17. Közel a cél..

/Alice szemszöge/

Suhantam a fák között mégsem tudtam merre megyek. A látomásaim elhomályosították a látásomat most mégsem akartam tudni róluk. Tudtam, hogy jót cselekszem, de nehéz így látni azokat, akiket szeretek, főleg azért mert ez miattam van.

De ha elmondom nekik azt, amire készülök, azzal megszegem a Jaspernek tett ígéretem és még őket is veszélybe sodrom mintha nem lennének már így is abban. Lassan közeledtem a hegycsúcs végén lévő kihalt erdőrengeteg felé. Lelassítottam. A következő métereket már emberi tempóban tettem meg.

Így könnyebb volt figyelni az engem körülvevő veszélyekre és a tájékozódás is jobban ment nem mintha nem látnék ugyanolyan jól sötétben, mint nappal, de azért így mégis egyszerűbb volt. Hamarosan tűz ropogás hangja ütötte meg a fülemet majd néhány méter után látni véltem az apró szikrákat is. Tudtam megérkeztem. De még közel sem értem utam végére.

- Szia, Alice. Már vártalak. Gyere, ülj ide mellém! – intett kedvesen és megpaskolta a mellette lévő farönköt. Most se láttam semmit pont, mint mikor legutóbb találkoztunk vele. Most ez mégis más volt. Itt már többről volt szó, mint egyszerűen Bella megmentéséről. Itt már egész TalerMoo volt a tét.

- Szia – mosolyogtam rá kedvesen mégis a feszültség szinte szétrobbantotta a belsőmet. – Gondolom, tudod miért jöttem.

- Tudom… - sóhajtotta majd tekintetét mélyen a tűzbe fúrta mintha olvasni akarna a lángokban.

- Sikerrel fogsz járni, de ez a siker áldozatokat, követel majd. Olyan áldozatokat, akik hozzád közel állnak – A szemébe nézve a saját fájdalmamat láttam felvillanni egy pillanatra és tudtam h érzi is azt.

- Már lemondtam arról, hogy újra egy pár legyünk még akkor is, ha szeretjük egymást…

- Nem csak Jasperről beszéltem – Összezavarodtam. Ha Bellát sikerül kijuttatni… Nem Jasper… A családom!

- Jobban ismered a jövőt, mint én valaha is tudni fogom. De nem értem mért csak képeket mutatsz, félmondatokat mondasz. Melletted nem látok semmit mégsem beszélsz tisztán – világítottam rá a lényegre kétségbeesetten.

- Alice, Alice, Alice… - csóválta meg a fejét majd egy halk kacajt is megengedett magának.

- Több erő van, mint ami neked bármikor is lesz. De a jövő ismerete veszélyekkel jár olyanokkal, amikről nem szabad még tudnod mindenre fény derül akkor, amikor kell. Azért vagy itt hogy segítsek, de ennél többet nem tudok nyújtani. Össze leszünk kapcsolva, figyelni foglak látom, amit te látsz, segítek, de többet nem tehetek. – Ekkor a tűz kialudt és egy pillanat alatt vett körül a sötétség olyan szinten, hogy még az én vámpírszemeim se láttak át rajta. Majd mikor visszatért a normális fényviszony észre kellett vennem, hogy már csak egyedül vagyok.

- Tamina! Tamina! – ordítottam a sötétségbe egyetlen segítőm nevét, de válasz nem érkezett mintha itt se lett volna. Soha nem éreztem magam még ennyire elveszettnek. Egyedül voltam. Csak magamra számíthattam és mennem kellett. Már így is eljött az idő az idő, amit senki sem várt mégis mindenki tudta, hogy egyszer eljön. Helyesen cselekszünk – ezt tudtam – de mi van, ha valami rosszul sül el. Nem! Tamina azt mondta sikerrel járok, de áldozatokkal… Az éjszaka csöndje körülölelt és én újra útra keltem, hogy ezúttal tényleges úti célom felé vegyem az irányt. Dorian te vagy az utolsó reményem csak ne legyen túl késő. Biztos van megoldás, hogy megússzuk ezt áldozatok nélkül…


/Bella szemszöge/

- Elment – mondtam ki könnyeim fátyolán keresztül a nyilvánvalót. Ugyanebben a pillanatban Edward kezei ökölbe szorultak ezáltal az egyik levelet összegyűrte. Tekintette elszántságot sugárzott, de nem értettem miért azonban mielőtt rákérdezhettem volna már megkaptam a választ.

- Megkeresem és hazahozom – teljesen nyugodtan mondta mindezt, de lehetett hallani a hangjában lévő ellenszenvet húga cselekedete miatt.

- Edward, ne! – állította meg az ajtóban Emmet majd szépen lassan visszaterelte a nappaliba.

- Az semmire sem lesz megoldás ha félőrült módjára végig kutatod a várost. Most ne Alice-szel foglalkozz, majd mi megkeressük őt. Neked most itt van Bella – nézett rám gyengéden a nagy maci majd Edward is követte a pillantását, ami már közel sem volt olyan vad.

Em kezeit lefejtve vállairól közelebb lépett hozzám és karjaiba zárt. Időközben elapadt könnyeim újra utat törtek maguknak. A karjaiban biztonságban voltam mégis éreztem, hogy közel a távozás ideje… és ez megrémített, hogy itt kell hagynom azt a férfit, akit mindennél jobban szeretek. Azt hiszem a boldogságom ebben a pillanatban tört meg. Tudtam, hogy nem maradhatok, de valahogy ez csak most tudatosult bennem. Nem figyeltem a külvilágra csak Edward ölelő karjaira és nyugtató hangjára amint halkan csitítgat.

/Edward szemszöge/

Dühös voltam Alice-re, amiért képes volt így itt hagyni minket, amikor tudja, milyen nagy szükségem van rá nem csak, most hanem úgy általában. Dühös voltam, mert nem tudtam miért ment el, de biztosra vettem, hogy valamiben töri a fejét, és ha Alice valamibe ennyire beleveti magát az biztos, hogy veszélyes és nem neki való. Legalább engem beavatott volna vagy csak egy „viszlát”-ot mondott volna, már nyugodtabb lennék, de így hogy senki… Jasper! Ő tudja hova és miért ment a húgom.

- Mi az Edward? – kérdezte Rosalie csendesen ugyanis időközben Bella álomba szenderült az ölemben.

- Szerintem Jasper tudja miért ment el Alice – osztottam meg velük a gondolatomat.

- Szerintem meg ne ezzel foglalkozz öcskös – vetette oda hozzá nem illő komolysággal Emmet.

- Akkor mivel foglalkozzak? – kérdeztem gúnyosan.

- A búcsúzással – felelte szomorúan, de ekkor még nem értettem. – Búcsúzz el Bellától! Ma nyithatjuk ki a kaput, éjfélkor. Addig vele törődj, aztán ha elment foglalkozunk Alice-szel – A családom is megszerette a kedvesemet, akit képtelen voltam akár egy centi távolságra engedni magamtól nemhogy vissza az emberek közé egy ilyen védtelen angyalt.

- Edward, mi most elmegyünk – mondta Rose – Vigyázz rá és éjfél előtt itt leszünk és segítünk. – Sose gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz, de az ő érdeke egy normális élet én pedig biztosítom neki azt azzal, hogy hazaviszem…