16. Levelek.

***

/Bella szemszöge/

Biztos voltam abban, hogy történt valami. Valami, amit nem akarnak elmondani. Pedig azt hittem már ide tartozom, de lehet, hogy tévedtem. Az álmaim váltak valóra itt most mégis úgy érzem, minden romba dől. Nem értek semmit ezáltal nem tudok tenni ellene.

Amilyen szorosan csak lehetett Edwardhoz bújtam és élveztem, ahogyan erős karjaival magához ölel. Az ő karjaiban voltam egyedül biztonságban. Amint akár csak egy centivel távolabb került tőlem elfogott a rettegés, idegennek éreztem mindent. Éreztem a sejtjeimben, hogy valami rossz közeleg, de nem akartam tudomást venni róla. Csak a pillanatnak éltem. Edwardnak. Felnéztem kedvesem arcára, de ő nem engem figyelt. Homloka ráncokba szaladt és egy távoli pontra koncentrált. Ujjaimmal óvatosan kisimítottam a ráncokat így elértem azt, hogy rám figyeljen.

Ahogyan találkozott a pillantásunk szája mosolyra görbült mégis ez nem az, az igazi mosoly volt, amibe beleszerettem. Szomorúan és beletörődően mosolygott rám. Nem akartam ilyennek látni. Azt akartam mindig boldog legyen és önfeledt velem.

- Mi történt? Valami baj van? – kérdeztem rá mire mosolya még halványabb lett mégis olyan lágyan nézett rám, ahogyan soha senki ezelőtt.

- Nem… Csak… Aggódom Alice miatt. – Nem tudtam mióta ülhettünk ott egymás karjaiban elmerengve. De igaza volt. Én is aggódtam érte és már elég rég elmehetett.

- Amikor hazajött akkor is fura volt. Még akkor sem volt ilyen mikor elváltak most meg teljesen élettelen volt. Pedig tudja, hogy szereti Jazz – tárta fel előttem gondolatait. Mégis jobban értettem Alice reakcióját, mint hinné. Pontosan ezért nem mondom ki az érzéseimet iránta. Félek, hogy akkor nehezebb lenne a majdani elválás. De talán nem is kéne elválnunk…

- Edward? Kérdezhetek valamit? – tettem fel bátortalanul.

- Persze, kedvesem – mosolygott rám angyalian szemei mégis gyanakvóan fürkésztek.

- Nincs mód arra, hogy itt maradhassak? Veled? – kérdeztem halkan majd a padlót kezdtem el fürkészni. Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete és éreztem, ahogyan megfeszülnek az izmai. Pár perc feszült csönd után viszont felengedett és mintha mi sem történt volna simult hozzám. Azt hittem nem fogok választ kapni a kérdésemre, de tévedtem.

- Van mód arra, hogy itt maradhass. De nem akarom, hogy itt maradj – nézett a szemeimbe és ezzel a mondattal tőrt döfött a szívembe. Tehát ő nem akarja. Akkor miért van itt velem? Miért ölel magához? A torkomban gombóc keletkezett és csak nagy erőfeszítések árán sikerült visszatartanom a könnyeimet. Miért csókolt meg akkor, ha nem is akar velem lenni? A fejem zúgott a sok megválaszolatlan kérdésről és ebben a percben én magam is úgy éreztem jobb lenne, ha tényleg haza mennék. Hiányoztak a lányok hiányzott az, az életem, mégis ami ott állandó hiány volt bennem azt itt megtaláltam és ez minden mást feledtetett velem most még sincs semmim.

- Miért nem akarod? – kérdeztem, de hangom még saját magam számára is erőtlenül hangzott.

- Nem akarlak megfosztani egy normális, emberi élettől. Olyantól amilyen valahol van neked. Minden vágyam az lenne, ha velem maradhatnál, de értsd, meg nem vagyok képes ilyen áron magam mellett tartani – hangja a mondandója végére elveszett, de még mindig nem mondta ki hogyan lenne lehetséges itt maradnom.

- Mégis milyen áron? – ráncoltam a homlokomat. Erre ő csak felsóhajtott majd miután megmasszírozta az orrnyergét csak aztán válaszolt.

- Akkor maradhatnál itt, ha te is vámpírrá válnál – nézett mélyen a szemembe. Vámpír… - ízlelgettem a szót. Tudtam, hogy ők másképp élnek mégis én nem lennék képes olyanná válni.

- Akkor azt hiszem tényleg jobb lesz, ha hazamegyek – válaszoltam halkan mire csak bólintott majd ezzel lezártnak tekintettük a témát.

Hirtelen az ajtó felé kapta aggodalmas tekintetét ahol pár perccel később bátyja rontott be, de olyan erővel hogy még az ajtó is kiesett a foglalatból. Emmet arcán most nem volt ott az, az arcrepesztő vigyor, sőt még egy halvány mosoly sem látszott rajta.

- Mi történt? – kérdezte rögtön Edward felpattanva a kanapéról. – Egy gondolatodat sem értem – tette még hozzá de Em nem szólalt meg csak egy meglehetősen gyűrött papírlapot szorongatott, amit azonnal átnyújtott öcsének. Ekkor táncolt le az emeletről Rosalie akinek a kezében szintén egy papírlap volt.

- Szóval ti még nem olvastátok… - motyogta majd Edward kezébe nyomta azt is. A korábbi lapot most én kaptam meg és mindketten olvasni kezdtünk habár Edward szinte csak ránézett a lapra már tudta miről van szó, de az arckifejezése nem sok jót ígért.

„ Drága családom!

Sajnálom, hogy ilyen sorsra jutott a Cullen család. Nem vagyunk már együtt, de mi mindig is egy család leszünk, ezen változtatni nem tudunk, de nem is akarunk. Tudom, hogy Carlisle érti, most a legjobban az érzéseimet mégsem emiatt megyek most el. Van valami, amit el kell intéznem. Ne aggódjatok. Útjaink keresztezni fogják egymást, és ha nem is a közel jövőben, de tiszta kép van egy boldog családról. Együtt leszünk azok Bellával, Jasperrel és még valaki csatlakozni fog szerény létszámunkhoz, de ő legyen meglepetés. Most mégis búcsúzni kell. Emmet és Rosalie segítenetek kell Edwardnak átjutatni Bellát egyedül nem fog menni neki. Rajzoltam egy térképet, aminek a segítségével megtaláljátok az átjárót. Onnan már tudni fogjátok hogyan tovább legalábbis Edward biztosan. Ő is látta. Már nincs sok időtök a volturi így is gyanakszik, de mindent megteszek annak érdekében, hogy sikerrel járjak ezáltal, visszahozva azokat az időket, amikor még minden lény békében élt TalerMoo-ban. Sajnálom, hogy így alakult, de fogunk még találkozni csak nem mostanában… Tudjátok, hogy figyellek titeket és segítek, ahol csak tudok.

Emmet: Ne szomorkodj, hogy elment a „kis kobold” vigyél egy kis életet a családunkba és természetesen, amikor csak lehet, kísérd el Rose-t vásárolni!

Rosalie: Vigyázz Emmetre és ne nagyon hagyd rosszalkodni! A ruháimat rád bízom, csinálj velük, amit szeretnél. Ja, és vásárolj helyettem is nekem most nem nagyon lesz időm rá.

Carlisle: Ne zárkózz el előlünk! Nyiss felénk és próbálj meg a régi lenni, ha nem is, most de egyszer vissza szeretném kapni az igazi Carlisle-t.

Csókol titeket: Alice.”

A többiekre néztem, akik ugyanúgy megkövülve álltak, mint én. A másik levélért nyúltam, ami gyanítottam, hogy Edwardnak volt címezve mégis meglepődtem mikor olvasni kezdtem.

„ Drága Bella és Edward!

El kellett mennem. Tudom nem búcsúztam el, de így lesz a legjobb, hiszen tudom, hogy még találkozunk. Bella tudnod kell, hogy testvéremként szeretlek, Edwardnak nem is kívánhatnék jobb párt mégis most szakadékhoz értetek. Erősnek érzitek azt, ami kialakult köztetek, de nem az. Gyenge lánc az, ami összeköt benneteket mégis minden érzelemnél mélyebb. Ez a kis lánc lesz az, ami majd segít benneteket az egymásra találásban, de ez nem most lesz. Sok minden vár még rátok, de nem tudjátok együtt megoldani. El kell válni ahhoz, hogy egyszer, kialakuljon az, aminek ki kell, mert ti egymásnak vagytok teremtve. De Ballának még nagy küldetése van. Menj kicsi lány! Végezd el, ami vár rád majd térj vissza ide, hozzánk. Edward te vagy a kedvenc testvérem tudom, hogy meg fog viselni mindaz, ami rád vár, de ne tégy őrültséget. Higgy abban, hogy ez még nem a vég! Ez csak egy szakadék ahonnan már csak felfelé lehet menni. Sajnálom, hogy nem személyesen szóltam hozzátok, de azt nem bírtam volna ki. Szeretlek titeket és szépen kérlek rá, hogy vigyázzatok egymás szívére, még ha távol vagytok is egymástól.

Edward: Vigyázz a családunkra! Figyelj rájuk, mert ha te nem tartod őket szemmel nem lesz, hová visszajönnöm ne hagyd el őket!

Bella: Gyönyörű vámpír lesz belőled. Egy olyan vámpír, aki összetart minket. Te vagy a kulcs a családunkhoz.

Csókol titeket: Alice.”

Könnyeim alattomosan csordultak ki és csak folytak végig az arcomon. Csak az utolsó hozzám intézett mondatai jártak a fejemben és tudtam nekem ez az életem. Ez is lesz mindig. Döntöttem. Vámpírnak kell lennem…

15. Búcsú.

***

/Edward szemszöge/

Ebben a pillanatban boldog voltam. Tudtam, hogy nemsokára eljön az a bizonyos idő, de még ha nem is fog rám emlékezni mindig ott lesz neki az, az aprócska kis szív, ami rám emlékezteti és erre a varázslattal teli világra.

Ott feküdtünk egymás mellett és tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Szeretem… Mégis úgy gondolom könnyebb lesz mindkettőnknek, ha ezt a kis információt megőrzöm magamnak. Lassan álla alá nyúltam és még közelebb vontam magamhoz karcsú testét. Megbabonázva bámultam ajkait, de nem akartam semmit sem elsietni. Ő mégis döntött. Félig lehunyta szemeit majd még közelebb hajolt hozzám. Én is felé mozdultam és végre valahára összeillesztettem ajkainkat.

Tökéletes egységet alkottunk és már csak belegondolni is fájt, hogy el fog menni. De ez most lényegtelen volt csak a pillanatnak akartam élni. Csókunk közben folyamatosan éreztem azokat a bizonyos szikrákat melyek mindig is körbelengtek minket. Ajkaink szinkronban mozogtam.

Úgy csókoltam mintha az életem múlna rajta és ez így is volt, hiszen ő volt az életem. Próbáltam belesűríteni minden egyes iránta érzett érzelmemet és csak remélni mertem, hogy sikerül legalább ilyen módon a tudtára hoznom, hogy mennyire szeretem. Ajkai lassan elnyíltak én pedig merészen körbesimítottam nyelvemmel alsó- majd felsőajkát, míg végül rátaláltam az övére. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett majd mikor eljutott a tudatomig hogy valószínűleg azért neki levegő is kéne elszakadtam tőle.

Büszkén vettem tudomásul hogy bizony kapkodja a levegőt, de nem csak ő zihált a számára éltető oxigén hiánytól. Szemei még mindig csukva voltak, szíve őrült ritmust járt én pedig elvesztem csodaszép látványában. Még kissé nedves ajkai gyönyörű mosolyra húzódtak és végre rám nézett. Kezével végig simított az arcomon én pedig gyengéd puszit leheltem tenyerébe. Újra csak elvesztem a csoki barna szempárban olyannyira, hogy nem is hallottam húgom közeledő gondolatait csak arra figyeltem fel mikor már a házba lépve szólongat.

- Gyere, kedvesem Alice hazajött – mondtam Bellának majd szerelmemet is magammal húzva vonultunk le a nappaliba kéz a kézben.

„Láttad”- vádolt meg rögtön húgom gondolatban. Én pedig igyekeztem feltűnésmentesen bólintani.

- Jasper? – kérdeztem és próbáltam valamit kivenni Alice gondolataiból nem sok sikerrel.

- Visszament – vont vállat lezserül és lehuppant a kanapéra majd unottan a tv kapcsoló után nyúlt.

- Alice… - ültem le mellé. – Mi történt?

- Visszament – ismételte az előbb elhangzott szót. Üveges tekintettel kapcsolgatta a tv-t és gondolatai között megjelent a nemrégiben látott látomása, amit én is figyelemmel kísértem…

Éjszaka volt. Bellával a karjaimban feküdtünk az ágyamon és ő édesen szunyókált. Egyszer csak nyílt az ajtó és Emmet lépett be rajta. Egy pillanatra megállt az ágy mellett vetett egy pillantást szerelmemre majd szomorúan csak ennyit suttogott:

- Idő van… - ezzel kifordult a szobából. Én pedig tudtam eljött az, az idő, ami tudtuk, hogy be fog következni mégis túl hamar és hirtelen történt. Nem voltam képes megmozdulni csak néztem az életem és nem akartam tőle megválni. Emmet újra visszajött a szobába ezúttal Rosalie-val.

Rose-nál valamiféle ruha volt, és mint utóbb kiderült Bella egyetlen ruhadarabját tartotta kezei között. Azt a ruhát, amiben idejött. Em lassan kitessékelt a szobámból, amíg Rose átöltöztette alvó kedvesemet. Minden egyes mozdulatára külön figyelt nehogy esetleg felébredjen, mert akkor vége a tervünknek. Meg akartuk könnyíteni neki az elválást. Így is elég pokoli lesz, számomra nem kell, hogy még neki is hasonlóan fájjon.

- Kész. Mi előre megyünk, elintézzük az átjárót. Búcsúzz el tőle és hozd utánunk – adta ki nővérem az utasításokat és meglepetten tapasztaltam, hogy neki, is mint mindenki másnak a szívéhez nőtt Bella. Hosszú percekig álltam az ágy mellett és csak néztem őt. Ő a mindenem és fogalmam sem volt róla hogyan fogok ezután nélküle élni.

Már az is a gondolataim közé férkőzött, hogy esetleg én is beállok a volturihoz. De tudtam, hogy egyrészt a családom nem engedné, másrészt pedig képtelen lennék embereket gyilkolni. Ez a búcsú. Ennyi volt. Csak pár volt az, ami megadatott nekem ebből a csodából. Soha többé nem fogom látni és talán jobb is lesz így. Nem én vagyok az, akinek boldoggá kell tenni őt. Én csak egy szörnyeteg vagyok, aki véletlenül az útjába került.

Elmélkedésemből az óra kattogása riasztott ki. Éjfél volt. Ütött a mi óránk – gondoltam keserűen és lassan kedvesem karcsú teste alá nyúltam. Amint karjaimba vontam futásnak eredtem az immáron testvéreim által nyitva lévő kapu felé…

- Történt valami? – simított végig Bella a karomon és tekintete kettőnk között cikázott. Nem akartam neki elmondani a látomást így segélykérően Alice-re pillantottam.

- Semmi különös. Csak megmutattam Edwardnak, hogy Jasper még mindig szeret, ahogyan én is őt csak nem lehetséges a szerelmünk még nem. – Bella láthatólag megelégedett a válasszal, mert felállt és gyengéden megölelte Alice-t. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy Bella nem csak hozzám tartozik, hanem a Cullen családhoz. Nem csak nekem fog fájni az elvesztése, hanem mindenkit meg fog viselni.

- Én… Most elmegyek egy kicsit – bontakozott ki Alice a testvéri ölelésből majd nem vacakolva az ajtóval kiugrott az ablakon. Bella az ölembe vackolta magát és amennyire csak lehetett szorosan hozzám préselődött. Mélyet szippantottam a levendula és frézia kettősből, de ezáltal, csak újra lepörögtek a szemeim előtt a látomás képkockái. Egyetlen dolog volt, amire nem találtam választ: Mikor?

/Alice szemszöge/

Lelkemben háború dúlt. Nem találtam a helyem immáron a világban. Jasper elment és nem tudtam, hogy egyáltalán valaha együtt lehetünk-e még. Bella is el fog menni nem tudom mikor, de nem marad itt. Ez a tény még jobban felborította amúgy sem nyugodt lelki világomat, főleg azért mert tudtam mi lesz Edwarddal, ha ő elmegy. Ugyanaz fog történni vele is, mint velem mikor azt hittem Jazz már nem szeret.

Nincs erőm végignézni mindezt. Ahogyan a családom újra darabokra hullik. Nem, nem fogom élőben is végig asszisztálni elég lesz az, ha látom őket a látomásaimon keresztül. Bellától ez az ölelés nem csak arra volt jó, hogy vigasztalódjak számomra ez búcsú volt. Tudom, hogy nem látom őt többé mégis reménykedtem ebben. A többiekkel pedig még fogunk találkozni láttam. Csak az már egy szebb és gondtalanabb világban lesz mégis egy búcsúlevelet nekik is hagytam.

Mikor már úgy éreztem elég messze jutottam egykori otthonomtól a zsebembe nyúltam. A Jaspertől kapott papírdarabot kutattam, amit meg is találtam. Remegő kezekkel bontottam szét majd olvastam el a tartalmát. A benne talált tartalom nem mondott nekem semmit mégis éreztem, hogy képes vagyok arra, amire szerelmem kért.

Többször is végig futtattam a tekintetemet az íráson majd lassan körvonalazódott előttem egy hely. Oda kell mennem – tudatosult bennem majd még utoljára elolvastam a papírt, amelyen csak egy név állt: Dorian Mowbray. Majd zsebre vágtam és elindultam a látott hely felé. Nem tudtam merre kell mennem csak éreztem az irányt és suhantam a fák között…

14. Emlékezz rám. / Esély a szabadulásra.

***

/Bella szemszöge/

- Ne hibáztasd magad, Bella – mosolygott rám kedvesen Jasper és az eddigi mogorva, fagyos lelkű vámpír helyett most valaki egészen mást láttam. Tudtam, hogy ez az igazi énje az, akibe Alice beleszeretett.

- De az én hibám… - hangom nem volt több mint erőtlen suttogást mégsem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem könnyeimet. Edward lassan az arcomhoz hajolt és lecsókolta onnan őket, de hasztalan volt már jöttek is rögtön a következő cseppek.

- Döntöttem. Tudtam mivel fog járni mindez, de örülök, hogy így cselekedtem. Jó végre Edwardot is boldognak látni, érezni. – Az említett felé néztem, akinek halvány mosolyra húzódott a szája. Tekintetem a többiekre siklott, de nem úgy néztek ki mint akik feldolgozták az előbb hallottakat. Mégis Emmet pár perc múlva hatalmas vigyorral a képén felállt és egy kézfogásos ölelés kíséretében újra köszöntötte testvérét a családban.

- Tudtam, hogy az én „minden poénban benne vagyok” tesóm nem hagyna minket el – mondta miközben jó nagyot csapott a hátára.

- Persze, tudtad, igaz? – lépett mellé Rosalie aki szintén megölelgette Jaspert.

- Fiam – biccentett Carlisle is majd távozott a helyiségből egy számomra ismeretlen ajtó mögött.

- Rose cica jössz vadászni? – kérdezte Em a feleségét egy kacsintást követően. Ők is elmentek. Négyen ültünk néma csöndben, a szobában. Alice és Jazz mélyen elmerülve egymás tekintetében és valahogyan olyan meghitt volt ez a pillanat, hogy fölöslegesnek éreztem magam. Felálltam magammal húzva Edwardot is majd Jasperhez léptem.

- Köszönöm… - suttogtam neki miközben óvatosan megöleltem.

- Jó újra köztünk látni – mosolygott rá szerelmem és ő is megölelte majd kézen fogott és kivezetett Carlisle házából.

Kedvesem magához húzott én pedig szorosan hozzá bújtam. Éreztem amint apró puszikkal hint be különböző helyeken ahol csak ért: a hajamon, arcomon, homlokomon, vállamon… Ebben a pillanatban még inkább beleszerettem. Szeretlek – akartam mondani, de nem volt hozzá elég bátorságom, mert mi van, ha ő nem érez hasonlóan?

Éreztem, ahogyan izmai hirtelen megfeszülnek majd puszilgatásomat abbahagyva fejét a házra szegezi. Arca hirtelen szomorú lett. Még mindig szomorú szemekkel pillantott rám, de ekkor már más is volt a tekintetében: Szeretet… Egy sóhaj kíséretében megsimogatta az arcomat majd felkapott a hátára, de én válaszokat akartam most.

- Edward, mi történt? – Rossz volt az előérzetem, és amikor nem válaszolt csak szélsebesen futni kezdett ez az érzés, lassan de biztosan töltötte ki a bensőmet. Edward az Alice-szel közös házukba vitt, de még mindig feszült volt és nem szólt egy szót sem. Próbált néha rém mosolyogni megnyugtatás képen, de most nem volt elég egy mosoly ahhoz, hogy mindent elfelejtsek.

- Mi a baj? – helyeztem gyengéden kezemet Edward karjára ezzel megállítva a fel-alá való járkálásban.

- Semmi… csak aggódom Alice és Jasper miatt. – Nézett hirtelen félre és volt egy olyan érzésem ez nem a teljes igazság volt a részéről.

- Gyere – kezdett el húzni az emelet felé, de még mindig gyanús pillantásokkal méregettem. A szobájába vezetett majd leültettet az ágyára és keresgélni kezdett.

- Szeretnék neked adni valamit… - motyogta halkan a nagy keresgélés közepette. A könyvek sokasága mögül vett elő egy nagyon régi és poros dobozt majd leült velem szemben.

- Ebben a dobozban van az összes emberi emlékem – mosolygott rám kissé szomorúan majd folytatta. – Szeretném, ha elfogadnál tőlem valamit, ami még az édesanyámé volt – hangja elhalkult a mondat végére és kinyitotta a dobozt. Régi fényképek és ékszerek sorakoztak benne ő mégis csak egyvalamit keresett, amit hamarosan meg is talált. Kezemet a kezébe fogva helyezte fel a csuklómra az apró kis karkötőt, amin egy szív lógott. Amint felhelyezte kezembe vettem az apró kis medált. Gyémánt volt…

- Edward én ezt nem… - mutató ujját ajkaimra téve hallgattatott el, hogy igenis elfogadhatom mégis úgy éreztem nem vagyok erre méltó.

- Ez egy gyémántszív. Az én szívem és szeretném, ha vigyáznál. Tudd, hogy csakis a tiéd még akkor is, ha nem leszünk együtt – hangja elhalkult és tekintete fájdalmat sugárzott. Szemeimbe könnyek szöktek és olyan hévvel vetettem magam a nyakába hogy eldőltünk az ágyon.

- Köszönöm… - szipogtam miközben fejem a nyakába fúrtam.

- Nincs mit kedvesem – mondta majd államnál fogva felemelte a fejemet. Csupán centikre voltunk egymástól, szívem dupla ritmust járt mégis közelebb akartam lenni hozzá…

/Alice szemszöge/

Bensőmet szétfeszítette egyfajta boldogság és szerelem melyet már rég éreztem. De ekkor jöttek a borús gondolatok mi van, ha talált valaki mást a volturinál és már nem szeret. Ott álltunk egymással szemben hosszú évek óta először és nem tudtunk mit mondani. Ő érezte, amit én, én pedig láttam mire készül, mit akar mondani, de folyton változott a kép nem tudott dönteni. Most mégis közelebb jött olyannyira hogy alig fél lépés választott el tőle.

- Szeretlek – mondta ki azt a szót, melyet régen hallottam tőle ilyen szépen és tisztán csengeni, de még folytatta. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de nem akartalak bajba keverni, hiszen ha bármiről tudomást szerez a volturi nekem végem. Nem akartam, hogy te is belekeveredj ebbe az egészbe csak meg akartalak védeni, Alice, kicsim ugye hiszel nekem? – elgyötörten nézett a szemeimbe tudtam, hogy érzi, hogy minden egyes szavát elhiszem mégis tudtam azt várja, hogy én is kimondjam.

- Hiszek neked… - suttogtam halkan mire Jasper érezhetően megkönnyebbült. Még közelebb jött. Vágytam a csókjaira, az érintéseire egyszerűen vágytam Rá. De még nem volt bennem minden tiszta, hiszen nyilván vissza kell mennie oda és akkor megint egyedül maradok.

- Szeretsz még? – Látta rajtam hogy tétovázok habár jól tudta a választ mégis érezte a bizonytalanságomat.

- Szeretlek – hangom még magam számára is erőtlenül csengett. Ugyanazt akartuk mind a ketten mégis tudtam, hogy újra el kell válnunk, és ha most engednénk, a vágyainknak csak még nehezebb lenne újra külön lenni.

- De neked vissza kell menned – mondtam ki kétségeimet.

- Van megoldás arra, hogy megszabaduljunk a volturitól – mondta és a kezembe adott egy igencsak meggyötört papírlapot. – Akkor nézd meg, ha senki se látja. Ne mond, el senkinek csak menj és segíts – ezeket végig olyan halkan suttogta a fülembe, hogy biztos voltam abban a házban lévő Carlilse sem hallja, nem hogy a kint ácsorgó Edward, aki elöl igyekeztem eltitkolni a gondolataimat.

Nem tudtam válaszolni olyan hamar illesztette össze ajkainkat és végre a régi ritmusukat járták szerelmem ajkain. Csak egy rövid kis csók volt mégis nekem a világot jelentette. Viszont mire kinyitottam a szememet szerelmem már nem volt sehol. Ez volt a búcsú, a búcsúcsók.

A kezemben lévő papírra tekintettem, de ebben a pillanatban látásom elhomályosult. Látomásom volt mégis amilyen hamar csak lehetett megszakítottam azt. Nem akartam még hogy ez legyen pedig mindent kizárólag hamar be fog következni.

„Edward, vidd el hozzánk Bellát. Ki kell találnunk valamit” – üzentem a még mindig ház előtt ácsorgó testvéremnek, aki szó nélkül hallgatott rám. Jasper szavai csengtek a fülembe habár még mindig a látomásom hatása alatt voltam: „Van megoldás arra, hogy megszabaduljunk a volturitól”