18. Vége...

***

***

/Edward szemszöge/

Újra a digitális órára pillantottam. 23:18. Nem mintha nem a percek számoltam volna az óta mióta Emmették elmentek. Felvittem kedvesemet a szobámba hogy kényelmesen aludhasson. Ott ültem mellette és figyeltem, ahogyan utoljára itt van velem. A szívemet mintha kettétépték volna egyik fele őrülten szerelmes volt ebbe a csodálatos emberlányba, a másik felét pedig átjárta az elválás keserűsége. Csak néztem őt, hallgattam egyenletes légzését és a számomra oly kedves szíve dallamát. Újabb percek teltek el és abban a pillanatban, ahogyan az óra felet ütött meghallottam testvéreim gondolatait.

Carlisle nem tartott velünk nem akart részese lenni annak, ahogyan egy újabb szerettétől kell megválnia. Óvatosan homlokon csókoltam kedvesemet majd kimentem az ajtó elé ahol már ott voltak Emmék. Nem szóltak egy szót sem. A gondolataik is szokatlanul csendesek voltak. Valahogy most a szavak értelmüket vesztették volna és ezt ők is tudták így némán is többet mondtak, mint bármely szóval a világon. Nekik is fáj… De az a fájdalom, amit ők éreznek, a közelében sincs a sajátomnak. Ó, Bellám… Mi lesz velem nélküled?

Rosalie hamar végezte a dolgát és ügyesen visszaöltöztette kedvesemet abba a ruhába, amibe jött, úgy hogy nesztelenül aludhatott tovább. Felmentem hozzá és ugyanúgy megálltam mellette, mint mielőtt Emmették megjelentek volna. Nem voltam rá képes. Elengedni őt, kit mindennél jobban szeretek.

- Na, gyerünk, öcsi idő van – szólt kelletlenül bátyám. Ez volt a végszó. Óvatosan karjaimba vettem törékeny testét és futásnak eredtem testvéreimet követve. Rosalie ment elöl ő tudta az utat, ami nem is vezetett olyan messze. Az erdőnek egy északabbi, elhagyatottabb részénél kötöttünk ki. Egy növényekkel benőtt várrom volt a célunk. Rose lassan fellépdelt rá majd felnézett az égre. Telihold volt. A fénye pontosan megvilágította a várat és ekkor hallottuk meg az ősi harangok kongását. Éjfél volt.

- Itt az idő – mondta Rose majd az egyik falhoz lépve benyomott három követ ez által a fal kettényílt és megnyitotta a kaput az emberek világába. Kedvesem szorosabban bújt hozzám mintha még álmában is érezné, hogy ez itt most az elválás a búcsú.

- Menj, Edward, és siess vissza – adta ki az utasítást Em. Nekem pedig cselekednem kellett. Lépteimet súlyosnak éreztem, a szívem kettérepedt ez alatt a pár lépés alatt mégis tudtam ez így a legjobb. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és immáron az emberek világában szeltem az erdő sűrűjét. A lábam egyből az ő lakásába vitt és szerencsére a barátnői sem voltak még otthon. Óvatosan lefektettem az ágyára és próbáltam lefeszegetni magamról a karjait. Nem ment.

- Edward… - suttogta halkan és én azt hittem felébredt, de nem. Velem álmodik – jutott el a tudatomig és így csak még nehezebb volt elválni tőle. Karjai lassan hulltak le rólam és kulcsolódtak a takarójára.

- Edward… - hallottam újra nevemet a világ legcsodálatosabb lényének szájából. Leguggoltam az ágya mellé. Kezemet hajára simítottam majd vettem egy mély levegőt.

- Szeretlek, Bellám. Ne haragudj rám, ezért de így lesz a legjobb neked. Felejts el és élj úgy, ahogyan élned kell. – Egy utolsó csókot leheltem homlokára majd távoztam. Úgy éreztem a szívemet nála hagytam és ez így is volt soha többé nem lesz még egy olyan lány, akit így fogok szeretni.

Azt hittem avval, hogy hazaviszem, szerelmemet megszűnnek körülöttünk a problémák sajnos rá kellett jönnöm, ahogy visszatértem TalerMoo-ra hogy ez nem ilyen egyszerű. A kapu mögöttem bezárult, de nem láttam senkit pedig a testvéreimnek itt kellett volna lennie. Még a gondolatukat sem hallottam, de azért megpróbálkoztam egy gyenge szólongatással.

- Rosalie, Emmet? – túl nagy volt a csend. Nem tudtam mit tenni ezért hazafelé vettem az irányt az üres házam felé. Lassabban mentem, mint általában hátha akad valamiféle nyom testvéreim iránt, de nem láttam semmi erre utalót. Ahogyan a házunk elé értem megálltam.

Az erdőt kémleltem. Kihalt volt. Sehol egy lélek sem. Körbejárattam a tekintetemet újra és újra a helyen, de csak a csend vett körül. Az amolyan vihar előtti csend. Egyre feszültebben kémleltem a körül ölelő erdőt majd mikor rájöttem, hogy ezzel most nem sokra megyek egy mély levegő után figyelni kezdtem. Lehunytam a szemeimet a jobb koncentrálás érdekben.

Pár perc múlva hangokra lettem figyelmes. Több irányból jöttek a susogó hangok és egyre közeledtek. Vámpírok. Villant át az agyamon. Méghozzá rengetegen és ez csak egyet jelenthetett méghozzá a Volturit. Nem féltem. Már nem volt kiért félnem és egyébként is Jasper velünk van, soha nem tenne kárt a családjában. Csak másodpercekbe tellett mégis nekem óráknak tűntek, míg elértek hozzám. Körbe álltak. Mégis a körből egy valaki különösen kitűnt. Előrelépett majd a fekete csuklyát ledobta fejéről. Jasper.

Ekkor megnyugodtam egy pillanatra tudtam, hogy nem lesz semmi baj mégis mikor a szemébe néztem olyan vad láng lobogott vérvörös szemeiben, hogy tudtam elvesztem. Gondolatai némák voltak és mikor elkezdett körbe-körbe járni a testőrségből állított kör belsejében csak még jobban tudatosult bennem itt a vég. Nem nézett rám. Olyan volt mintha csak külső szemlélő lennék és úgy is éreztem magam. Közben folyamatosan magyarázott a többieknek, de én nem hallottam semmit csak azt láttam, ahogyan a szája mozog és hevesen gesztikulál a karjaival.

Nem tudtam mi történik. Mikor befejezte a mondandóját felém nézett. Vagyis csak azt hittem, hogy felém, de tekintete egy távolabbi pontra összpontosult. Szája gonosz mosolyra húzódott szemeiben gyilkos vágy lobbant. Meg akartam fordulni tudni akartam mi történik körülöttem. De nem tudtam. Jasper elment mellettem majd - a lépteiből következtetve – pár méterrel távolabb megállt tőlem. Csak ekkor jöttem rá miért is olyan ismerős ez az egész helyzet. Alice látomása Bella haláláról. De Ő nincs itt. Nem eshet baja. Akkor mi fog történni?

Nem tudtam mi lesz a következő lépése bátyámnak, de tudtam, hogy én abból jól nem fogok kijönni. Nem tudtam megfordulni pont, mint a látomásban most mégis más volt a helyzet. A levegő sebesen áramlott be-ki a tüdőmben, szemeimet lehunytam és vártam. Hirtelen két jéghideg kéz kulcsolódott a nyakamra majd mielőtt egy határozott mozdulattal letépte volna a fejemet egy éles sikolyt hallottam.

- Jasper, ne! – ez volt az utolsó dolog, amit hallottam majd egy éles fájdalom a nyakam körül, sötétség és vége volt. Vége volt mindennek…