19. Valóság...

***

***

/Bella szemszöge/

- Szerinted alszik? – hallottam egy nagyon is ismerős női suttogást közvetlenül a fülem mellől.

- Nem tudom. De ezt csak egy módon tudhatjuk meg – szinte láttam magam előtt Nikki cinkos nézését, ahogyan ezt mondja. Álom. Hiányoznak, de nekem itt a helyem TalerMoo-ban.

- Ne, Nikki! – Sophi sem suttogott, már hanem egyenesen ordított közös barátnőnkre. Viszont ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Több liter hideg víz zúdult rám, aminek következtében azonnal kipattantam az ágyamból és meredten néztem az előttem álló két lányra, akiknek ajkain játékos mosoly húzódott. Már épp megszólaltam volna mikor ráébredtem.

Ez már egyáltalán nem álom. Éreztem, ahogyan lassan elsápadok majd pillantásom a fali naptárra kúszott. November 1. Tehát a buli utáni nap van. De ez lehetetlen. Erőtlenül és nedvesen rogytam vissza az ágyamra és néztem végig magamon. A jelmez volt rajtam teljes valójában sehol egy sárfolt vagy egy szakadás. De nem csak ez volt a furcsa magamon. A karkötőm a gyémánt szívvel eltűnt a karomról. Másik kezemmel átfogtam a helyét és éreztem, ahogyan a forró cseppek is eláztatják az arcomat. A lányoknak eltűnt a vidámság a szeméből és aggódva szemléltek engem.

- Bella? – Sophi hangja egészen távolinak tűnt. Hiszen nekem még TalerMoo-ban kéne lennem Edwarddal.

- Edward…

- Ki az, az Edward? – kérdezte összezavarodva Nikki. Nem rémlett, hogy hangosan is kimondtam volna, de ezek szerint mégis így történt. Letöröltem könnyeimet miközben nem legesen megráztam a fejemet jelezve, hogy nem érdekes majd még egy mosolyt is sikerült összehoznom.

- Senki csak olyan szépet álmodtam, olyan valóságosat és rossz volt így felkelni belőle – magyaráztam, de tudtam, hogy a próbálkozásom édes kevés ahhoz, hogy őket átverjem jobban ismertek, mint én saját magamat. Az a pillantás, amit egymásra vetettek még jobban megerősítette azt, hogy egy szavam se igaz.

- Nem volt rajtam véletlenül egy karkötő? – kérdeztem csak úgy mellékesen és láttam rajtuk, hogy nem igazán tudják hova tenni a viselkedésemet ezért csak megrázták a fejüket majd a még mindig lefagyott barátnőimet ott hagyva elindultam zuhanyozni. A fürdés mindig is megnyugtatott.

Most mégis kevés volt. Olyan hihetetlennek és távolinak tűnt az a varázslatos hely, hogy azt hinném nem is létezik, pedig tudom, hogy így van és azt is, hogy Edward csak betartotta az ígéretét, de miért nem hagyta, hogy elköszönjek? Egyetlen egy csók jutott nekünk? Ennyi lenne az igaz szerelem csodája? Csoda, miért van rá szó, ha csak álmainkban létezik? Hosszasan áztattam magam és próbáltam felfogni, hogy már nem ott vagyok a vámpírok között.

Vámpírok… Nem is léteznek. TalerMoo sem létezhet. Nem is létezik csak álom volt. Agyam túl valóságos fantáziaképe. Nem létezik se Edward se senki más. Kitalált álomvilág volt melyet én kreáltam. Mióta felkeltem most először enyhült az óriási seb fájdalma a szívemen, mert tudtam semmi sem volt valós. Most már tudtam mosolyogni, kész voltam folytatni az életem.

Ma szombat volt, ami annyit tesz, hogy ma nem kell bemennem az egyetemre viszont este vár a munka. Amint kiléptem a fürdőszobából rájöttem, hogy alig egy órám van a munkáig. Szóval ideje volt készülődnöm. A lányok még mindig árgus szemekkel vizslattak miközben előhalásztam a munkaruhám és fel-alá járkáltam. Tudom, hogy alig egy nap telt el mégis az álmom olyan valóságosnak bizonyult, hogy úgy éreztem mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára. A kávés bögrémet többször is elmostam, mert úgy éreztem még mindig poros majd csak ezután ittam az éltető nedűből. Sétálva indultam a bárba. Többször is megtettem már ezt az utat most mégis minden idegen volt.

Más szemmel láttam a világot. Mikor már kiértem a belvárosból akkor jöttem rá, hogy voltaképpen az ellenkező irányba megyek és lábaim egészen más felé visznek. De nem álltam meg. Agyam egy hátsó zuga tudta merre tartok és éreztem, hogy vonz valami egészen különleges erő az erdőbe. Mentem, mert mennem kellett. Tisztában voltam azzal, hogy a munkaidőm már rég megkezdődött és hogy későre jár, de nem tudtam megálljt parancsolni lábaimnak. Egy megtört szív voltam, ki az álmait kutatja.

Hirtelen torpantam meg és szemléltem körbe a sűrű erdőt, aminek közepén egy kisebb tisztás állt. Felismertem a helyet mégsem volt ugyanaz. Hiányzott az, amiért idejöttem így csak még nagyobb zavar keletkezett elmémben. A kis tó a csodás vízeséssel mely álmaim helyének bejárata most nem volt ott. Mintha soha nem is létezett volna és talán így is volt. Elmém furcsa játéka a valóság és a képzelet között. Egy álom melyet örökké szívembe zárva fogok őrizni veled együtt Edward.

Sötét volt. A telihold magasan járt és fénye pont arra a helyre vetült ahol álmomban ő állt. Fájdalmam utat tört magának és lerogyva a földre sírni kezdtem. Miért? Inkább meghaltam volna, mint hogy elveszítsem mindenem. Hisz ő volt mindenem azzal a hellyel együtt. Oda tartoztam most elvesztem. Itt és ekkor kiadtam minden fájdalmamat és megfogadtam, hogy többé nem engedem őket szabadjára. Lassan feltápászkodtam és hazafelé vettem az irányt végig ezen az egészen gondolkoztam és még mindig úgy éreztem ott sokkal inkább otthon voltam, mint itt bármikor is leszek.

Jóval éjfél után értem haza. A lányok is aludtak, már ami most jó is volt legalább nem kérdezősködtek. Kissé rendbe szedtem magam, újra lefürödtem majd megpróbáltam aludni, de ahogyan lecsukódott a szemem folyton azt az angyali arcot láttam. Nem bírtam. Elég volt ennek véget kellett vetnem. Még egyszer felidézek mindent és utána elfelejtem. A laptopomért nyúltam majd megnyitottam egy jegyzettömböt és írni kezdtem. Az elejétől a végéig leírtam minden egyes gondolatom, érzésemet. Egész éjjel fent voltam és az ujjaim gyorsan pötyögték a billentyűzetet.

A végére érve nem tudtam hogyan fejezzem be… Álmodjam meg a végét ébren, vagy vessek neki véget azzal, hogy csak egy álom volt? Nem tudtam döntésre jutni így a történetem befejezetlen maradt és végre párnára hajtottam a fejem, de mielőtt végleg elaludhattam volna tudtam elérkezett a felejtés pillanata. Ideje visszatérni a valóságba…

18. Vége...

***

***

/Edward szemszöge/

Újra a digitális órára pillantottam. 23:18. Nem mintha nem a percek számoltam volna az óta mióta Emmették elmentek. Felvittem kedvesemet a szobámba hogy kényelmesen aludhasson. Ott ültem mellette és figyeltem, ahogyan utoljára itt van velem. A szívemet mintha kettétépték volna egyik fele őrülten szerelmes volt ebbe a csodálatos emberlányba, a másik felét pedig átjárta az elválás keserűsége. Csak néztem őt, hallgattam egyenletes légzését és a számomra oly kedves szíve dallamát. Újabb percek teltek el és abban a pillanatban, ahogyan az óra felet ütött meghallottam testvéreim gondolatait.

Carlisle nem tartott velünk nem akart részese lenni annak, ahogyan egy újabb szerettétől kell megválnia. Óvatosan homlokon csókoltam kedvesemet majd kimentem az ajtó elé ahol már ott voltak Emmék. Nem szóltak egy szót sem. A gondolataik is szokatlanul csendesek voltak. Valahogy most a szavak értelmüket vesztették volna és ezt ők is tudták így némán is többet mondtak, mint bármely szóval a világon. Nekik is fáj… De az a fájdalom, amit ők éreznek, a közelében sincs a sajátomnak. Ó, Bellám… Mi lesz velem nélküled?

Rosalie hamar végezte a dolgát és ügyesen visszaöltöztette kedvesemet abba a ruhába, amibe jött, úgy hogy nesztelenül aludhatott tovább. Felmentem hozzá és ugyanúgy megálltam mellette, mint mielőtt Emmették megjelentek volna. Nem voltam rá képes. Elengedni őt, kit mindennél jobban szeretek.

- Na, gyerünk, öcsi idő van – szólt kelletlenül bátyám. Ez volt a végszó. Óvatosan karjaimba vettem törékeny testét és futásnak eredtem testvéreimet követve. Rosalie ment elöl ő tudta az utat, ami nem is vezetett olyan messze. Az erdőnek egy északabbi, elhagyatottabb részénél kötöttünk ki. Egy növényekkel benőtt várrom volt a célunk. Rose lassan fellépdelt rá majd felnézett az égre. Telihold volt. A fénye pontosan megvilágította a várat és ekkor hallottuk meg az ősi harangok kongását. Éjfél volt.

- Itt az idő – mondta Rose majd az egyik falhoz lépve benyomott három követ ez által a fal kettényílt és megnyitotta a kaput az emberek világába. Kedvesem szorosabban bújt hozzám mintha még álmában is érezné, hogy ez itt most az elválás a búcsú.

- Menj, Edward, és siess vissza – adta ki az utasítást Em. Nekem pedig cselekednem kellett. Lépteimet súlyosnak éreztem, a szívem kettérepedt ez alatt a pár lépés alatt mégis tudtam ez így a legjobb. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és immáron az emberek világában szeltem az erdő sűrűjét. A lábam egyből az ő lakásába vitt és szerencsére a barátnői sem voltak még otthon. Óvatosan lefektettem az ágyára és próbáltam lefeszegetni magamról a karjait. Nem ment.

- Edward… - suttogta halkan és én azt hittem felébredt, de nem. Velem álmodik – jutott el a tudatomig és így csak még nehezebb volt elválni tőle. Karjai lassan hulltak le rólam és kulcsolódtak a takarójára.

- Edward… - hallottam újra nevemet a világ legcsodálatosabb lényének szájából. Leguggoltam az ágya mellé. Kezemet hajára simítottam majd vettem egy mély levegőt.

- Szeretlek, Bellám. Ne haragudj rám, ezért de így lesz a legjobb neked. Felejts el és élj úgy, ahogyan élned kell. – Egy utolsó csókot leheltem homlokára majd távoztam. Úgy éreztem a szívemet nála hagytam és ez így is volt soha többé nem lesz még egy olyan lány, akit így fogok szeretni.

Azt hittem avval, hogy hazaviszem, szerelmemet megszűnnek körülöttünk a problémák sajnos rá kellett jönnöm, ahogy visszatértem TalerMoo-ra hogy ez nem ilyen egyszerű. A kapu mögöttem bezárult, de nem láttam senkit pedig a testvéreimnek itt kellett volna lennie. Még a gondolatukat sem hallottam, de azért megpróbálkoztam egy gyenge szólongatással.

- Rosalie, Emmet? – túl nagy volt a csend. Nem tudtam mit tenni ezért hazafelé vettem az irányt az üres házam felé. Lassabban mentem, mint általában hátha akad valamiféle nyom testvéreim iránt, de nem láttam semmi erre utalót. Ahogyan a házunk elé értem megálltam.

Az erdőt kémleltem. Kihalt volt. Sehol egy lélek sem. Körbejárattam a tekintetemet újra és újra a helyen, de csak a csend vett körül. Az amolyan vihar előtti csend. Egyre feszültebben kémleltem a körül ölelő erdőt majd mikor rájöttem, hogy ezzel most nem sokra megyek egy mély levegő után figyelni kezdtem. Lehunytam a szemeimet a jobb koncentrálás érdekben.

Pár perc múlva hangokra lettem figyelmes. Több irányból jöttek a susogó hangok és egyre közeledtek. Vámpírok. Villant át az agyamon. Méghozzá rengetegen és ez csak egyet jelenthetett méghozzá a Volturit. Nem féltem. Már nem volt kiért félnem és egyébként is Jasper velünk van, soha nem tenne kárt a családjában. Csak másodpercekbe tellett mégis nekem óráknak tűntek, míg elértek hozzám. Körbe álltak. Mégis a körből egy valaki különösen kitűnt. Előrelépett majd a fekete csuklyát ledobta fejéről. Jasper.

Ekkor megnyugodtam egy pillanatra tudtam, hogy nem lesz semmi baj mégis mikor a szemébe néztem olyan vad láng lobogott vérvörös szemeiben, hogy tudtam elvesztem. Gondolatai némák voltak és mikor elkezdett körbe-körbe járni a testőrségből állított kör belsejében csak még jobban tudatosult bennem itt a vég. Nem nézett rám. Olyan volt mintha csak külső szemlélő lennék és úgy is éreztem magam. Közben folyamatosan magyarázott a többieknek, de én nem hallottam semmit csak azt láttam, ahogyan a szája mozog és hevesen gesztikulál a karjaival.

Nem tudtam mi történik. Mikor befejezte a mondandóját felém nézett. Vagyis csak azt hittem, hogy felém, de tekintete egy távolabbi pontra összpontosult. Szája gonosz mosolyra húzódott szemeiben gyilkos vágy lobbant. Meg akartam fordulni tudni akartam mi történik körülöttem. De nem tudtam. Jasper elment mellettem majd - a lépteiből következtetve – pár méterrel távolabb megállt tőlem. Csak ekkor jöttem rá miért is olyan ismerős ez az egész helyzet. Alice látomása Bella haláláról. De Ő nincs itt. Nem eshet baja. Akkor mi fog történni?

Nem tudtam mi lesz a következő lépése bátyámnak, de tudtam, hogy én abból jól nem fogok kijönni. Nem tudtam megfordulni pont, mint a látomásban most mégis más volt a helyzet. A levegő sebesen áramlott be-ki a tüdőmben, szemeimet lehunytam és vártam. Hirtelen két jéghideg kéz kulcsolódott a nyakamra majd mielőtt egy határozott mozdulattal letépte volna a fejemet egy éles sikolyt hallottam.

- Jasper, ne! – ez volt az utolsó dolog, amit hallottam majd egy éles fájdalom a nyakam körül, sötétség és vége volt. Vége volt mindennek…

17. Közel a cél..

/Alice szemszöge/

Suhantam a fák között mégsem tudtam merre megyek. A látomásaim elhomályosították a látásomat most mégsem akartam tudni róluk. Tudtam, hogy jót cselekszem, de nehéz így látni azokat, akiket szeretek, főleg azért mert ez miattam van.

De ha elmondom nekik azt, amire készülök, azzal megszegem a Jaspernek tett ígéretem és még őket is veszélybe sodrom mintha nem lennének már így is abban. Lassan közeledtem a hegycsúcs végén lévő kihalt erdőrengeteg felé. Lelassítottam. A következő métereket már emberi tempóban tettem meg.

Így könnyebb volt figyelni az engem körülvevő veszélyekre és a tájékozódás is jobban ment nem mintha nem látnék ugyanolyan jól sötétben, mint nappal, de azért így mégis egyszerűbb volt. Hamarosan tűz ropogás hangja ütötte meg a fülemet majd néhány méter után látni véltem az apró szikrákat is. Tudtam megérkeztem. De még közel sem értem utam végére.

- Szia, Alice. Már vártalak. Gyere, ülj ide mellém! – intett kedvesen és megpaskolta a mellette lévő farönköt. Most se láttam semmit pont, mint mikor legutóbb találkoztunk vele. Most ez mégis más volt. Itt már többről volt szó, mint egyszerűen Bella megmentéséről. Itt már egész TalerMoo volt a tét.

- Szia – mosolyogtam rá kedvesen mégis a feszültség szinte szétrobbantotta a belsőmet. – Gondolom, tudod miért jöttem.

- Tudom… - sóhajtotta majd tekintetét mélyen a tűzbe fúrta mintha olvasni akarna a lángokban.

- Sikerrel fogsz járni, de ez a siker áldozatokat, követel majd. Olyan áldozatokat, akik hozzád közel állnak – A szemébe nézve a saját fájdalmamat láttam felvillanni egy pillanatra és tudtam h érzi is azt.

- Már lemondtam arról, hogy újra egy pár legyünk még akkor is, ha szeretjük egymást…

- Nem csak Jasperről beszéltem – Összezavarodtam. Ha Bellát sikerül kijuttatni… Nem Jasper… A családom!

- Jobban ismered a jövőt, mint én valaha is tudni fogom. De nem értem mért csak képeket mutatsz, félmondatokat mondasz. Melletted nem látok semmit mégsem beszélsz tisztán – világítottam rá a lényegre kétségbeesetten.

- Alice, Alice, Alice… - csóválta meg a fejét majd egy halk kacajt is megengedett magának.

- Több erő van, mint ami neked bármikor is lesz. De a jövő ismerete veszélyekkel jár olyanokkal, amikről nem szabad még tudnod mindenre fény derül akkor, amikor kell. Azért vagy itt hogy segítsek, de ennél többet nem tudok nyújtani. Össze leszünk kapcsolva, figyelni foglak látom, amit te látsz, segítek, de többet nem tehetek. – Ekkor a tűz kialudt és egy pillanat alatt vett körül a sötétség olyan szinten, hogy még az én vámpírszemeim se láttak át rajta. Majd mikor visszatért a normális fényviszony észre kellett vennem, hogy már csak egyedül vagyok.

- Tamina! Tamina! – ordítottam a sötétségbe egyetlen segítőm nevét, de válasz nem érkezett mintha itt se lett volna. Soha nem éreztem magam még ennyire elveszettnek. Egyedül voltam. Csak magamra számíthattam és mennem kellett. Már így is eljött az idő az idő, amit senki sem várt mégis mindenki tudta, hogy egyszer eljön. Helyesen cselekszünk – ezt tudtam – de mi van, ha valami rosszul sül el. Nem! Tamina azt mondta sikerrel járok, de áldozatokkal… Az éjszaka csöndje körülölelt és én újra útra keltem, hogy ezúttal tényleges úti célom felé vegyem az irányt. Dorian te vagy az utolsó reményem csak ne legyen túl késő. Biztos van megoldás, hogy megússzuk ezt áldozatok nélkül…


/Bella szemszöge/

- Elment – mondtam ki könnyeim fátyolán keresztül a nyilvánvalót. Ugyanebben a pillanatban Edward kezei ökölbe szorultak ezáltal az egyik levelet összegyűrte. Tekintette elszántságot sugárzott, de nem értettem miért azonban mielőtt rákérdezhettem volna már megkaptam a választ.

- Megkeresem és hazahozom – teljesen nyugodtan mondta mindezt, de lehetett hallani a hangjában lévő ellenszenvet húga cselekedete miatt.

- Edward, ne! – állította meg az ajtóban Emmet majd szépen lassan visszaterelte a nappaliba.

- Az semmire sem lesz megoldás ha félőrült módjára végig kutatod a várost. Most ne Alice-szel foglalkozz, majd mi megkeressük őt. Neked most itt van Bella – nézett rám gyengéden a nagy maci majd Edward is követte a pillantását, ami már közel sem volt olyan vad.

Em kezeit lefejtve vállairól közelebb lépett hozzám és karjaiba zárt. Időközben elapadt könnyeim újra utat törtek maguknak. A karjaiban biztonságban voltam mégis éreztem, hogy közel a távozás ideje… és ez megrémített, hogy itt kell hagynom azt a férfit, akit mindennél jobban szeretek. Azt hiszem a boldogságom ebben a pillanatban tört meg. Tudtam, hogy nem maradhatok, de valahogy ez csak most tudatosult bennem. Nem figyeltem a külvilágra csak Edward ölelő karjaira és nyugtató hangjára amint halkan csitítgat.

/Edward szemszöge/

Dühös voltam Alice-re, amiért képes volt így itt hagyni minket, amikor tudja, milyen nagy szükségem van rá nem csak, most hanem úgy általában. Dühös voltam, mert nem tudtam miért ment el, de biztosra vettem, hogy valamiben töri a fejét, és ha Alice valamibe ennyire beleveti magát az biztos, hogy veszélyes és nem neki való. Legalább engem beavatott volna vagy csak egy „viszlát”-ot mondott volna, már nyugodtabb lennék, de így hogy senki… Jasper! Ő tudja hova és miért ment a húgom.

- Mi az Edward? – kérdezte Rosalie csendesen ugyanis időközben Bella álomba szenderült az ölemben.

- Szerintem Jasper tudja miért ment el Alice – osztottam meg velük a gondolatomat.

- Szerintem meg ne ezzel foglalkozz öcskös – vetette oda hozzá nem illő komolysággal Emmet.

- Akkor mivel foglalkozzak? – kérdeztem gúnyosan.

- A búcsúzással – felelte szomorúan, de ekkor még nem értettem. – Búcsúzz el Bellától! Ma nyithatjuk ki a kaput, éjfélkor. Addig vele törődj, aztán ha elment foglalkozunk Alice-szel – A családom is megszerette a kedvesemet, akit képtelen voltam akár egy centi távolságra engedni magamtól nemhogy vissza az emberek közé egy ilyen védtelen angyalt.

- Edward, mi most elmegyünk – mondta Rose – Vigyázz rá és éjfél előtt itt leszünk és segítünk. – Sose gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz, de az ő érdeke egy normális élet én pedig biztosítom neki azt azzal, hogy hazaviszem…