19. Valóság...

***

***

/Bella szemszöge/

- Szerinted alszik? – hallottam egy nagyon is ismerős női suttogást közvetlenül a fülem mellől.

- Nem tudom. De ezt csak egy módon tudhatjuk meg – szinte láttam magam előtt Nikki cinkos nézését, ahogyan ezt mondja. Álom. Hiányoznak, de nekem itt a helyem TalerMoo-ban.

- Ne, Nikki! – Sophi sem suttogott, már hanem egyenesen ordított közös barátnőnkre. Viszont ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Több liter hideg víz zúdult rám, aminek következtében azonnal kipattantam az ágyamból és meredten néztem az előttem álló két lányra, akiknek ajkain játékos mosoly húzódott. Már épp megszólaltam volna mikor ráébredtem.

Ez már egyáltalán nem álom. Éreztem, ahogyan lassan elsápadok majd pillantásom a fali naptárra kúszott. November 1. Tehát a buli utáni nap van. De ez lehetetlen. Erőtlenül és nedvesen rogytam vissza az ágyamra és néztem végig magamon. A jelmez volt rajtam teljes valójában sehol egy sárfolt vagy egy szakadás. De nem csak ez volt a furcsa magamon. A karkötőm a gyémánt szívvel eltűnt a karomról. Másik kezemmel átfogtam a helyét és éreztem, ahogyan a forró cseppek is eláztatják az arcomat. A lányoknak eltűnt a vidámság a szeméből és aggódva szemléltek engem.

- Bella? – Sophi hangja egészen távolinak tűnt. Hiszen nekem még TalerMoo-ban kéne lennem Edwarddal.

- Edward…

- Ki az, az Edward? – kérdezte összezavarodva Nikki. Nem rémlett, hogy hangosan is kimondtam volna, de ezek szerint mégis így történt. Letöröltem könnyeimet miközben nem legesen megráztam a fejemet jelezve, hogy nem érdekes majd még egy mosolyt is sikerült összehoznom.

- Senki csak olyan szépet álmodtam, olyan valóságosat és rossz volt így felkelni belőle – magyaráztam, de tudtam, hogy a próbálkozásom édes kevés ahhoz, hogy őket átverjem jobban ismertek, mint én saját magamat. Az a pillantás, amit egymásra vetettek még jobban megerősítette azt, hogy egy szavam se igaz.

- Nem volt rajtam véletlenül egy karkötő? – kérdeztem csak úgy mellékesen és láttam rajtuk, hogy nem igazán tudják hova tenni a viselkedésemet ezért csak megrázták a fejüket majd a még mindig lefagyott barátnőimet ott hagyva elindultam zuhanyozni. A fürdés mindig is megnyugtatott.

Most mégis kevés volt. Olyan hihetetlennek és távolinak tűnt az a varázslatos hely, hogy azt hinném nem is létezik, pedig tudom, hogy így van és azt is, hogy Edward csak betartotta az ígéretét, de miért nem hagyta, hogy elköszönjek? Egyetlen egy csók jutott nekünk? Ennyi lenne az igaz szerelem csodája? Csoda, miért van rá szó, ha csak álmainkban létezik? Hosszasan áztattam magam és próbáltam felfogni, hogy már nem ott vagyok a vámpírok között.

Vámpírok… Nem is léteznek. TalerMoo sem létezhet. Nem is létezik csak álom volt. Agyam túl valóságos fantáziaképe. Nem létezik se Edward se senki más. Kitalált álomvilág volt melyet én kreáltam. Mióta felkeltem most először enyhült az óriási seb fájdalma a szívemen, mert tudtam semmi sem volt valós. Most már tudtam mosolyogni, kész voltam folytatni az életem.

Ma szombat volt, ami annyit tesz, hogy ma nem kell bemennem az egyetemre viszont este vár a munka. Amint kiléptem a fürdőszobából rájöttem, hogy alig egy órám van a munkáig. Szóval ideje volt készülődnöm. A lányok még mindig árgus szemekkel vizslattak miközben előhalásztam a munkaruhám és fel-alá járkáltam. Tudom, hogy alig egy nap telt el mégis az álmom olyan valóságosnak bizonyult, hogy úgy éreztem mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára. A kávés bögrémet többször is elmostam, mert úgy éreztem még mindig poros majd csak ezután ittam az éltető nedűből. Sétálva indultam a bárba. Többször is megtettem már ezt az utat most mégis minden idegen volt.

Más szemmel láttam a világot. Mikor már kiértem a belvárosból akkor jöttem rá, hogy voltaképpen az ellenkező irányba megyek és lábaim egészen más felé visznek. De nem álltam meg. Agyam egy hátsó zuga tudta merre tartok és éreztem, hogy vonz valami egészen különleges erő az erdőbe. Mentem, mert mennem kellett. Tisztában voltam azzal, hogy a munkaidőm már rég megkezdődött és hogy későre jár, de nem tudtam megálljt parancsolni lábaimnak. Egy megtört szív voltam, ki az álmait kutatja.

Hirtelen torpantam meg és szemléltem körbe a sűrű erdőt, aminek közepén egy kisebb tisztás állt. Felismertem a helyet mégsem volt ugyanaz. Hiányzott az, amiért idejöttem így csak még nagyobb zavar keletkezett elmémben. A kis tó a csodás vízeséssel mely álmaim helyének bejárata most nem volt ott. Mintha soha nem is létezett volna és talán így is volt. Elmém furcsa játéka a valóság és a képzelet között. Egy álom melyet örökké szívembe zárva fogok őrizni veled együtt Edward.

Sötét volt. A telihold magasan járt és fénye pont arra a helyre vetült ahol álmomban ő állt. Fájdalmam utat tört magának és lerogyva a földre sírni kezdtem. Miért? Inkább meghaltam volna, mint hogy elveszítsem mindenem. Hisz ő volt mindenem azzal a hellyel együtt. Oda tartoztam most elvesztem. Itt és ekkor kiadtam minden fájdalmamat és megfogadtam, hogy többé nem engedem őket szabadjára. Lassan feltápászkodtam és hazafelé vettem az irányt végig ezen az egészen gondolkoztam és még mindig úgy éreztem ott sokkal inkább otthon voltam, mint itt bármikor is leszek.

Jóval éjfél után értem haza. A lányok is aludtak, már ami most jó is volt legalább nem kérdezősködtek. Kissé rendbe szedtem magam, újra lefürödtem majd megpróbáltam aludni, de ahogyan lecsukódott a szemem folyton azt az angyali arcot láttam. Nem bírtam. Elég volt ennek véget kellett vetnem. Még egyszer felidézek mindent és utána elfelejtem. A laptopomért nyúltam majd megnyitottam egy jegyzettömböt és írni kezdtem. Az elejétől a végéig leírtam minden egyes gondolatom, érzésemet. Egész éjjel fent voltam és az ujjaim gyorsan pötyögték a billentyűzetet.

A végére érve nem tudtam hogyan fejezzem be… Álmodjam meg a végét ébren, vagy vessek neki véget azzal, hogy csak egy álom volt? Nem tudtam döntésre jutni így a történetem befejezetlen maradt és végre párnára hajtottam a fejem, de mielőtt végleg elaludhattam volna tudtam elérkezett a felejtés pillanata. Ideje visszatérni a valóságba…