20. Remény

***

/Alice szemszöge/


Ismeretlen részre vezetett utam. A kopár, kietlen vidék TalerMoo egyik legeldugottabb része volt. Nem sokan jártak itt csak a legvénebbek, de ők is már több mint ezer éve lehettek itt utoljára. Mégis tudtam egy valaki állandó lakója ennek a helynek. Egy földönfutó kit a város szívében csak a halál várna. Több mese is kering róla miszerint már nem él vagy éppen évek óta nem iszik vért így olyan gyenge, hogy mozdulni sem bír. Nekem mégis ő volt az egyetlen reményem. Nehéz lesz meggyőznöm arra, hogy térjen vissza és segítsen visszaállítani a régi rendet, segítsen legyőzni a Volturit. Megérkeztem.

Vámpír létemre félelem volt halott szívemben. Csak most tudatosult bennem igazán hogy egyedül vagyok, védtelenül. Nem mintha nem tudnám megvédeni magam, de az első vámpír leszármazottja ellen nincs sok esélyem, ha véletlenül rosszul sülnének el a dolgok. Féltem, de tudtam tovább kell mennem. Ez volt az én feladatom még az életem árán is megpróbálni megteremteni azt a világot ahol Jasperrel együtt lehetünk következmények nélkül. Nekem szükségem volt erre a világra, szükségem volt arra, hogy higgyek valamiben és ez volt az a valami, ami késztetett arra, hogy akarjam az életet, hogy küzdjek azért, hogy élhessek gondok nélkül.

Nem volt itt semmi, de szó szerint semmi. Néha-néha előfordult egy-egy fa, de már azok is haldokoltak csak pár száraz levél lógott kiszáradt ágaikon. Csak mentem tovább és kerestem valami támpontot a tájban, de nem találtam. Minden annyira kihalt volt és üres. Nem hallatszott semmi még a szél sem fújt mintha megállt volna az idő ezen a helyen. Furcsa volt és roppant szokatlan. Most kellett volna felkelnie a napnak, de az ilyenkor narancssárga égbolt csak szürkében játszott. Úgy éreztem magam mintha csak körbe-körbe járnék pedig nem így volt mégis minden egyformának tűnt. Nem találtam itt a helyem. Nem tudom meddig bolyonghattam itt egyedül, de lassan feltűnt valami a távolban.

Valami, amit nem tudtam hova tenni. Meg volt a támpontom. Olyan volt, mint a sivatagokban a délibáb. Mégis valósnak hittem. Hittem, hogy van remény, remény hogy sikerrel járok. Ahogy egyre közelebb értem egyre jobban kibontakozott előttem a táj. Olyan volt mintha az a rész nem is ide tartozna. Nem illett bele ebbe a környezetbe. Azt a részt sűrű élénkzöld fű borította hatalmas terebélyes fák vették körül a kőből épült aprócska kastélyt. Tornyai magasba nyúltak és hátulról megvilágította a hiányolt narancssárga napfény. Dorian, itt kell lenned. Nagyobb sebességre kapcsoltam majd ahol a gyep kezdődött lefékeztem. Maga a környezet barátságos volt, de a kastély ugyanazt a hidegséget árasztotta, mint maga a táj.

A fejemben villogott a vészjelző miszerint itt valami turpisság lesz és nem kéne tovább mennem, de nem ez volt az a pillanat ahol meg kellett állnom. A kikövezett útra léptem majd lassan haladtam egyre közelebb. Újra megálltam a hatalmas fa ajtó előtt majd lábujjhegyre állva a kopogtatóért nyúltam. Amint háromszor megkongattam az ajtót eltűnt alólam a talaj és elkezdtem lefelé zuhanni, mígnem elegánsan a fenekemre érkezve landoltam egy cellában. Azonnal felálltam, hogy leporoljam a ruhámat, de rájöttem nem sokat érek ezzel. Ennek a ruhának már úgyis mindegy volt nem mintha még egyszer felvettem volna, de azért szerettem ezt a ruhát.

Ezt a cellát bizony nem vámpíroknak tervezték. Könnyűszerrel elhajlítottam a vasakat annyira, hogy kiférjek. Egy labirintusból egyszerűbb lenne kitalálni, mint itt tájékozódni. Gyerünk, Alice vámpír vagy hallgass az ösztöneidre. Fülelni kezdtem és mély levegőt vettem. Talán nem kellett volna. Egyszerre több szívdobogás ütötte meg a fülemet és a vér illatát intenzívebben éreztem, mint eddig valaha. Megszüntettem a légzést, de ez nem volt elég orromban még mindig benne volt a fenséges vér illata, de tudtam nem gyengülhetek, el akkor elveszne minden. Távolabbra hallgatóztam. Az emeletről lépések majd suttogás hallatszott, de semmi szívdobbanás. Oda kell hát mennem.

Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a felfelé vezető kő csigalépcsőt. Amint kikerültem az emberek mámorító köréből máris jobban éreztem magam és lassíthattam. A kastélyon látszott, hogy nagyúr lakja és stílus tagadhatatlanul múlt századi vagy talán régebbi. Tamina, miért nem engeded, hogy lássak? Mikor egyedül a látomásaimra támaszkodhatok. Hosszú folyosón vezetett az utam, amiről ajtók tömkelege nyílt. Mindegyik üres volt.

Újabb lépcsősoron mentem fel. Ez most hosszabb volt, de közelebb értem ahhoz az ajtóhoz, amit kerestem. Már csak egy folyosó választott el tőle. A beszélgetés abba maradt. Mind a két vámpír figyelt és várt. Várták a váratlan vendéget. Én meg úgy éreztem egyenesen a végzetembe sétálok. Az ajtó elé érve megtorpantam. Kopogjak, vagy csak úgy nyissak be? Nem kellett döntenem az ajtó kinyílt előttem. Szembe találtam magam egy magas és nem csak hozzám képest magas vámpírral, de nem Dorian volt az. Az ajtót becsukva maga mögött megállt előttem és elég feltűnően végigmért.

- A kisasszony nyílván eltévedt – mondta majd kijjebb akart invitálni, de én csak makacson karba font kézzel álltam előtte.

- Nem – dörrentem rá és valószínűleg meglepődhetett a váratlan erős megszólalástól. – Jó helyen járok – tettem hozzá valamivel kedvesebben és még egy mosolyt is összehoztam.

- Szerintem viszont távoznia kéne – a még mindig udvarias megszólalás mögött immáron lehetett érezni a fenyegető élt is.

- Eszemben sincs távozni – néztem keményen a szemeibe, amiben a vérvörös szín csak úgy kavargott. Nem rég táplálkozott. Jobban megszemléltem az előttem álló hatalmas vámpírt. Magas volt és eléggé kigyúrt olyan Emmet alkatú csak magasabb. Frakkot viselt igen elegánsan festett benne. A bőre már irreálisan fehérnek hatott, rövidre nyírt haja szanaszét állt csakúgy, mint Edwardnak csak Edwardnak hosszabb a haja. Egész jóképűnek mondható, már ha a vámpírnak nincs párja. Valószínűleg Dorian inasa lehet.

- Attól tartok nincs választása – mondta majd finoman egyik karjával elkezdett tolni az ellenkező irányba, mint amerről jöttem.

- Én pedig attól tartok maga nem érti a helyzetet – torpantam meg.

- Nem számít, miért van itt. Nincs itt semmi keresnivalója – emelte fel a hangját, amitől kissé összerezzentem.

- Én innen nem távozom addig, amíg nem teszem meg azt, amiért jöttem – közöltem vele és látszott rajta hogy kezdi érdekelni ittlétem oka.

- Miért van itt? – nézett rám érdeklődve és kérdőn.

- Fontos megbeszélnivalóm van egy bizonyos személlyel – céloztam, hiszen nem szerettem volna csak úgy kitenni magam neki.

- Mégis kivel? – nevetett – Itt rajtam kívül nincs senki csak az ételeim.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz szeretnék beszélni vele – váltottam szelídebbre.

- Nem tudom, mire gondol – játszotta az érthetetlent.

- Dorian Mowbray-jel szeretnék beszélni – mondtam ki a nevet ami talán segít és ebben a pillanatban kinyílt az ajtó ahonnan az inas is kijött és ott állt reményeim szerint az aki majd rendbe hozza az életet TalerMoo-ban...