondtam hátha valamennyire megtudom, ezzel nyugtatni.

- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza értetlenül majd felpillantott a csillagokra. Már jócskán sötétre járt ő meg bizonyára fáradt.

- Idő másként múlik számunkra. – kezdtem.

- Ami itt neked egy nap az a családodnak, a barátaidnak csupán egy óra ott. – magyaráztam majd kitártam az ajtót és kezénél fogva húztam be a házba.

- Edward. – sikította nővérem majd máris a nyakamban csüngött.

- Szia, Rose. sóhajtottam majd kibontakoztam az öleléséből.

- Bella ő a nővérem és egyben Emmet párja Rosalie. – ettől a találkozástól féltem egy kissé, de Rose mosolya megnyugtatott arról, hogy nincs mitől. Boldogan ölelte magához.

- Örülök, hogy megismerhetlek. – motyogta halkan Bella kit bizonyára váratlanul ért ez a hirtelen családosdi.

- Én is. Biztosra veszem, hogy jól ki fogunk jönni egymással. – hátulról átöleltem szerelmemet.

- Nem vagy fáradt? – suttogtam bele a fülébe.

- De. – mondta majd igyekezett elnyomni egy ásítást.

- Gyere, megmutatom, hol aludhatsz. – bontakoztam ki az ölelésből majd kézen fogtam.

- Ejnye, Edward máris szobára viszed. Nem kellett volna, tudod, hogy szeretem az ingyen pornót. – kiáltott utánunk Em akinek szavai hallatán Bella fülig pirult, én pedig zavartan túrtam a hajamba.

- Ne haragudj. Emmet már csak Emmet. – forgattam meg a szemeimet majd benyitottam a szobába.

- Itt kényelmesen pihenhetsz. – mondtam neki majd indulni készültem, de kezem után kapott.

- Nem maradnál velem? – kérte miközben szájába harapott.

- De. – mosolyogtam rá majd behúztam a szobájába, összebújtunk az ágyon és szerelmem máris álomba merült…

10. Boszorkányság.

/Edward szemszöge/

Mindannyian reménnyel és kíváncsisággal néztünk Carlislera. De nem folytatta a megkezdett mondatot. Csak leült mellénk és egy nagyon régi könyvet rakott le a dohányzóasztalra. Lapjai sárgák voltak és néhol már a ragasztó is elengedte. Csupa por volt, de még így is tisztán láttam a rajta lévő jelet. Nem tudtam hinni a szemeimnek.

Azt hittem, hogy ez a könyv csak legenda most mégis itt van előttem. Óvatosan leporoltam a tetejét így még jobban kirajzolódott a rajta lévő boszorkány jel. Sok olyan legenda szólt egy bizonyos boszorkányról, aki földöntúli erőket birtokol és ezek tudatában akár átvehetné az uralmat egész TalerMoo-ban. De az is köztudott volt, hogy – habár ellenezte a volturi munkáit – nem kívánt hatalomra lépni, sőt még nem is mutatkozott senki előtt sem.

- Ez itt – mutatott a könyvre Carlisle – a Boszorkány Kódex. Az egész Hestings család történetét rejti. Állítólag ők hozták létre Talermoo-t tehát ebből következik, hogy az átjárókat is tudják, hol vannak és kezelni is tudják őket. Nem tudom, hogy van-e még élő boszorkány közülük, de ha igen akkor tud segíteni. – fejezete be majd várta a reakciónkat.

Bennem újra lángra kapott a remény apró kis szikrája ezzel erőt adva, hogy küzdjek azért, hogy Bellát egyszer haza vihessem. Szomorú lettem ennek a gondolatára, de tudtam, hogy ott jobb helyen lesz, mint itt egy csupa veszéllyel és varázslattal teli világban. Ez a hely nem való neki.

- Hol keressük? – tettem fel az egyetlen kérdést, amelyre nem tudtam meg a választ apám meséjéből. Erre kinyitotta a könyvet és a könyvgerincből előhúzott egy nagyon régi összetekert lapot.

- Ez egy térkép. – mondta miközben kinyitotta azt.

- Megmutatja az utat, ha úgy gondolja, hogy méltók vagytok arra, hogy egy Hestings-el találkozzatok. – nem igazán értettem ezt, de ahogyan a térképre pillantottam rájöttem valamelyest.

- El van varázsolva. – mondtam egyfajta megállapításként mire Carlisle bólintott. A térkép üres volt. Nem volt rajta semmi.

- Hogy érted, hogy megmutatja? – ráncolta össze szemöldökét Alice és próbált a jövőnk után kutatni. Megjegyzem nem sok sikerrel.

- Ha tiszta céllal mentek hozzá, akkor felfedi a kilétét és megjelenik a hozzávezető út a térképen. – intézte Alicehez a szavait.

- Honnan tudsz ennyi mindent erről? – kíváncsiskodtam.

- Mikor Esme… - csuklott el a hangja és már bántam, hogy feltettem kérdést. De egy nagy levegő után folytatta.

- Szóval akkor felkerestem őket. Nem a térkép segítségével akkor még nem volt meg. Minden követ megmozgattam, hogy eltaláljak hozzájuk és végül sikerült. De már nem tehettek semmit azt mondták úgy lesz minden, ahogyan lennie kell. De akkor odaadták ezt a könyvet és a térképet mondván egyszer még nagy hasznát vesszük. Most úgy érzem itt az ideje, hogy használjuk. – mondta majd kezembe nyomta a térképet.

- Biztos vagyok benne, hogy sikerrel jártok. – tette biztatólak kezeit vállamra és szinte kirakott minket a házából.

- Azért ha végeztetek keresetek fel. – mondta még aztán utunkra bocsájtott minket. Alicenek adtam a térképet, mert ő egy igazi kis vezéregyéniség volt így jobbnak láttam, ha ő vezet minket. Bella tempójában sétáltunk az erdőben. Kezeimet mélyen elrejtettem a zsebeimbe nehogy kísértésbe essek és összefonjam Belláéval. Látszólag ő is így lehetett evvel, mert ő is hasonlóan tett.

Minden mozdulatára figyeltem. Kissé csetlő-botlóan ment, haja kócos volt, de még így is gyönyörű. Homlokát összeráncolta és ajkába harapott. Biztosra vettem, hogy valamin nagyon gondolkozik és zavart, hogy nem tudom, min járatja azt a kis csinos buksiját. Ennek következtében nem figyelt oda, hogy hová lép és h nem kapok, utána biztos vagyok benne, hogy orra bukik. Kezeim megint szorosan derekára simultak és szikrák milliói pattogtak közöttünk. Ezt neki is éreznie kell – villant át az agyamon.

- Jól vagy? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

- Igen. Köszönöm. – mondta határozottan majd kibontakozott ölelésemből. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedését. Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, de közel sem engedhetem magamhoz. Mégis most szükségem volt rá. öles léptekkel értem utol majd egy határozott mozdulattal kezeinket összekulcsoltam. Amint észrevette érintésemet meglepetten pillantott a tökéletesen összeillő ujjainkra majd kérdőn rám nézett. Zavartan a hajamba túrtam majd kiböktem egy igen gyenge magyarázatot.

- Csak… nem akarom, hogy még egyszer eless. – számat féloldalas mosolyra húztam hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét, de sajnos nem sikerült. Csak előre pillantott és mintha mi sem történt volna folytatta tovább az utat maga után húzva engem is. Már azt hittem nem fog hozzám szólni az út további részében, de újra csak meglepett.

- Ugye nem hiszed, hogy ezt el is hiszem? – kérdezte egyik szemöldökét felhúzva, de nem nézett rám.

- Nem hittem, hogy elhiszed csak gondoltam mondanom kéne valamit. – újra csak a hajamat túrtam és biztos voltam benne hogy most még a szokottnál is kócosabb.

- Talán mondhattad volna az igazat is. – vetette fel és tudtam, hogy ezzel megbántottam.

- Ez is igaz egy részben… - motyogtam és közben a talajt fixíroztam.

- Akkor mi a teljes igazság? – tekintetét mélyen az enyémbe fúrva várta a válaszomat, de én csak tátogtam. Kezét kihúzta az enyém közül majd karjait összefonta melle előtt és így indult, meg hogy beérje Alicet.

- Bella… - sóhajtottam majd rögtön utána kaptam és magam felé fordítottam. Alice elég messze járt már tőlünk és én ennek most igazán örültem most kettesben akartam beszélni Bellával még akkor is, ha húgom mindent hallani fog.

- Az igazat akarod hallani? – kérdeztem tőle és a tekintetét kerestem, de nem nézett rám csak némán bólintott.

- Azt akarod hallani, hogy úgy vágyom a közelségedre, mint senki máséra? – kezdtem bele és végre rám pillantott majd egy nagyobb levegővétel után folytattam.

- Azt, hogy fontosabb lettél nekem ez alatt a két nap alatt, mint bárki más? Az igazat akarod, hogy miért fogtam meg a kezed? Azért mert vágyom a közelségedre úgy, mint még soha senkiére. Vigyázni akarok rád és nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen, amíg itt vagy… - fejeztem be kissé szomorúan majd lehajtottam a fejemet.

Vártam valamiféle reakcióra, de csönd volt. Nem akartam ránézni, mert féltem, hogy mit látnék a szemeiben. Vártam, hogy mondjon, valamit vagy csak tovább sétáljon, de nem történt semmi. Nem tudom mióta állhattunk ott mikor egy puha és meleg kéz simult arcomra és fordította maga felé. Szemei csillogtak és ajkain édes mosoly játszott ez engem is mosolygásra késztetett.

Keze óvatosan simogatta arcomat mire én közelebb eső kezemmel számhoz vezettem a tenyerét és finoman belecsókoltam majd karjait nyakam köré fontam, míg az enyéimet derekára vezettem és közelebb húztam magamhoz. Kezei hajamba szántottak és éreztem, ahogyan lábujjhegyre áll. Fejemet lehajtottam hozzá hogy egy szintbe legyünk majd közelebb hajoltam ajkaihoz. Éreztem meleg leheletét a számon és már épp eggyé olvasztottam volna az ajkainkat mikor Alice hangja hasított bele a csöndbe.

- Edward valami baj van a… - kezdte, de amint felnézett a papírból és elemezte a helyzetet a mondat egy „oh…”–val végződött. Húgom ajkain elégedett vigyor ült és gondolatai is arról árulkodtak, hogy örül a kialakult helyzetnek. Hát én még hogy örültem volna, ha egy fél perccel később jön.

- Mi az Alice? – dörrentem rá talán egy kissé keményebben, mint kellett volna.

- Bocsi hogy megzavarlak titeket – kacsintott ránk – de valami gubanc van a térképpel. – húzta el a száját. – kelletlenül elhúzódtam kedvesemtől, de azért nem voltam képes elengedni kezeinket összefonva húztam közelebb Alicehez.

- Mi a gond? – ráncolta össze a szemöldökömet.

- Körbe-körbe megyünk. – sóhajtott húgom színpadiasan mintha elfáradt volna.

- Az nem lehet. – mondtam kétségbeesve és szinte kitéptem a kezei közül a már így is eléggé megviselt állapotban lévő papirost. Amint jobban szemügyre vettem a térképet mintha csak akkor rajzolnák meg az útvonalat kezdett feltűnni előttem a célunk.

- Ez alapján mentél? – kérdeztem Alicet és megmutattam neki.

- Nekem… nem… Nekem nem ezt mutatta. – mondta hitetlenkedve mire nekem is elakadt a szavam.

- Neked kell vezetni minket. – állapította meg.

- De miért? –tettem fel az egyetlen kézen fekvő kérdést, ami jelen pillanatban eszembe jutott.

- Neked tiszták a szándékaid. – motyogta halkan Alice. De nem igazán értettem, hogy ezt hogyan is érti pontosan.

- Miért neked nem azok? – húgom csak rám nézett majd gondolataiban vázolta azt, amit ő szeretne.

- Alice. – dörrentem rá. – Mégis hogy gondoltad ezt? – nem válaszolt.

„Inkább menjünk.”

- Menjünk. – adtam neki igazat.

- Eléggé hosszú az út. – pillantottam a térképre.

- Te menj, elöl, majd én viszem Bellát.

- Jó, de vigyázz rá. – mondtam neki majd Bellához fordultam.

- Nem mehetnék inkább veled? – kérdezte és olyan szép szemekkel nézett rám, hogy lehetetlen lett volna neki ellent mondani. Mégis ez volt a legjobb megoldás.

- Nem. - feleltem neki szomorúan. – Nekem most erre kell figyelnem. – mutattam fel neki a térképet mire elhúzva a száját bólintott. Felsegítettem Alice hátára majd miután megsimogattam járomcsontját futásnak eredtem. Utunk egészen kivitt az erdőből.

A völgyön átérve egyenesen a hegységbe mentünk. Ott egy barlang volt a következő állomásunk ahova belépve rögtön tudtuk, hogy már nem vagyunk messze. Végig a barlang folyosóin fáklyák mutatták az utunkat, amik ha a közelbe értünk felvillantak majd rögtön ki is aludtak. Lefelé haladtunk a hegy belsejében. Idegen volt a terep, hiszen az erdőn kívül sem szoktunk járni, csak ha nagyon muszáj.

Itt már Bella tempójában mentünk. Én mentem elöl leghátul pedig Alice így közre fogtuk kedvesemet. Nem sokára hangok ütötték meg a fülünket rögtön Alicere kaptam a tekintetem, aki biztosított arról, hogy jó helyen járunk én mégis tétováztam. A papíron eltűnt az útvonal helyét egy „Üdvözlünk!” felírat vette át majd tűnt el rögtön. Tudtam, hogy megérkeztünk. De mivel Alice sem látott semmit és az én képességem is látszólag nem funkcionált inkább óvatosak voltunk.

- Gyertek csak bátran. Nem harapok. – hallottuk meg a nevetős, fiatal hangot. A folyosó végén egy tágas rész volt kialakítva a barlang belsejében ahonnan több folyosó is nyílt. Beljebb léptünk. A „szoba” közepén egy dohányzóasztal volt körülötte kanapék és fotelek. A falon képek és egyéb boszorkányos dolgok lógtak.

Távolabb a sarokban egy afféle kis szentély szerűség volt felállítva. Egy üst állt ott egy hasonlóan poros és régi könyvel, mint a Boszorkány Kódex. A hölgy a kanapén foglalt helyet és intette, hogy üljünk le mi is. Hát így tettünk. Az asztal közepén egy kristálygömb foglalt helyet.

- Mi… - kezdtem volna megmagyarázni itt létünk okát vagy legalább bemutatkozni, de kedves vendéglátónk nem hagyta ezt annyiban.

- Felesleges magyarázkodnod Edward. Tudom, miért vagytok itt. Oh… milyen neveletlen vagyok. – csapott hirtelen a homlokához majd mindannyiunknak kezet nyújtott.

- Örvendek, Tamina Hestings vagyok az utolsó leszármazott. Bella, kérsz valamit inni vagy esetleg enni? – kérdezte udvariasan mire kedvesem csak a fejét rázta.

- Csini a sálad Alice. – mutatott a szerintem kissé sokszínű csodára húgom nyakán.

– Hol vetted?

- Oh… hogy ezt? A központban, a plázában. – mondta kissé megilletődve Alice.

- Na, meséljetek valamit. – kérte Tamina majd izgatottan fészkelődni kezdett ültében.

– Olyan régen voltak utoljára vendégeim. – szomorodott el, és ha nem lenne fontos, amiért jöttünk biztos vagyok benne, hogy még le is ülök vele traccs partizni, de nem most mikor így szorít az idő. Alice már éppen belekezdett volna egy hosszas mesélésbe csak, hogy ezt nem engedhettem, mert akkor biztos, hogy ebben az évszázadban nem végzünk.

- Tamina. – szólítottam meg. – Nem térhetnénk esetleg rá arra, amiért idejöttünk. – kértem mire végignézett rajtunk majd felsóhajtott és beleegyezően bólintott.

- De persze ha ez ilyen fontos nektek. – szemeit behunyta majd két kezét halántékára szorította, és ha jól vettem ki a szavaiból, akkor ógörögül kántálni kezdett miközben a kristálygömb felett tett számomra idétlen mozdulatokat. Kedvesem szorosan oldalamhoz bújva figyelte a sátáni nő cselekedeteit. Én is ezt tettem.

Viszont Alice csak mereven a gömbbe bámult. Nem értettem miért teszi, vagy éppen mit láthat benne. Gyanítottam, hogy lát valamit, mert úgy nézett ki, mint amikor látomása van csak most nem pergett le mind az, az elméjében inkább furcsa csend és béke volt a gondolatai között és mintha vízhangot verne kisebb eltéréssel ismételte magában Tamina mondatait.

A fáklyák kialudtak sötétség szállt a barlangra, amit végül a gömb kék fénye tört meg. Tamina kinyitotta a szemeit majd ugyan úgy, mint Alice bámulni kezdte a gömböt. Nem értettem mi ilyen érdekes egy világító gömbben. Pár perc múlva újra visszakerültem a fények az eredeti felállásba és a boszi és Alice tekintete sem volt már fátyolos. Azért hogy mi is értsünk Bellával valamit magyarázni kezdett.

- Megmutattam Alicenek hol találhatók az átjárók. Adok egy főzetet, amivel ki tudjátok nyitni azokat. 2 óráig nyitva lesz, de csak pontosan 2 óráig. Utána se ki se be. – nézett rám szigorúan.

- Ez az egyetlen esélyetek van, és csak teliholdkor tudjátok felhasználni. Ami 3 nap múlva lesz esedékes, ha ezt elszalasztjátok, egy hónapot várnotok kell, de azt nem biztos, hogy Bella megéri. – közölte keményen majd átadta a fiolát. Megköszöntük a segítségét cserébe Alice megígérte, hogy majd meglátogatja. Nem tudom mi történt köztük, de érezhetően erős kötelék alakult ki náluk.

- Most merre? – fordultam húgom felé, aki azzal a tipikus „Ne mond, hogy nem tudod?” féle nézésével nézett rám.

- Vissza Carlislehoz. – közölte mintha mi sem lenne egyértelműbb majd futásnak eredt.

- Mehetünk? – fordultam Bella felé halvány mosollyal a számon, amit ő is viszonzott mielőtt rábólintott volna. Óvatosan hátamra helyeztem mire szorosan hozzám préselődött majd apró puszikat hintett a nyakamra. Megremegtem a kellemes érzéstől majd kifújva az eddig benn tartott levegőt Alice után eredtem. A völgy benn értem utol ahol megkövülten bámult egy bizonyos pontot.

- Mi a baj Alice? – kérdeztem rá miközben én is megálltam, de ő nem felelt. Csak lassan rámutatott egy távoli pontra. Én is arra pillantottam ahol két vörös szempárral találtam szembe magam…