10. Boszorkányság.

/Edward szemszöge/

Mindannyian reménnyel és kíváncsisággal néztünk Carlislera. De nem folytatta a megkezdett mondatot. Csak leült mellénk és egy nagyon régi könyvet rakott le a dohányzóasztalra. Lapjai sárgák voltak és néhol már a ragasztó is elengedte. Csupa por volt, de még így is tisztán láttam a rajta lévő jelet. Nem tudtam hinni a szemeimnek.

Azt hittem, hogy ez a könyv csak legenda most mégis itt van előttem. Óvatosan leporoltam a tetejét így még jobban kirajzolódott a rajta lévő boszorkány jel. Sok olyan legenda szólt egy bizonyos boszorkányról, aki földöntúli erőket birtokol és ezek tudatában akár átvehetné az uralmat egész TalerMoo-ban. De az is köztudott volt, hogy – habár ellenezte a volturi munkáit – nem kívánt hatalomra lépni, sőt még nem is mutatkozott senki előtt sem.

- Ez itt – mutatott a könyvre Carlisle – a Boszorkány Kódex. Az egész Hestings család történetét rejti. Állítólag ők hozták létre Talermoo-t tehát ebből következik, hogy az átjárókat is tudják, hol vannak és kezelni is tudják őket. Nem tudom, hogy van-e még élő boszorkány közülük, de ha igen akkor tud segíteni. – fejezete be majd várta a reakciónkat.

Bennem újra lángra kapott a remény apró kis szikrája ezzel erőt adva, hogy küzdjek azért, hogy Bellát egyszer haza vihessem. Szomorú lettem ennek a gondolatára, de tudtam, hogy ott jobb helyen lesz, mint itt egy csupa veszéllyel és varázslattal teli világban. Ez a hely nem való neki.

- Hol keressük? – tettem fel az egyetlen kérdést, amelyre nem tudtam meg a választ apám meséjéből. Erre kinyitotta a könyvet és a könyvgerincből előhúzott egy nagyon régi összetekert lapot.

- Ez egy térkép. – mondta miközben kinyitotta azt.

- Megmutatja az utat, ha úgy gondolja, hogy méltók vagytok arra, hogy egy Hestings-el találkozzatok. – nem igazán értettem ezt, de ahogyan a térképre pillantottam rájöttem valamelyest.

- El van varázsolva. – mondtam egyfajta megállapításként mire Carlisle bólintott. A térkép üres volt. Nem volt rajta semmi.

- Hogy érted, hogy megmutatja? – ráncolta össze szemöldökét Alice és próbált a jövőnk után kutatni. Megjegyzem nem sok sikerrel.

- Ha tiszta céllal mentek hozzá, akkor felfedi a kilétét és megjelenik a hozzávezető út a térképen. – intézte Alicehez a szavait.

- Honnan tudsz ennyi mindent erről? – kíváncsiskodtam.

- Mikor Esme… - csuklott el a hangja és már bántam, hogy feltettem kérdést. De egy nagy levegő után folytatta.

- Szóval akkor felkerestem őket. Nem a térkép segítségével akkor még nem volt meg. Minden követ megmozgattam, hogy eltaláljak hozzájuk és végül sikerült. De már nem tehettek semmit azt mondták úgy lesz minden, ahogyan lennie kell. De akkor odaadták ezt a könyvet és a térképet mondván egyszer még nagy hasznát vesszük. Most úgy érzem itt az ideje, hogy használjuk. – mondta majd kezembe nyomta a térképet.

- Biztos vagyok benne, hogy sikerrel jártok. – tette biztatólak kezeit vállamra és szinte kirakott minket a házából.

- Azért ha végeztetek keresetek fel. – mondta még aztán utunkra bocsájtott minket. Alicenek adtam a térképet, mert ő egy igazi kis vezéregyéniség volt így jobbnak láttam, ha ő vezet minket. Bella tempójában sétáltunk az erdőben. Kezeimet mélyen elrejtettem a zsebeimbe nehogy kísértésbe essek és összefonjam Belláéval. Látszólag ő is így lehetett evvel, mert ő is hasonlóan tett.

Minden mozdulatára figyeltem. Kissé csetlő-botlóan ment, haja kócos volt, de még így is gyönyörű. Homlokát összeráncolta és ajkába harapott. Biztosra vettem, hogy valamin nagyon gondolkozik és zavart, hogy nem tudom, min járatja azt a kis csinos buksiját. Ennek következtében nem figyelt oda, hogy hová lép és h nem kapok, utána biztos vagyok benne, hogy orra bukik. Kezeim megint szorosan derekára simultak és szikrák milliói pattogtak közöttünk. Ezt neki is éreznie kell – villant át az agyamon.

- Jól vagy? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

- Igen. Köszönöm. – mondta határozottan majd kibontakozott ölelésemből. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedését. Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, de közel sem engedhetem magamhoz. Mégis most szükségem volt rá. öles léptekkel értem utol majd egy határozott mozdulattal kezeinket összekulcsoltam. Amint észrevette érintésemet meglepetten pillantott a tökéletesen összeillő ujjainkra majd kérdőn rám nézett. Zavartan a hajamba túrtam majd kiböktem egy igen gyenge magyarázatot.

- Csak… nem akarom, hogy még egyszer eless. – számat féloldalas mosolyra húztam hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét, de sajnos nem sikerült. Csak előre pillantott és mintha mi sem történt volna folytatta tovább az utat maga után húzva engem is. Már azt hittem nem fog hozzám szólni az út további részében, de újra csak meglepett.

- Ugye nem hiszed, hogy ezt el is hiszem? – kérdezte egyik szemöldökét felhúzva, de nem nézett rám.

- Nem hittem, hogy elhiszed csak gondoltam mondanom kéne valamit. – újra csak a hajamat túrtam és biztos voltam benne hogy most még a szokottnál is kócosabb.

- Talán mondhattad volna az igazat is. – vetette fel és tudtam, hogy ezzel megbántottam.

- Ez is igaz egy részben… - motyogtam és közben a talajt fixíroztam.

- Akkor mi a teljes igazság? – tekintetét mélyen az enyémbe fúrva várta a válaszomat, de én csak tátogtam. Kezét kihúzta az enyém közül majd karjait összefonta melle előtt és így indult, meg hogy beérje Alicet.

- Bella… - sóhajtottam majd rögtön utána kaptam és magam felé fordítottam. Alice elég messze járt már tőlünk és én ennek most igazán örültem most kettesben akartam beszélni Bellával még akkor is, ha húgom mindent hallani fog.

- Az igazat akarod hallani? – kérdeztem tőle és a tekintetét kerestem, de nem nézett rám csak némán bólintott.

- Azt akarod hallani, hogy úgy vágyom a közelségedre, mint senki máséra? – kezdtem bele és végre rám pillantott majd egy nagyobb levegővétel után folytattam.

- Azt, hogy fontosabb lettél nekem ez alatt a két nap alatt, mint bárki más? Az igazat akarod, hogy miért fogtam meg a kezed? Azért mert vágyom a közelségedre úgy, mint még soha senkiére. Vigyázni akarok rád és nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen, amíg itt vagy… - fejeztem be kissé szomorúan majd lehajtottam a fejemet.

Vártam valamiféle reakcióra, de csönd volt. Nem akartam ránézni, mert féltem, hogy mit látnék a szemeiben. Vártam, hogy mondjon, valamit vagy csak tovább sétáljon, de nem történt semmi. Nem tudom mióta állhattunk ott mikor egy puha és meleg kéz simult arcomra és fordította maga felé. Szemei csillogtak és ajkain édes mosoly játszott ez engem is mosolygásra késztetett.

Keze óvatosan simogatta arcomat mire én közelebb eső kezemmel számhoz vezettem a tenyerét és finoman belecsókoltam majd karjait nyakam köré fontam, míg az enyéimet derekára vezettem és közelebb húztam magamhoz. Kezei hajamba szántottak és éreztem, ahogyan lábujjhegyre áll. Fejemet lehajtottam hozzá hogy egy szintbe legyünk majd közelebb hajoltam ajkaihoz. Éreztem meleg leheletét a számon és már épp eggyé olvasztottam volna az ajkainkat mikor Alice hangja hasított bele a csöndbe.

- Edward valami baj van a… - kezdte, de amint felnézett a papírból és elemezte a helyzetet a mondat egy „oh…”–val végződött. Húgom ajkain elégedett vigyor ült és gondolatai is arról árulkodtak, hogy örül a kialakult helyzetnek. Hát én még hogy örültem volna, ha egy fél perccel később jön.

- Mi az Alice? – dörrentem rá talán egy kissé keményebben, mint kellett volna.

- Bocsi hogy megzavarlak titeket – kacsintott ránk – de valami gubanc van a térképpel. – húzta el a száját. – kelletlenül elhúzódtam kedvesemtől, de azért nem voltam képes elengedni kezeinket összefonva húztam közelebb Alicehez.

- Mi a gond? – ráncolta össze a szemöldökömet.

- Körbe-körbe megyünk. – sóhajtott húgom színpadiasan mintha elfáradt volna.

- Az nem lehet. – mondtam kétségbeesve és szinte kitéptem a kezei közül a már így is eléggé megviselt állapotban lévő papirost. Amint jobban szemügyre vettem a térképet mintha csak akkor rajzolnák meg az útvonalat kezdett feltűnni előttem a célunk.

- Ez alapján mentél? – kérdeztem Alicet és megmutattam neki.

- Nekem… nem… Nekem nem ezt mutatta. – mondta hitetlenkedve mire nekem is elakadt a szavam.

- Neked kell vezetni minket. – állapította meg.

- De miért? –tettem fel az egyetlen kézen fekvő kérdést, ami jelen pillanatban eszembe jutott.

- Neked tiszták a szándékaid. – motyogta halkan Alice. De nem igazán értettem, hogy ezt hogyan is érti pontosan.

- Miért neked nem azok? – húgom csak rám nézett majd gondolataiban vázolta azt, amit ő szeretne.

- Alice. – dörrentem rá. – Mégis hogy gondoltad ezt? – nem válaszolt.

„Inkább menjünk.”

- Menjünk. – adtam neki igazat.

- Eléggé hosszú az út. – pillantottam a térképre.

- Te menj, elöl, majd én viszem Bellát.

- Jó, de vigyázz rá. – mondtam neki majd Bellához fordultam.

- Nem mehetnék inkább veled? – kérdezte és olyan szép szemekkel nézett rám, hogy lehetetlen lett volna neki ellent mondani. Mégis ez volt a legjobb megoldás.

- Nem. - feleltem neki szomorúan. – Nekem most erre kell figyelnem. – mutattam fel neki a térképet mire elhúzva a száját bólintott. Felsegítettem Alice hátára majd miután megsimogattam járomcsontját futásnak eredtem. Utunk egészen kivitt az erdőből.

A völgyön átérve egyenesen a hegységbe mentünk. Ott egy barlang volt a következő állomásunk ahova belépve rögtön tudtuk, hogy már nem vagyunk messze. Végig a barlang folyosóin fáklyák mutatták az utunkat, amik ha a közelbe értünk felvillantak majd rögtön ki is aludtak. Lefelé haladtunk a hegy belsejében. Idegen volt a terep, hiszen az erdőn kívül sem szoktunk járni, csak ha nagyon muszáj.

Itt már Bella tempójában mentünk. Én mentem elöl leghátul pedig Alice így közre fogtuk kedvesemet. Nem sokára hangok ütötték meg a fülünket rögtön Alicere kaptam a tekintetem, aki biztosított arról, hogy jó helyen járunk én mégis tétováztam. A papíron eltűnt az útvonal helyét egy „Üdvözlünk!” felírat vette át majd tűnt el rögtön. Tudtam, hogy megérkeztünk. De mivel Alice sem látott semmit és az én képességem is látszólag nem funkcionált inkább óvatosak voltunk.

- Gyertek csak bátran. Nem harapok. – hallottuk meg a nevetős, fiatal hangot. A folyosó végén egy tágas rész volt kialakítva a barlang belsejében ahonnan több folyosó is nyílt. Beljebb léptünk. A „szoba” közepén egy dohányzóasztal volt körülötte kanapék és fotelek. A falon képek és egyéb boszorkányos dolgok lógtak.

Távolabb a sarokban egy afféle kis szentély szerűség volt felállítva. Egy üst állt ott egy hasonlóan poros és régi könyvel, mint a Boszorkány Kódex. A hölgy a kanapén foglalt helyet és intette, hogy üljünk le mi is. Hát így tettünk. Az asztal közepén egy kristálygömb foglalt helyet.

- Mi… - kezdtem volna megmagyarázni itt létünk okát vagy legalább bemutatkozni, de kedves vendéglátónk nem hagyta ezt annyiban.

- Felesleges magyarázkodnod Edward. Tudom, miért vagytok itt. Oh… milyen neveletlen vagyok. – csapott hirtelen a homlokához majd mindannyiunknak kezet nyújtott.

- Örvendek, Tamina Hestings vagyok az utolsó leszármazott. Bella, kérsz valamit inni vagy esetleg enni? – kérdezte udvariasan mire kedvesem csak a fejét rázta.

- Csini a sálad Alice. – mutatott a szerintem kissé sokszínű csodára húgom nyakán.

– Hol vetted?

- Oh… hogy ezt? A központban, a plázában. – mondta kissé megilletődve Alice.

- Na, meséljetek valamit. – kérte Tamina majd izgatottan fészkelődni kezdett ültében.

– Olyan régen voltak utoljára vendégeim. – szomorodott el, és ha nem lenne fontos, amiért jöttünk biztos vagyok benne, hogy még le is ülök vele traccs partizni, de nem most mikor így szorít az idő. Alice már éppen belekezdett volna egy hosszas mesélésbe csak, hogy ezt nem engedhettem, mert akkor biztos, hogy ebben az évszázadban nem végzünk.

- Tamina. – szólítottam meg. – Nem térhetnénk esetleg rá arra, amiért idejöttünk. – kértem mire végignézett rajtunk majd felsóhajtott és beleegyezően bólintott.

- De persze ha ez ilyen fontos nektek. – szemeit behunyta majd két kezét halántékára szorította, és ha jól vettem ki a szavaiból, akkor ógörögül kántálni kezdett miközben a kristálygömb felett tett számomra idétlen mozdulatokat. Kedvesem szorosan oldalamhoz bújva figyelte a sátáni nő cselekedeteit. Én is ezt tettem.

Viszont Alice csak mereven a gömbbe bámult. Nem értettem miért teszi, vagy éppen mit láthat benne. Gyanítottam, hogy lát valamit, mert úgy nézett ki, mint amikor látomása van csak most nem pergett le mind az, az elméjében inkább furcsa csend és béke volt a gondolatai között és mintha vízhangot verne kisebb eltéréssel ismételte magában Tamina mondatait.

A fáklyák kialudtak sötétség szállt a barlangra, amit végül a gömb kék fénye tört meg. Tamina kinyitotta a szemeit majd ugyan úgy, mint Alice bámulni kezdte a gömböt. Nem értettem mi ilyen érdekes egy világító gömbben. Pár perc múlva újra visszakerültem a fények az eredeti felállásba és a boszi és Alice tekintete sem volt már fátyolos. Azért hogy mi is értsünk Bellával valamit magyarázni kezdett.

- Megmutattam Alicenek hol találhatók az átjárók. Adok egy főzetet, amivel ki tudjátok nyitni azokat. 2 óráig nyitva lesz, de csak pontosan 2 óráig. Utána se ki se be. – nézett rám szigorúan.

- Ez az egyetlen esélyetek van, és csak teliholdkor tudjátok felhasználni. Ami 3 nap múlva lesz esedékes, ha ezt elszalasztjátok, egy hónapot várnotok kell, de azt nem biztos, hogy Bella megéri. – közölte keményen majd átadta a fiolát. Megköszöntük a segítségét cserébe Alice megígérte, hogy majd meglátogatja. Nem tudom mi történt köztük, de érezhetően erős kötelék alakult ki náluk.

- Most merre? – fordultam húgom felé, aki azzal a tipikus „Ne mond, hogy nem tudod?” féle nézésével nézett rám.

- Vissza Carlislehoz. – közölte mintha mi sem lenne egyértelműbb majd futásnak eredt.

- Mehetünk? – fordultam Bella felé halvány mosollyal a számon, amit ő is viszonzott mielőtt rábólintott volna. Óvatosan hátamra helyeztem mire szorosan hozzám préselődött majd apró puszikat hintett a nyakamra. Megremegtem a kellemes érzéstől majd kifújva az eddig benn tartott levegőt Alice után eredtem. A völgy benn értem utol ahol megkövülten bámult egy bizonyos pontot.

- Mi a baj Alice? – kérdeztem rá miközben én is megálltam, de ő nem felelt. Csak lassan rámutatott egy távoli pontra. Én is arra pillantottam ahol két vörös szempárral találtam szembe magam…