14. Emlékezz rám. / Esély a szabadulásra.

***

/Bella szemszöge/

- Ne hibáztasd magad, Bella – mosolygott rám kedvesen Jasper és az eddigi mogorva, fagyos lelkű vámpír helyett most valaki egészen mást láttam. Tudtam, hogy ez az igazi énje az, akibe Alice beleszeretett.

- De az én hibám… - hangom nem volt több mint erőtlen suttogást mégsem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem könnyeimet. Edward lassan az arcomhoz hajolt és lecsókolta onnan őket, de hasztalan volt már jöttek is rögtön a következő cseppek.

- Döntöttem. Tudtam mivel fog járni mindez, de örülök, hogy így cselekedtem. Jó végre Edwardot is boldognak látni, érezni. – Az említett felé néztem, akinek halvány mosolyra húzódott a szája. Tekintetem a többiekre siklott, de nem úgy néztek ki mint akik feldolgozták az előbb hallottakat. Mégis Emmet pár perc múlva hatalmas vigyorral a képén felállt és egy kézfogásos ölelés kíséretében újra köszöntötte testvérét a családban.

- Tudtam, hogy az én „minden poénban benne vagyok” tesóm nem hagyna minket el – mondta miközben jó nagyot csapott a hátára.

- Persze, tudtad, igaz? – lépett mellé Rosalie aki szintén megölelgette Jaspert.

- Fiam – biccentett Carlisle is majd távozott a helyiségből egy számomra ismeretlen ajtó mögött.

- Rose cica jössz vadászni? – kérdezte Em a feleségét egy kacsintást követően. Ők is elmentek. Négyen ültünk néma csöndben, a szobában. Alice és Jazz mélyen elmerülve egymás tekintetében és valahogyan olyan meghitt volt ez a pillanat, hogy fölöslegesnek éreztem magam. Felálltam magammal húzva Edwardot is majd Jasperhez léptem.

- Köszönöm… - suttogtam neki miközben óvatosan megöleltem.

- Jó újra köztünk látni – mosolygott rá szerelmem és ő is megölelte majd kézen fogott és kivezetett Carlisle házából.

Kedvesem magához húzott én pedig szorosan hozzá bújtam. Éreztem amint apró puszikkal hint be különböző helyeken ahol csak ért: a hajamon, arcomon, homlokomon, vállamon… Ebben a pillanatban még inkább beleszerettem. Szeretlek – akartam mondani, de nem volt hozzá elég bátorságom, mert mi van, ha ő nem érez hasonlóan?

Éreztem, ahogyan izmai hirtelen megfeszülnek majd puszilgatásomat abbahagyva fejét a házra szegezi. Arca hirtelen szomorú lett. Még mindig szomorú szemekkel pillantott rám, de ekkor már más is volt a tekintetében: Szeretet… Egy sóhaj kíséretében megsimogatta az arcomat majd felkapott a hátára, de én válaszokat akartam most.

- Edward, mi történt? – Rossz volt az előérzetem, és amikor nem válaszolt csak szélsebesen futni kezdett ez az érzés, lassan de biztosan töltötte ki a bensőmet. Edward az Alice-szel közös házukba vitt, de még mindig feszült volt és nem szólt egy szót sem. Próbált néha rém mosolyogni megnyugtatás képen, de most nem volt elég egy mosoly ahhoz, hogy mindent elfelejtsek.

- Mi a baj? – helyeztem gyengéden kezemet Edward karjára ezzel megállítva a fel-alá való járkálásban.

- Semmi… csak aggódom Alice és Jasper miatt. – Nézett hirtelen félre és volt egy olyan érzésem ez nem a teljes igazság volt a részéről.

- Gyere – kezdett el húzni az emelet felé, de még mindig gyanús pillantásokkal méregettem. A szobájába vezetett majd leültettet az ágyára és keresgélni kezdett.

- Szeretnék neked adni valamit… - motyogta halkan a nagy keresgélés közepette. A könyvek sokasága mögül vett elő egy nagyon régi és poros dobozt majd leült velem szemben.

- Ebben a dobozban van az összes emberi emlékem – mosolygott rám kissé szomorúan majd folytatta. – Szeretném, ha elfogadnál tőlem valamit, ami még az édesanyámé volt – hangja elhalkult a mondat végére és kinyitotta a dobozt. Régi fényképek és ékszerek sorakoztak benne ő mégis csak egyvalamit keresett, amit hamarosan meg is talált. Kezemet a kezébe fogva helyezte fel a csuklómra az apró kis karkötőt, amin egy szív lógott. Amint felhelyezte kezembe vettem az apró kis medált. Gyémánt volt…

- Edward én ezt nem… - mutató ujját ajkaimra téve hallgattatott el, hogy igenis elfogadhatom mégis úgy éreztem nem vagyok erre méltó.

- Ez egy gyémántszív. Az én szívem és szeretném, ha vigyáznál. Tudd, hogy csakis a tiéd még akkor is, ha nem leszünk együtt – hangja elhalkult és tekintete fájdalmat sugárzott. Szemeimbe könnyek szöktek és olyan hévvel vetettem magam a nyakába hogy eldőltünk az ágyon.

- Köszönöm… - szipogtam miközben fejem a nyakába fúrtam.

- Nincs mit kedvesem – mondta majd államnál fogva felemelte a fejemet. Csupán centikre voltunk egymástól, szívem dupla ritmust járt mégis közelebb akartam lenni hozzá…

/Alice szemszöge/

Bensőmet szétfeszítette egyfajta boldogság és szerelem melyet már rég éreztem. De ekkor jöttek a borús gondolatok mi van, ha talált valaki mást a volturinál és már nem szeret. Ott álltunk egymással szemben hosszú évek óta először és nem tudtunk mit mondani. Ő érezte, amit én, én pedig láttam mire készül, mit akar mondani, de folyton változott a kép nem tudott dönteni. Most mégis közelebb jött olyannyira hogy alig fél lépés választott el tőle.

- Szeretlek – mondta ki azt a szót, melyet régen hallottam tőle ilyen szépen és tisztán csengeni, de még folytatta. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de nem akartalak bajba keverni, hiszen ha bármiről tudomást szerez a volturi nekem végem. Nem akartam, hogy te is belekeveredj ebbe az egészbe csak meg akartalak védeni, Alice, kicsim ugye hiszel nekem? – elgyötörten nézett a szemeimbe tudtam, hogy érzi, hogy minden egyes szavát elhiszem mégis tudtam azt várja, hogy én is kimondjam.

- Hiszek neked… - suttogtam halkan mire Jasper érezhetően megkönnyebbült. Még közelebb jött. Vágytam a csókjaira, az érintéseire egyszerűen vágytam Rá. De még nem volt bennem minden tiszta, hiszen nyilván vissza kell mennie oda és akkor megint egyedül maradok.

- Szeretsz még? – Látta rajtam hogy tétovázok habár jól tudta a választ mégis érezte a bizonytalanságomat.

- Szeretlek – hangom még magam számára is erőtlenül csengett. Ugyanazt akartuk mind a ketten mégis tudtam, hogy újra el kell válnunk, és ha most engednénk, a vágyainknak csak még nehezebb lenne újra külön lenni.

- De neked vissza kell menned – mondtam ki kétségeimet.

- Van megoldás arra, hogy megszabaduljunk a volturitól – mondta és a kezembe adott egy igencsak meggyötört papírlapot. – Akkor nézd meg, ha senki se látja. Ne mond, el senkinek csak menj és segíts – ezeket végig olyan halkan suttogta a fülembe, hogy biztos voltam abban a házban lévő Carlilse sem hallja, nem hogy a kint ácsorgó Edward, aki elöl igyekeztem eltitkolni a gondolataimat.

Nem tudtam válaszolni olyan hamar illesztette össze ajkainkat és végre a régi ritmusukat járták szerelmem ajkain. Csak egy rövid kis csók volt mégis nekem a világot jelentette. Viszont mire kinyitottam a szememet szerelmem már nem volt sehol. Ez volt a búcsú, a búcsúcsók.

A kezemben lévő papírra tekintettem, de ebben a pillanatban látásom elhomályosult. Látomásom volt mégis amilyen hamar csak lehetett megszakítottam azt. Nem akartam még hogy ez legyen pedig mindent kizárólag hamar be fog következni.

„Edward, vidd el hozzánk Bellát. Ki kell találnunk valamit” – üzentem a még mindig ház előtt ácsorgó testvéremnek, aki szó nélkül hallgatott rám. Jasper szavai csengtek a fülembe habár még mindig a látomásom hatása alatt voltam: „Van megoldás arra, hogy megszabaduljunk a volturitól”