15. Búcsú.

***

/Edward szemszöge/

Ebben a pillanatban boldog voltam. Tudtam, hogy nemsokára eljön az a bizonyos idő, de még ha nem is fog rám emlékezni mindig ott lesz neki az, az aprócska kis szív, ami rám emlékezteti és erre a varázslattal teli világra.

Ott feküdtünk egymás mellett és tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Szeretem… Mégis úgy gondolom könnyebb lesz mindkettőnknek, ha ezt a kis információt megőrzöm magamnak. Lassan álla alá nyúltam és még közelebb vontam magamhoz karcsú testét. Megbabonázva bámultam ajkait, de nem akartam semmit sem elsietni. Ő mégis döntött. Félig lehunyta szemeit majd még közelebb hajolt hozzám. Én is felé mozdultam és végre valahára összeillesztettem ajkainkat.

Tökéletes egységet alkottunk és már csak belegondolni is fájt, hogy el fog menni. De ez most lényegtelen volt csak a pillanatnak akartam élni. Csókunk közben folyamatosan éreztem azokat a bizonyos szikrákat melyek mindig is körbelengtek minket. Ajkaink szinkronban mozogtam.

Úgy csókoltam mintha az életem múlna rajta és ez így is volt, hiszen ő volt az életem. Próbáltam belesűríteni minden egyes iránta érzett érzelmemet és csak remélni mertem, hogy sikerül legalább ilyen módon a tudtára hoznom, hogy mennyire szeretem. Ajkai lassan elnyíltak én pedig merészen körbesimítottam nyelvemmel alsó- majd felsőajkát, míg végül rátaláltam az övére. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett majd mikor eljutott a tudatomig hogy valószínűleg azért neki levegő is kéne elszakadtam tőle.

Büszkén vettem tudomásul hogy bizony kapkodja a levegőt, de nem csak ő zihált a számára éltető oxigén hiánytól. Szemei még mindig csukva voltak, szíve őrült ritmust járt én pedig elvesztem csodaszép látványában. Még kissé nedves ajkai gyönyörű mosolyra húzódtak és végre rám nézett. Kezével végig simított az arcomon én pedig gyengéd puszit leheltem tenyerébe. Újra csak elvesztem a csoki barna szempárban olyannyira, hogy nem is hallottam húgom közeledő gondolatait csak arra figyeltem fel mikor már a házba lépve szólongat.

- Gyere, kedvesem Alice hazajött – mondtam Bellának majd szerelmemet is magammal húzva vonultunk le a nappaliba kéz a kézben.

„Láttad”- vádolt meg rögtön húgom gondolatban. Én pedig igyekeztem feltűnésmentesen bólintani.

- Jasper? – kérdeztem és próbáltam valamit kivenni Alice gondolataiból nem sok sikerrel.

- Visszament – vont vállat lezserül és lehuppant a kanapéra majd unottan a tv kapcsoló után nyúlt.

- Alice… - ültem le mellé. – Mi történt?

- Visszament – ismételte az előbb elhangzott szót. Üveges tekintettel kapcsolgatta a tv-t és gondolatai között megjelent a nemrégiben látott látomása, amit én is figyelemmel kísértem…

Éjszaka volt. Bellával a karjaimban feküdtünk az ágyamon és ő édesen szunyókált. Egyszer csak nyílt az ajtó és Emmet lépett be rajta. Egy pillanatra megállt az ágy mellett vetett egy pillantást szerelmemre majd szomorúan csak ennyit suttogott:

- Idő van… - ezzel kifordult a szobából. Én pedig tudtam eljött az, az idő, ami tudtuk, hogy be fog következni mégis túl hamar és hirtelen történt. Nem voltam képes megmozdulni csak néztem az életem és nem akartam tőle megválni. Emmet újra visszajött a szobába ezúttal Rosalie-val.

Rose-nál valamiféle ruha volt, és mint utóbb kiderült Bella egyetlen ruhadarabját tartotta kezei között. Azt a ruhát, amiben idejött. Em lassan kitessékelt a szobámból, amíg Rose átöltöztette alvó kedvesemet. Minden egyes mozdulatára külön figyelt nehogy esetleg felébredjen, mert akkor vége a tervünknek. Meg akartuk könnyíteni neki az elválást. Így is elég pokoli lesz, számomra nem kell, hogy még neki is hasonlóan fájjon.

- Kész. Mi előre megyünk, elintézzük az átjárót. Búcsúzz el tőle és hozd utánunk – adta ki nővérem az utasításokat és meglepetten tapasztaltam, hogy neki, is mint mindenki másnak a szívéhez nőtt Bella. Hosszú percekig álltam az ágy mellett és csak néztem őt. Ő a mindenem és fogalmam sem volt róla hogyan fogok ezután nélküle élni.

Már az is a gondolataim közé férkőzött, hogy esetleg én is beállok a volturihoz. De tudtam, hogy egyrészt a családom nem engedné, másrészt pedig képtelen lennék embereket gyilkolni. Ez a búcsú. Ennyi volt. Csak pár volt az, ami megadatott nekem ebből a csodából. Soha többé nem fogom látni és talán jobb is lesz így. Nem én vagyok az, akinek boldoggá kell tenni őt. Én csak egy szörnyeteg vagyok, aki véletlenül az útjába került.

Elmélkedésemből az óra kattogása riasztott ki. Éjfél volt. Ütött a mi óránk – gondoltam keserűen és lassan kedvesem karcsú teste alá nyúltam. Amint karjaimba vontam futásnak eredtem az immáron testvéreim által nyitva lévő kapu felé…

- Történt valami? – simított végig Bella a karomon és tekintete kettőnk között cikázott. Nem akartam neki elmondani a látomást így segélykérően Alice-re pillantottam.

- Semmi különös. Csak megmutattam Edwardnak, hogy Jasper még mindig szeret, ahogyan én is őt csak nem lehetséges a szerelmünk még nem. – Bella láthatólag megelégedett a válasszal, mert felállt és gyengéden megölelte Alice-t. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy Bella nem csak hozzám tartozik, hanem a Cullen családhoz. Nem csak nekem fog fájni az elvesztése, hanem mindenkit meg fog viselni.

- Én… Most elmegyek egy kicsit – bontakozott ki Alice a testvéri ölelésből majd nem vacakolva az ajtóval kiugrott az ablakon. Bella az ölembe vackolta magát és amennyire csak lehetett szorosan hozzám préselődött. Mélyet szippantottam a levendula és frézia kettősből, de ezáltal, csak újra lepörögtek a szemeim előtt a látomás képkockái. Egyetlen dolog volt, amire nem találtam választ: Mikor?

/Alice szemszöge/

Lelkemben háború dúlt. Nem találtam a helyem immáron a világban. Jasper elment és nem tudtam, hogy egyáltalán valaha együtt lehetünk-e még. Bella is el fog menni nem tudom mikor, de nem marad itt. Ez a tény még jobban felborította amúgy sem nyugodt lelki világomat, főleg azért mert tudtam mi lesz Edwarddal, ha ő elmegy. Ugyanaz fog történni vele is, mint velem mikor azt hittem Jazz már nem szeret.

Nincs erőm végignézni mindezt. Ahogyan a családom újra darabokra hullik. Nem, nem fogom élőben is végig asszisztálni elég lesz az, ha látom őket a látomásaimon keresztül. Bellától ez az ölelés nem csak arra volt jó, hogy vigasztalódjak számomra ez búcsú volt. Tudom, hogy nem látom őt többé mégis reménykedtem ebben. A többiekkel pedig még fogunk találkozni láttam. Csak az már egy szebb és gondtalanabb világban lesz mégis egy búcsúlevelet nekik is hagytam.

Mikor már úgy éreztem elég messze jutottam egykori otthonomtól a zsebembe nyúltam. A Jaspertől kapott papírdarabot kutattam, amit meg is találtam. Remegő kezekkel bontottam szét majd olvastam el a tartalmát. A benne talált tartalom nem mondott nekem semmit mégis éreztem, hogy képes vagyok arra, amire szerelmem kért.

Többször is végig futtattam a tekintetemet az íráson majd lassan körvonalazódott előttem egy hely. Oda kell mennem – tudatosult bennem majd még utoljára elolvastam a papírt, amelyen csak egy név állt: Dorian Mowbray. Majd zsebre vágtam és elindultam a látott hely felé. Nem tudtam merre kell mennem csak éreztem az irányt és suhantam a fák között…