13. Családi kötelék.

***

/Bella szemszöge/

Hosszas csend után végül Alice volt az, aki ajtót nyitott. Szerelmem szorosan vont magához. Elképzelésem sem volt arról, hogy ki lehet az, aki csöngetett, de már fel voltam készülve egy újabb idegenre és arra, hogy most valószínűleg több kérdés lesz bennem, amire nem kapok választ.

Viszont még mindig szomorú voltam a nyakláncom miatt. Fogalmam sem volt arról, hogy hol veszthettem el vagy, hogy egyáltalán hol láttam utoljára. Alice egy mély sóhaj után kitárta az ajtót és nem túl kedves hangnemben szólt az ajtóban álló illetőhöz, akit még mindig nem láttam. Ugyanis Alice úgy állt és úgy tartotta az ajtót, hogy a bent lévők ne lássák őt. Mégis biztos voltam abban, hogy rajtam kívül mindenki tisztában van az ajtóban álló idegen kilétével.

- Mit akarsz? – hallottam a kis kobold kemény hangját melyben most nem bujkált ott az a szokásos vidám él. Erre az illető nem válaszolt csak beljebb tessékelte magát a lakásba.

- Szia, Alice – köszönt Jasper minket figyelembe sem véve. Majd tekintete rám siklott és finoman elmosolyodott. Már épp indult volna meg felém mikor eltűntek körülöttem az ölelő karok. Ugyanebben a pillanatban Edward a nyakánál fogva taszította a falhoz Jaspert.

- Hagyd őt békén – sziszegte neki dühösen szerelmem. Meglepődtem azon, hogy senki sem akarja leállítani. Mindenki csak nézte a jelenetet és nem úgy tűnt mintha zavarná őket Edward kirohanása.

- Hoztam neki valamit – nyögte ki nagy nehezen Jazz és matatni kezdett a zsebében. Egy ezüstláncot húzott elő nadrágzsebéből. Azonnal megismertem.

- A nyakláncom – mondtam megkönnyebbülve. Edward rám kapta a tekintetét majd elengedte Jaspert és kivette a kezéből a láncot majd lassan visszasétált hozzám.

- Most már elmehetsz – mondta háttal a még mindig az előszobában álló Jaspernek de ő nem mozdult.

- Nem hallottad mit mondott? – kérdezett vissza Alice, aki szélesebbre tárta az ajtót miközben idegesen dobolt egyik lábával. Közben a nyakláncot Edward felhelyezte a nyakamra és lágy puszit hintett a fülem mögötti érzékeny kis területre. Bevackoltam magam az ölelésébe, de testtartása még mindig merev volt. Jazz pedig nem mozdult. Szinte égette a bőrömet, az, ahogyan rám nézett. Én mégis próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. Most nem viselt köpenyt, egészen emberien nézett ki azt leszámítva, hogy vérvörösek voltak a szemei habár már jóval sötétebbek, mint az első találkozásunk alkalmával.

- Nem mész? – próbálkozott ezúttal Emmet avval hogy elküldjek de Jasper csak finoman megrázta a fejét és még halványan el is mosolyodott.

- Gondolom, ti nem tudtok válaszokat adni bizonyos kérdéseire – pillantott rám majd beljebb lépve helyet foglalt a nappaliban. Alice látva hogy nem fog hamar távozni a nemkívánatos illető becsukta az ajtót majd ő is helyet foglalt.

- Mire célzol? – vonta össze szemöldökét Carlisle.

- Arra ott – bökött fejével a nyakláncom felé. Ekkor ránéztem a kezére ahol ugyanolyan gyűrűt pillantottam meg, mint Carlisle-nak.

- Neked is van – intettem a keze felé mire mosolyogva végigsimított a gyűrűn.

- Igen, van – suttogta halkan és olyan volt mintha máshol járna majd egy apró fejrázást illetően újra rám nézett.

- Csakhogy ő nem érdemli meg – mondta egy kicsit hangosabban a kelleténél Rosalie.

- Rose – szólt rá figyelmeztetően Carlisle.

- Nem igaza van Rosalie-nak – helyeselt Edward.

- Már nem tartozik közénk – tette hozzá Emmet egy nagy sóhaj közepette.

- Talán soha nem is tartozott közénk – mondta Alice és fájdalmas tekintetét a vendégébe fúrta.

- Tudom, hogy így gondoljátok, érzem. De Bellának tudnia kell valamit és ezt csak én tudom neki elmondani. Ha megakar, hallgatni elmondom, ha nem hát nem. De én úgy gondolom, hogy joga van tudni és azután elmegyek. – Tehát enyém a döntés. Gyorsan végigpörgettem agyamban a lehetőségeket, de már az elején tudtam hogyan fogok dönteni. Sajnos túl kíváncsivá tett ahhoz, hogy most ne hallgassam meg.

- Hallgatlak – mondtam és még bólintottam is megerősítésképpen.

- A nyakláncodnak története van, ami kapcsolódik a családunkhoz – ennél a szónál többen is felhorkantak, de nem szóltak bele. – Tudod, Bella én úgymond a királyi családnál szolgálok. A Volturinál. Ők azok, akik figyelnek arra, hogy az emberek ne tudjanak a mi világunkról. Ezért zavarja őket az, hogy itt vagy. De te ide tartozol. A születésed előtt halt meg Carlisle párja Esme. Ő olyan volt nekünk, mint az anyukánk. Az emberi emlékeink elvesznek az átváltozáskor de Esme emlékezett valakire, aki nagyon fontos volt neki és vámpírráválása után is mindig törődött vele. Ő volt az egyetlen ember rajtad kívül most, már aki tudott erről a világról. De ez titok maradt, mert ő sosem járt nálunk. Csak Esme látogatta évente egyszer. Senki nem tudott arról, hogy miért megy át halloweenkor mindig. – Nem tudtam, hogy mindez hogyan kapcsolódik a nyakláncomhoz, de azért figyelmesen hallgattam. - Viszont a születésed előtti évben furcsa érzések érkeztek felőle ezért követtem. Volt egy húga, aki két évvel volt fiatalabb nála. Őt látogatta meg, Reene-t. – A lélegzetem egy pillanatra elakadt mikor kimondta édesanyám nevét. Sosem tudtam, hogy volt egy testvére. - Még nem voltál meg akkor csak tervbe voltál véve. Esme mindent elmondott nekem, de megkért, hogy tartsam titokban. Viszont alig egy év alatt a Volturinak a tudomására jutott, hogy Esme-nek kapcsolata van az emberekkel, vagyis csak egy emberrel, de ő mindent tud. Ezért megölték Esme-t. Viszont megkért, hogy vigyázzak a húgára és a családjára. Azt a nyakláncot is én adtam anyukádnak mikor közöltem vele, hogy mi történt ekkor már nyolc és fél hónapos terhes volt veled. Pár napra rá megszülettél és mintha anyukád gyászát elfújták volna. Persze még érezte a testvére hiányát, de te mindennél többet jelentettél neki. Ekkor határoztam el, hogy többet nem lépek vele kapcsolatba csak távolról vigyázok rá úgy, ahogyan Esme kérte. Beálltam a testőrség közé hogy szabad átjárásom legyen, és hogy figyeljek arra, hogy ne essen bajotok. Viszont tíz éve nem figyeltem eléggé. Későn értem oda. Én próbáltam rajtuk segíteni, de addig nem akarták, amíg te nem vagy biztonságban. Megmentettelek. De amikor visszaértem már késő volt, már nem tudtam mit tenni… Sajnálom… - fejezte be a történetet.

Nem tudtam szóhoz jutni. Hányszor kívántam azt, hogy akkor és ott meghaljak én is. Most pedig mikor nem vágyom erre kiderült, hogy nekem is ez a sors volt megírva. Könnyeim észrevétlenül csorogtak le az arcomon. Hirtelen bűntudatom támadt. Hiszen Jasper csakis miattam/miattunk választotta a másik életet a családja helyett, akiket szívből szeret…

12. Nyaklánc.

♥♥

***

/Bella szemszöge/

A nap sugarai lágyan és melegen cirógatták a bőrömet. De egy sokkal hidegebb mégis forróbb és lágyabb érintést éreztem az arcomon, a nyakamon, a hátamon és a derekamon. Nem akartam kinyitni a szemeimet. Féltem, hogy mindaz, amit a napokban átéltem csak egy álom volt mégis az érintések arról árulkodtak, hogy nem, nem álmodom.

Lassan megfordultam ez által szembe kerültem vele majd arcomat mellkasába fúrtam. Egy halk kuncogás csúszott ki ajkain majd ő is közel vont magához majd arcát a hajamba fúrta és mélyeket lélegzett belőle. Apró köröket rajzoltam mellkasára miközben ő folyamatosan simogatta a hátam, derekam és néha az arcomat. Ez egy tökéletes pillanat volt. A tökéletes férfival.

Soha nem voltam még ennél boldogabb, mint ebben a pár napban. Örökre itt akartam maradni. Vele… De bizonytalan voltam abban hogyan vajon ő szeretné-e? Hiszen mindenáron azon fáradozik, hogy valahogyan hazajuttasson. Habár rettenetesen hiányoztak lányok – ugyanis nekem ők a családom – de nem lennék képes itt hagyni Edwardot, és ha ehhez az kell, hogy én is vámpír legyek akkor az leszek… Persze ha ő is akarja.

És ez volt az, amiben nem voltam biztos. Szeretem őt, úgy ahogyan még soha senkit sem. De ő mit érez? Nem tudok rajta eligazodni… Egyik pillanatban még a közelemben van olyan közel amennyire még senki sem volt. A másikban pedig hideg és távolságtartó. Mintha nem tudná, hogy akar-e. Egy halk sóhaj szakad fel belőlem és még jobban hozzá bújtam.

- Bella – suttogta lágyan a fülembe és én máris libabőrös lettem. Tőlem csak egy erőtlen „hm?”-re jutotta, mert a sok agyalásban már lassan félálomba merültem.

- Fel kéne kelned a lányok csináltak neked reggelit – suttogta még mindig. Ekkor nyitottam ki a szememet először mióta felkeltem és hirtelen meglepődtem azon, hogy Edward ennyire közel van hozzám. Rám mosolygott mire szívem megint össze-vissza kezdett kalimpálni és attól féltem, hogy kiugrik a helyéről. Elvesztem az aranybarna szempárban, ami rögtön rabul ejtett és csak csodáltam szemének ragyogását.

- Jó reggelt! – mondta halkan majd egy puszit, nyomot az arcomra vészesen közel a számhoz. A hirtelen jött mozdulattól még a lélegzetem is elakadt majd elrebegtem én is valami köszönésfélét.

- Esetleg lezuhanyozhatnék, és átöltözhetnék, mielőtt lemegyünk? – találtam meg a hangomat jó néhány perc után. Edward egy pillanatra megmerevedett, nagyot nyelt, de végül rábólintott. Ekkor kopogtak az ajtón majd Alice dugta be rajta a fejét.

- Csak hoztam neked ruhákat – mondta majd beljebb lépve lerakta őket egy székre és távozott.

- Gyere, megmutatom a fürdőszobát – mondta szerelmem. Még így magamban is kimondva csodásan hangzott, hogy „szerelmem”. Felhúzott az ágyról majd kezébe vette az Alice által behozott cuccokat és benyitott egy a szobából nyíló ajtón. Ez volt a fürdőszoba. Állapítottam meg.

- Itt találsz törölközőt - mutatott Edward egy fürdőszobai szekrénybe.

- Minden mást megtalálsz a zuhanykabinban illetve a pulton – tette még hozzá majd zavartan a hajába túrt és elhagyta a helyiséget. Amint kilépett magamra zártam az ajtót és ledobálva ruháimat beléptem a zuhanyfülkébe. Megnyitottam a csapot és csak élveztem, ahogyan lassan végigszánkáznak testemen a forró cseppek.

Mindig is szerettem zuhanyozni. Ilyenkor kikapcsolt az agyam és megszűnt minden gond körülöttem. Már jó ideje áztathattam magam, amikor úgy döntöttem, hogy ideje lenne kikászálódni. Közben utána gondoltam, hogy ez a harmadik napom itt. Szóval ezek szerint a lányok három órája kereshetnek, már ha ez alatt az idő alatt hazaértek a buliból. Olyan érzésem volt mintha fényévekkel ezelőtt lett volna az a parti. Avval, hogy ide jöttem az életem háromszázhatvan fokos fordulatot vett.

Talán még egészen kicsi koromban éreztem magam ilyen felhőtlenül boldognak. Ekkor kezemmel a nyakláncomat kerestem, amit mindig magamon hordtam mióta megkaptam az árvaházban. De kezem nem akadt bele a láncba. Ijedten néztem a tükörben, de ott is azt láttam, amit már érezhettem is. Nem volt a nyakamban semmi. Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített ruhákat majd lesiettem az emeletről vigyázva arra, hogy hova lépek.

- Jó reggelt! – köszöntem a nappaliban ülő Emmetnek és Rosalie-nak, akik mosolyogva köszöntöttek.

- Nem láttátok Alice-t? – kérdeztem, de ahogyan kimondtam már meg is jelent mellettem.

- Mi az? – kérdezte mosolyogva.

- Volt rajtam egy nyaklánc. Nem tudod, merre lehet? – hangom kétségbeesetten csengett és már Alice sem mosolygott.

- Nem volt rajtad semmi – mondta, aztán amin meglepődtem.

- Ebben biztos vagy? – kérdeztem rá habár tudtam, hogy egészen biztos benne, hiszen vámpír memóriája van és bólintása is megerősítette ezt.

- Mióta megvan az a lánc sosem vettem le – magyaráztam és lehuppantam Rose mellé. Közben megjelent Edward is, aki leült kettőn közé és simogatni kezdte a kezemet.

- Biztos nem vetted le mielőtt ide jöttél? – kérdezte, de tekintetemen láthatta, hogy nem és ezt meg is erősítettem egy fejrázással.

- Anyukámtól kaptam. Egy kinyitható medál van, rajta amibe a szüleim képe van. Van rajta egy kéz és… - ekkor pillantásom a Rosalie nyakában függő láncra esett.

- Olyan – böktem fejemmel Rose nyakláncára – csak kisebb. –Végig néztem az arcukon és mindegyiküké csak hitetlenséget sugárzott.

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem meg félénken.

- Nem csak… - motyogta Alice majd közelebb lépett hozzánk és megmutatta az ő nyakláncát is. Emmet és Edward pedig felém tartották a karjukat, sőt még Carlisle is előkerült valahonnan, ő pedig a gyűrűjét tartotta felém. Ugyanaz volt mindegyiken.

- Mi ez? – kérdeztem, rá mert biztos voltam benne hogy nem véletlenül van mindegyikükön ugyanaz a jel.

- A családunk címere – mondta Edward mélyen a szemembe nézve. A családjuké… Ezen elgondolkoztam. Anyukámnak honnan lehetett olyan medálja és miért csak a tizennyolcadik születésnapomon kaphattam meg? De valami más is szöget ütött a fejemben, amire rá is kérdeztem.

- Mit jelent? – néztem végig rajtuk majd végül Carlisle nyitotta szólásra a száját.

- A kéz a hit, az igazságosság és az őszinteség jelképe. Hiszünk abban, hogy máshogyan is lehet élni nem csak, úgy ahogyan a többi vámpír, igazságosak vagyunk, mert nem bántunk ártatlanokat, sőt ha úgy adódik, próbálunk rajtuk segíteni, de nem avatkozunk mások sorsába. Az őszinteség pedig sosincsenek titkaink egymás előtt. Az oroszlán a bátorság jelképe, de a mi esetünkben inkább védelmezést jelent. Végül a háromlevelű lóhere. Az, az örökké valóságot jelképezi mivel örökké élünk. – magyarázta.

- Anyukámnak honnan volt olyan nyaklánca? – kérdeztem, de mikor épp válaszoltak volna valaki csöngetett. Alice és Edward egyszerre kövültek meg majd egy gyors pillantás után tekintetüket az ajtóra szegezték…

11. Egy gonddal kevesebbb. + Családi ölelések.

***

/Edward szemszöge/

- Jasper, - bólintottam. – minek köszönhetjük kellemetlen felbukkanásotokat? – kérdeztem tőle és hallottam nem messze tőlünk az ikrek gondolatait.

- A lány… - csak ennyit mondott miközben tekintetét Bellára függesztette. Éhes vadként tekintett rá és ez nem tetszett nekem, amit egy erőteljes morgással a tudtára is adtam. Erre rám nézett majd gonoszan felkacagott.

- Tudod a szabályokat Edward, egy embernek nincs keresnivaló itt.

- Nem is lesz itt. – mondtam neki elszántan mire megértette, hogy evvel mire is célzok pontosan.

- Tud rólunk, a világunkról ezért meg kell halnia. – nyomta meg minden egyes szót ezzel nyomatékosítva, hogy ennek bizony így kell lennie.

- És ha nem tesszük meg? – vetettem fel az esetleges lehetőséget.

- Akkor meg tesszük mi, de akkor ti is vele haltok. – mondta ki könyörtelenül a szavakat egykori fivérem. Alice még mindig mereven bámult rá, de most összeszedte magát és megszólalt.

- Képes lennél megölni a családodat? – kérdezte elkínzottan.

- Nem a családomat nem lennék képes bántani. – Alice erre megkönnyebbült és újra úgy nézett volt férjére, mint egykor, de Jasper folytatta.

- Csakhogy ti nem vagytok a családom.

- De valamikor azok voltunk. – tett felé egy lépés húgom.

- Mi történt velünk Jazz? Mi történt a Cullen családdal? – kérdezte Alice és újra felé lépett.

- Talán soha nem is voltunk egy család. – mondta Jazz még mindig ridegen, de gondolataiban láttam, hogy még mindig ugyanúgy szereti Alicet.

- Te is tudod, hogy mennyire egy család voltunk. Egyek voltunk. – Jasper erre már nem válaszolt csak elfordította a fejét és kezeit ökölbe szorította.

- Te is érzed, amit én és nem a képességed miatt. – Bellára pillantottam és muszáj volt rámosolyognom. Kissé mögöttem helyezkedett el és a kezemet fogta. Amint érzékelte, hogy teljes figyelmem az övé előrébb lépett és kezeim közé vackolta magát. Amennyire csak tudtam közelebb vontam magamhoz majd visszanéztem ALicékre. Jasper már kitartóan szemlélt minket Bellával és az érzelmeinket elemezte. Arcára kiült a döbbenet, látszott rajta hogy ilyesfajta fordulatra nem számított.

- Ő ember. – emelte fel a hangját Jazz és hevesen felé mutatott. Ekkor ért két oldalról mellé Jane és Alec. Bellát rögtön magam mögé toltam és higgadtságot erőltetve magamra reagáltam az előbb elhangzottakra.

- Tisztában vagyok vele, és azzal is, hogy mi az emberek sorsa TalerMoo-ban. – válaszoltam és kitartóan néztem Jasper szemébe. Tudtam, hogy egyetlen szavamat sem hiszi mégis reménykedtem benne, hogy még valahol mélyen ott van benne a testvérem.

„Nem tudom, hogyan akarod csinálni, de menjetek és tedd, amit tenned kell. Én is azt teszem és ajánlom, hogy elkerülj minket.”

– ez a mondat számáról jelenthetett mindent és semmit. Nekem most nagyon is sokat jelentett, mert szinte engedély adott arra, hogy megmentsem a szerelmemet és esélyt arra, hogy újra egy család legyünk. Érezte a felőlem érkező hála hullámokat, de hogy biztosítsam is erről bólintottam neki egyet. Alice rögtön felém kapta a tekintetét, de ugyanakkor látomása is lett arról hogyan számolok be erről Carlislenál.

- Menjünk. – szólította fel határozottan Jasper két csatlósát majd még vetett egy utolsó pillantást húgomra és hátat fordítva eltűnt előlünk.

- Mi történt? – kérdezte csendesen a mögöttem megbúvó angyal.

- Valami baj van? – folytatta, de hogy eloszlassam a kétségeit először rámosolyogtam majd csak utána válaszoltam neki.

- Ne aggódj velük már nem lesz dolgunk. Gyere. – mondtam majd egy mozdulattal a hátamra kanyarítottam.

- Alice minden rendben? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért mielőtt elindultunk volna.

- Persze. – mondta és próbált összehozni valami mosoly félét, de ez nem igazán sikerült neki.

- Inkább mennyünk. – tette még hozzá majd végre elszakította a tekintetét arról a helyről ahol nem sokkal ezelőtt még Jasper állt. Futásnak eredt

- Kapaszkodj. – szóltam még hátra a vállam felett mire éreztem, hogy szorítása erősödik rajtam majd Alice után indultam. Már közel jártunk a házhoz mikor egy ismerős hangot hallottam a fejemben.

„Két méter múlva pontosan alattam lesz. Egy jól irányzott ugrással rávetem magam, kicsavarom, a karjait majd letépem a fejét. Aztán összerakom, és újra ellátom a baját.”

– szinte láttam magam előtt, ahogyan összedörzsöli a két tenyerét és megjelenik az arcán az a jól ismert vigyor. Két méter… Megálltam pontosan ott ahol számított rám. Majd amikor ugrott volna elléptem onnan így csúnyán összeütközö9tt a földdel én pedig már nem bírtam visszatartani a nevetésemet durcás képe láttán. Felpattant majd leporolta magát, karba fonta a karjait és vádlón megszólalt.

- Csaltál. – rövid szünetet tartott majd hozzátette.

– Mint mindig. – eddig tartott a sértődöttsége.

- De azért jó újra látni öcsi, hallom összeszedtél valami csajt. – kacsintott rám majd a még mindig hátamon lévő Bellára nézett.

- Szia Emmet. – köszöntem neki én is majd szokásunkhoz híven lepacsiztam vele.

- Na, ma még lerakod a kishölgyet, hogy egy Emmet féle csontropogtató ölelésben részesíthessem? – tárta szét nagy mackó mancsait.

- Ha nem lesz csontropogtatás, akkor még meggondolom, hogy lerakom-e. – csalódottan hullottak le a karjai és még a száját is lebiggyesztette.

- Ígérem, az összes csontja épségben megússza a velem való találkozást. – emelte esküre Em a kezeit és már megint ott virított rajta az a jól ismert vigyor.

- Edward, leraknál légy szíves. – suttogta lágyan a fülembe Bella a szavakat mire jóleső borzongás futott végig rajtam és csak nehezen fogtam fel a szavai jelentését.

- Persze. – feleltem majd segítettem lekászálódni rólam.

- Em, ő itt Bella. Bella, ő Emmet a bátyám. – mondtam mire Bells meglepetten pillantott rám majd Emmetre nézett, aki már megint széttárta a karjait majd megállt Bella előtt.

- Szabad? – kérdezte meg csak az udvariasság kedvéért. Kedvesem hezitált egy darabig, de azért rábólintott. Emnek sem kellett több azonnal felkapta és miközben megpörgette egyfolytában csak azt kántálta, hogy: „Új hugicám van. Új hugicám van…”

- Na, mennyünk be. – csapta össze a kezeit miután volt oly szíves és lerakta Bellát.

- Bemutatlak Rose babynek is. – kacsintott kedvesemre majd szökdécselve elindult befelé.

- Mindig ilyen? – kérdezte szerelmem miközben mellé lépve megfogtam a kezét és elindultunk Em után.

- Általában, de azért tud néha komoly is lenni. – dobtam meg egy fél mosollyal mire szíve azonnal félre vert.

- Edward. – szólított meg már a verandán járva.

- Igen kedvesem? – simítottam ki egy tincset az arcából.

- Valahogyan üzenhetnék haza? Csak hogy a családom ne aggódjon miattam. – hadarta gyorsan majd fejét lehajtotta.

- Nincs semmilyen módja annak, hogy kapcsolatot létesíts velük innen, de nem hiszem, hogy már keresnének. – mondtam hátha valamennyire megtudom, ezzel nyugtatni.

- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza értetlenül majd felpillantott a csillagokra. Már jócskán sötétre járt ő meg bizonyára fáradt.

- Idő másként múlik számunkra. – kezdtem.

- Ami itt neked egy nap az a családodnak, a barátaidnak csupán egy óra ott. – magyaráztam majd kitártam az ajtót és kezénél fogva húztam be a házba.

- Edward. – sikította nővérem majd máris a nyakamban csüngött.

- Szia, Rose. sóhajtottam majd kibontakoztam az öleléséből.

- Bella ő a nővérem és egyben Emmet párja Rosalie. – ettől a találkozástól féltem egy kissé, de Rose mosolya megnyugtatott arról, hogy nincs mitől. Boldogan ölelte magához.

- Örülök, hogy megismerhetlek. – motyogta halkan Bella kit bizonyára váratlanul ért ez a hirtelen családosdi.

- Én is. Biztosra veszem, hogy jól ki fogunk jönni egymással. – hátulról átöleltem szerelmemet.

- Nem vagy fáradt? – suttogtam bele a fülébe.

- De. – mondta majd igyekezett elnyomni egy ásítást.

- Gyere, megmutatom, hol aludhatsz. – bontakoztam ki az ölelésből majd kézen fogtam.

- Ejnye, Edward máris szobára viszed. Nem kellett volna, tudod, hogy szeretem az ingyen pornót. – kiáltott utánunk Em akinek szavai hallatán Bella fülig pirult, én pedig zavartan túrtam a hajamba.

- Ne haragudj. Emmet már csak Emmet. – forgattam meg a szemeimet majd benyitottam a szobába.

- Itt kényelmesen pihenhetsz. – mondtam neki majd indulni készültem, de kezem után kapott.

- Nem maradnál velem? – kérte miközben szájába harapott.

- De. – mosolyogtam rá majd behúztam a szobájába, összebújtunk az ágyon és szerelmem máris álomba merült…

10. Boszorkányság.

/Edward szemszöge/

Mindannyian reménnyel és kíváncsisággal néztünk Carlislera. De nem folytatta a megkezdett mondatot. Csak leült mellénk és egy nagyon régi könyvet rakott le a dohányzóasztalra. Lapjai sárgák voltak és néhol már a ragasztó is elengedte. Csupa por volt, de még így is tisztán láttam a rajta lévő jelet. Nem tudtam hinni a szemeimnek.

Azt hittem, hogy ez a könyv csak legenda most mégis itt van előttem. Óvatosan leporoltam a tetejét így még jobban kirajzolódott a rajta lévő boszorkány jel. Sok olyan legenda szólt egy bizonyos boszorkányról, aki földöntúli erőket birtokol és ezek tudatában akár átvehetné az uralmat egész TalerMoo-ban. De az is köztudott volt, hogy – habár ellenezte a volturi munkáit – nem kívánt hatalomra lépni, sőt még nem is mutatkozott senki előtt sem.

- Ez itt – mutatott a könyvre Carlisle – a Boszorkány Kódex. Az egész Hestings család történetét rejti. Állítólag ők hozták létre Talermoo-t tehát ebből következik, hogy az átjárókat is tudják, hol vannak és kezelni is tudják őket. Nem tudom, hogy van-e még élő boszorkány közülük, de ha igen akkor tud segíteni. – fejezete be majd várta a reakciónkat.

Bennem újra lángra kapott a remény apró kis szikrája ezzel erőt adva, hogy küzdjek azért, hogy Bellát egyszer haza vihessem. Szomorú lettem ennek a gondolatára, de tudtam, hogy ott jobb helyen lesz, mint itt egy csupa veszéllyel és varázslattal teli világban. Ez a hely nem való neki.

- Hol keressük? – tettem fel az egyetlen kérdést, amelyre nem tudtam meg a választ apám meséjéből. Erre kinyitotta a könyvet és a könyvgerincből előhúzott egy nagyon régi összetekert lapot.

- Ez egy térkép. – mondta miközben kinyitotta azt.

- Megmutatja az utat, ha úgy gondolja, hogy méltók vagytok arra, hogy egy Hestings-el találkozzatok. – nem igazán értettem ezt, de ahogyan a térképre pillantottam rájöttem valamelyest.

- El van varázsolva. – mondtam egyfajta megállapításként mire Carlisle bólintott. A térkép üres volt. Nem volt rajta semmi.

- Hogy érted, hogy megmutatja? – ráncolta össze szemöldökét Alice és próbált a jövőnk után kutatni. Megjegyzem nem sok sikerrel.

- Ha tiszta céllal mentek hozzá, akkor felfedi a kilétét és megjelenik a hozzávezető út a térképen. – intézte Alicehez a szavait.

- Honnan tudsz ennyi mindent erről? – kíváncsiskodtam.

- Mikor Esme… - csuklott el a hangja és már bántam, hogy feltettem kérdést. De egy nagy levegő után folytatta.

- Szóval akkor felkerestem őket. Nem a térkép segítségével akkor még nem volt meg. Minden követ megmozgattam, hogy eltaláljak hozzájuk és végül sikerült. De már nem tehettek semmit azt mondták úgy lesz minden, ahogyan lennie kell. De akkor odaadták ezt a könyvet és a térképet mondván egyszer még nagy hasznát vesszük. Most úgy érzem itt az ideje, hogy használjuk. – mondta majd kezembe nyomta a térképet.

- Biztos vagyok benne, hogy sikerrel jártok. – tette biztatólak kezeit vállamra és szinte kirakott minket a házából.

- Azért ha végeztetek keresetek fel. – mondta még aztán utunkra bocsájtott minket. Alicenek adtam a térképet, mert ő egy igazi kis vezéregyéniség volt így jobbnak láttam, ha ő vezet minket. Bella tempójában sétáltunk az erdőben. Kezeimet mélyen elrejtettem a zsebeimbe nehogy kísértésbe essek és összefonjam Belláéval. Látszólag ő is így lehetett evvel, mert ő is hasonlóan tett.

Minden mozdulatára figyeltem. Kissé csetlő-botlóan ment, haja kócos volt, de még így is gyönyörű. Homlokát összeráncolta és ajkába harapott. Biztosra vettem, hogy valamin nagyon gondolkozik és zavart, hogy nem tudom, min járatja azt a kis csinos buksiját. Ennek következtében nem figyelt oda, hogy hová lép és h nem kapok, utána biztos vagyok benne, hogy orra bukik. Kezeim megint szorosan derekára simultak és szikrák milliói pattogtak közöttünk. Ezt neki is éreznie kell – villant át az agyamon.

- Jól vagy? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

- Igen. Köszönöm. – mondta határozottan majd kibontakozott ölelésemből. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedését. Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, de közel sem engedhetem magamhoz. Mégis most szükségem volt rá. öles léptekkel értem utol majd egy határozott mozdulattal kezeinket összekulcsoltam. Amint észrevette érintésemet meglepetten pillantott a tökéletesen összeillő ujjainkra majd kérdőn rám nézett. Zavartan a hajamba túrtam majd kiböktem egy igen gyenge magyarázatot.

- Csak… nem akarom, hogy még egyszer eless. – számat féloldalas mosolyra húztam hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét, de sajnos nem sikerült. Csak előre pillantott és mintha mi sem történt volna folytatta tovább az utat maga után húzva engem is. Már azt hittem nem fog hozzám szólni az út további részében, de újra csak meglepett.

- Ugye nem hiszed, hogy ezt el is hiszem? – kérdezte egyik szemöldökét felhúzva, de nem nézett rám.

- Nem hittem, hogy elhiszed csak gondoltam mondanom kéne valamit. – újra csak a hajamat túrtam és biztos voltam benne hogy most még a szokottnál is kócosabb.

- Talán mondhattad volna az igazat is. – vetette fel és tudtam, hogy ezzel megbántottam.

- Ez is igaz egy részben… - motyogtam és közben a talajt fixíroztam.

- Akkor mi a teljes igazság? – tekintetét mélyen az enyémbe fúrva várta a válaszomat, de én csak tátogtam. Kezét kihúzta az enyém közül majd karjait összefonta melle előtt és így indult, meg hogy beérje Alicet.

- Bella… - sóhajtottam majd rögtön utána kaptam és magam felé fordítottam. Alice elég messze járt már tőlünk és én ennek most igazán örültem most kettesben akartam beszélni Bellával még akkor is, ha húgom mindent hallani fog.

- Az igazat akarod hallani? – kérdeztem tőle és a tekintetét kerestem, de nem nézett rám csak némán bólintott.

- Azt akarod hallani, hogy úgy vágyom a közelségedre, mint senki máséra? – kezdtem bele és végre rám pillantott majd egy nagyobb levegővétel után folytattam.

- Azt, hogy fontosabb lettél nekem ez alatt a két nap alatt, mint bárki más? Az igazat akarod, hogy miért fogtam meg a kezed? Azért mert vágyom a közelségedre úgy, mint még soha senkiére. Vigyázni akarok rád és nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen, amíg itt vagy… - fejeztem be kissé szomorúan majd lehajtottam a fejemet.

Vártam valamiféle reakcióra, de csönd volt. Nem akartam ránézni, mert féltem, hogy mit látnék a szemeiben. Vártam, hogy mondjon, valamit vagy csak tovább sétáljon, de nem történt semmi. Nem tudom mióta állhattunk ott mikor egy puha és meleg kéz simult arcomra és fordította maga felé. Szemei csillogtak és ajkain édes mosoly játszott ez engem is mosolygásra késztetett.

Keze óvatosan simogatta arcomat mire én közelebb eső kezemmel számhoz vezettem a tenyerét és finoman belecsókoltam majd karjait nyakam köré fontam, míg az enyéimet derekára vezettem és közelebb húztam magamhoz. Kezei hajamba szántottak és éreztem, ahogyan lábujjhegyre áll. Fejemet lehajtottam hozzá hogy egy szintbe legyünk majd közelebb hajoltam ajkaihoz. Éreztem meleg leheletét a számon és már épp eggyé olvasztottam volna az ajkainkat mikor Alice hangja hasított bele a csöndbe.

- Edward valami baj van a… - kezdte, de amint felnézett a papírból és elemezte a helyzetet a mondat egy „oh…”–val végződött. Húgom ajkain elégedett vigyor ült és gondolatai is arról árulkodtak, hogy örül a kialakult helyzetnek. Hát én még hogy örültem volna, ha egy fél perccel később jön.

- Mi az Alice? – dörrentem rá talán egy kissé keményebben, mint kellett volna.

- Bocsi hogy megzavarlak titeket – kacsintott ránk – de valami gubanc van a térképpel. – húzta el a száját. – kelletlenül elhúzódtam kedvesemtől, de azért nem voltam képes elengedni kezeinket összefonva húztam közelebb Alicehez.

- Mi a gond? – ráncolta össze a szemöldökömet.

- Körbe-körbe megyünk. – sóhajtott húgom színpadiasan mintha elfáradt volna.

- Az nem lehet. – mondtam kétségbeesve és szinte kitéptem a kezei közül a már így is eléggé megviselt állapotban lévő papirost. Amint jobban szemügyre vettem a térképet mintha csak akkor rajzolnák meg az útvonalat kezdett feltűnni előttem a célunk.

- Ez alapján mentél? – kérdeztem Alicet és megmutattam neki.

- Nekem… nem… Nekem nem ezt mutatta. – mondta hitetlenkedve mire nekem is elakadt a szavam.

- Neked kell vezetni minket. – állapította meg.

- De miért? –tettem fel az egyetlen kézen fekvő kérdést, ami jelen pillanatban eszembe jutott.

- Neked tiszták a szándékaid. – motyogta halkan Alice. De nem igazán értettem, hogy ezt hogyan is érti pontosan.

- Miért neked nem azok? – húgom csak rám nézett majd gondolataiban vázolta azt, amit ő szeretne.

- Alice. – dörrentem rá. – Mégis hogy gondoltad ezt? – nem válaszolt.

„Inkább menjünk.”

- Menjünk. – adtam neki igazat.

- Eléggé hosszú az út. – pillantottam a térképre.

- Te menj, elöl, majd én viszem Bellát.

- Jó, de vigyázz rá. – mondtam neki majd Bellához fordultam.

- Nem mehetnék inkább veled? – kérdezte és olyan szép szemekkel nézett rám, hogy lehetetlen lett volna neki ellent mondani. Mégis ez volt a legjobb megoldás.

- Nem. - feleltem neki szomorúan. – Nekem most erre kell figyelnem. – mutattam fel neki a térképet mire elhúzva a száját bólintott. Felsegítettem Alice hátára majd miután megsimogattam járomcsontját futásnak eredtem. Utunk egészen kivitt az erdőből.

A völgyön átérve egyenesen a hegységbe mentünk. Ott egy barlang volt a következő állomásunk ahova belépve rögtön tudtuk, hogy már nem vagyunk messze. Végig a barlang folyosóin fáklyák mutatták az utunkat, amik ha a közelbe értünk felvillantak majd rögtön ki is aludtak. Lefelé haladtunk a hegy belsejében. Idegen volt a terep, hiszen az erdőn kívül sem szoktunk járni, csak ha nagyon muszáj.

Itt már Bella tempójában mentünk. Én mentem elöl leghátul pedig Alice így közre fogtuk kedvesemet. Nem sokára hangok ütötték meg a fülünket rögtön Alicere kaptam a tekintetem, aki biztosított arról, hogy jó helyen járunk én mégis tétováztam. A papíron eltűnt az útvonal helyét egy „Üdvözlünk!” felírat vette át majd tűnt el rögtön. Tudtam, hogy megérkeztünk. De mivel Alice sem látott semmit és az én képességem is látszólag nem funkcionált inkább óvatosak voltunk.

- Gyertek csak bátran. Nem harapok. – hallottuk meg a nevetős, fiatal hangot. A folyosó végén egy tágas rész volt kialakítva a barlang belsejében ahonnan több folyosó is nyílt. Beljebb léptünk. A „szoba” közepén egy dohányzóasztal volt körülötte kanapék és fotelek. A falon képek és egyéb boszorkányos dolgok lógtak.

Távolabb a sarokban egy afféle kis szentély szerűség volt felállítva. Egy üst állt ott egy hasonlóan poros és régi könyvel, mint a Boszorkány Kódex. A hölgy a kanapén foglalt helyet és intette, hogy üljünk le mi is. Hát így tettünk. Az asztal közepén egy kristálygömb foglalt helyet.

- Mi… - kezdtem volna megmagyarázni itt létünk okát vagy legalább bemutatkozni, de kedves vendéglátónk nem hagyta ezt annyiban.

- Felesleges magyarázkodnod Edward. Tudom, miért vagytok itt. Oh… milyen neveletlen vagyok. – csapott hirtelen a homlokához majd mindannyiunknak kezet nyújtott.

- Örvendek, Tamina Hestings vagyok az utolsó leszármazott. Bella, kérsz valamit inni vagy esetleg enni? – kérdezte udvariasan mire kedvesem csak a fejét rázta.

- Csini a sálad Alice. – mutatott a szerintem kissé sokszínű csodára húgom nyakán.

– Hol vetted?

- Oh… hogy ezt? A központban, a plázában. – mondta kissé megilletődve Alice.

- Na, meséljetek valamit. – kérte Tamina majd izgatottan fészkelődni kezdett ültében.

– Olyan régen voltak utoljára vendégeim. – szomorodott el, és ha nem lenne fontos, amiért jöttünk biztos vagyok benne, hogy még le is ülök vele traccs partizni, de nem most mikor így szorít az idő. Alice már éppen belekezdett volna egy hosszas mesélésbe csak, hogy ezt nem engedhettem, mert akkor biztos, hogy ebben az évszázadban nem végzünk.

- Tamina. – szólítottam meg. – Nem térhetnénk esetleg rá arra, amiért idejöttünk. – kértem mire végignézett rajtunk majd felsóhajtott és beleegyezően bólintott.

- De persze ha ez ilyen fontos nektek. – szemeit behunyta majd két kezét halántékára szorította, és ha jól vettem ki a szavaiból, akkor ógörögül kántálni kezdett miközben a kristálygömb felett tett számomra idétlen mozdulatokat. Kedvesem szorosan oldalamhoz bújva figyelte a sátáni nő cselekedeteit. Én is ezt tettem.

Viszont Alice csak mereven a gömbbe bámult. Nem értettem miért teszi, vagy éppen mit láthat benne. Gyanítottam, hogy lát valamit, mert úgy nézett ki, mint amikor látomása van csak most nem pergett le mind az, az elméjében inkább furcsa csend és béke volt a gondolatai között és mintha vízhangot verne kisebb eltéréssel ismételte magában Tamina mondatait.

A fáklyák kialudtak sötétség szállt a barlangra, amit végül a gömb kék fénye tört meg. Tamina kinyitotta a szemeit majd ugyan úgy, mint Alice bámulni kezdte a gömböt. Nem értettem mi ilyen érdekes egy világító gömbben. Pár perc múlva újra visszakerültem a fények az eredeti felállásba és a boszi és Alice tekintete sem volt már fátyolos. Azért hogy mi is értsünk Bellával valamit magyarázni kezdett.

- Megmutattam Alicenek hol találhatók az átjárók. Adok egy főzetet, amivel ki tudjátok nyitni azokat. 2 óráig nyitva lesz, de csak pontosan 2 óráig. Utána se ki se be. – nézett rám szigorúan.

- Ez az egyetlen esélyetek van, és csak teliholdkor tudjátok felhasználni. Ami 3 nap múlva lesz esedékes, ha ezt elszalasztjátok, egy hónapot várnotok kell, de azt nem biztos, hogy Bella megéri. – közölte keményen majd átadta a fiolát. Megköszöntük a segítségét cserébe Alice megígérte, hogy majd meglátogatja. Nem tudom mi történt köztük, de érezhetően erős kötelék alakult ki náluk.

- Most merre? – fordultam húgom felé, aki azzal a tipikus „Ne mond, hogy nem tudod?” féle nézésével nézett rám.

- Vissza Carlislehoz. – közölte mintha mi sem lenne egyértelműbb majd futásnak eredt.

- Mehetünk? – fordultam Bella felé halvány mosollyal a számon, amit ő is viszonzott mielőtt rábólintott volna. Óvatosan hátamra helyeztem mire szorosan hozzám préselődött majd apró puszikat hintett a nyakamra. Megremegtem a kellemes érzéstől majd kifújva az eddig benn tartott levegőt Alice után eredtem. A völgy benn értem utol ahol megkövülten bámult egy bizonyos pontot.

- Mi a baj Alice? – kérdeztem rá miközben én is megálltam, de ő nem felelt. Csak lassan rámutatott egy távoli pontra. Én is arra pillantottam ahol két vörös szempárral találtam szembe magam…

9. Carlisle a segítség

/Edward szemszöge/


Fogalmam sem volt mi vezérelt az erdőben történtekre. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy meg kell nyugtatnom. Biztosítanom kell arról, hogy rám számíthat és megbízhat bennem.

Védeni akartam. Mindentől és mindenkitől. Mellette akartam lenni minden egyes percben és támaszt nyújtani neki, amikor csak szüksége van rá. Mégis tudtam, hogy itt nem maradhat főleg nem velem. Nem tudnák, olyan életet nyújtani neki amilyet megérdemel.

Hiszen én csak egy vámpír vagyok… Most mindennél jobban utáltam ezt a tényt. Egy szörnyeteg vagyok, aki csak veszélyt hozz erre, törékeny angyalra. Mégis nem tudtam nem mellette lenni és valamilyen csoda folytán azt mutatta, hogy őt egyáltalán nem zavarja az a tény, hogy mi vagyok vagy a közelségem. Ha arra gondoltam, ami nem sokkal ezelőtt történt, hogy a karjaimban tarthattam, ha csak pár percre is egyszerűen beleremegett a gyomrom, jóleső borzongás futott keresztül egész testemen és úgy éreztem régóta halott szívem újra életre kel.

Nem akartam a közel kerülni hozzá nem akartam, hogy ezt érezzem, mert tudtam, hogy akkor csak még jobban fog fájni, ha el kell, engedjem. Carlisle volt az egyetlen olyan vámpír, akihez ilyen ügyben fordulni mertem habár tudtam, hogy ez is kockázatos, hiszen ha a Volturi arról is tudomást szerez, hogy ő is benne volt biztos vagyok benne, hogy nem csak minket Aliccel fognak megölni, hanem őt is, és ha nem sikerül a tervünk, akkor még Bella is velünk tart…

Ez volt az, amit minden áron el akartam kerülni. Kerüljön, bármibe nem fogom engedni, hogy akár csak egy kis karcolás is essen selymes bőrén. Nem értettem az érzéseimet, nem értettem magamat és még az időnk is vészesen fogyott ezáltal a Volturi is egyre közelebb ért hozzánk, még ha képletesen is.

Másrészt örültem, hogy meglátogattuk Carlislet. Mindig is tiszteltem. Mondhatni ő volt a példaképem és apámként szerettem. Sajnos Esme elvesztése óta már nem volt teljesen ugyanaz. Teljesen magába fordult így mi is egyre inkább eltávolodtunk tőle. A családunk már nem volt igazi család. Folyton veszekedtünk.

Ezáltal ment tönkre Alice és Jasper házassága is. Ez után persze Alice is magába fordult. Nem lehetett ráismerni. A mindig vidám, kelekótya, vásárlásmániás lány sehol sem volt. Helyette egy komor, szomorú lány lett, aki napokig ugyanazt a ruhát hordta és csak ült a szobájában volt férjét lesve a látomásain keresztül. Tennem kellett valamit. Ő volt az, akit a legjobban szerettem a testvéreim közül rossz volt szomorúnak látni. Ekkor döntöttem úgy, hogy kell neki a környezetváltozás így mi ketten elköltöztünk. Minden héten elvittem vásárolni és vadászni. Figyeltem rá és nem engedtem magába süllyedni.

Mára már megtanult, a fájdalmaival élni és csak az látja a valós arcát, aki igazán ismeri. Innen tudtam azt, hogy neki Jasper volt az igazi és hogy sosem fog rajta túl lépni. Sosem értettem a szerelmet, mert nem voltam még az így azt sem érthettem mi volt kettejük között, de annyit azért én is láttam, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan erő húzta őket egymás felé és ez az erő még mindig meg van, közöttük csak nem akarnak róla tudomást venni.

Alice nem akart többet hallani sem róla miután csatlakozott a volturihoz és én ezzel teljes mértékben egyet értettem. Persze elkerülhetetlen volt a véletlen találkozás. Kétségbeesett voltam és féltem. Féltem, hogy Bellát nem sikerül hazajuttatnom és arra a szörnyű sorsra jut, amit Alice jósolt neki, de ebben az esetben nem voltam hajlandó végignézni a halálát inkább megakadályozom, bárhogyan csak ne haljon meg.

- Segítened kell. – mondtam Carlislenak és tudtam, hogy az összes pesszimista érzésem most ott csücsül az arcomon.

- Gondolom, Belláról van szó. – mondta és máris gondolkodóba esett az egyes megoldásokon.

- Haza szeretném vinni. – mondtam és kihúztam kezemet Bella kicsinyke kezéből. Tudtam, hogy ezzel megbántom, de nem akartam még jobban közel kerülni hozzá, mert akkor már végképp nem tudnám elengedni.

- Ezt hogy gondoltad? – ráncolta a homlokát fogadott apukám, de fejében már több dolog is bevillant mégis egyik sem volt az igazi.

- Találnunk kell egy elhagyatott átjárót, amit nem sokan ismernek, és nem őrzik, legalábbis nem figyelik annyira. – kezdtem bele majd egy mély levegő után folytattam.

– Rá kell jönnünk arra hogyan, nyissuk ki onnantól pedig nyert ügyünk van. Visszaviszem, Bellát én is visszajövök, majd visszazárjuk a kaput és ennyi. Soha senki nem jön rá. Jasper meg, ha kérdezi, akkor megöltük. Ha akarná, sem tudná majd bizonyítani, hogy ez nem így van. – fejeztem be a látszólag egyszerűnek tűnő tervet, holott tudtam, hogy a lehetetlennel próbálkozunk. Carlisle mégis fontolgatta, szövögette az általam elképzelt szöktetést mégsem jutott tovább, mint én. Sajnos ő sem tudott egyetlen olyan átjáróról, sem ami megfelelne nekünk.

- Alice nem látsz valamit? – intézte felé apánk szavait. Húgom koncentrálni kezdett mire újból felvillantak annak a rémes jövőképnek a víziói mire fájdalmasan felnyögtem. Nem akartam újból látni. Bőven elég volt egyszer és agyam még így is gondosan őrzi sajnálatos módon.

- Semmi használhatót… - sóhajtotta szomorúan gondolatai mégis Jazz körül jártak. Hiányzott neki… és kételkedett abban, hogy képes lenne bántani Bellát, amikor érzi, hogy mennyit jelent nekünk. Én sem tudtam volna elképzelni ezt arról a Jasperről akit megismertem de az a Jazz már nem létezik. Egy sokkal kegyetlenebb énje került a felszínre, aki csak még több szenvedést és fájdalmat akar okozni. Hinni akartam abban, hogy ez nem így van, de tudtam, hogy ez csak hiú ábránd a számunkra.

- Akkor nekünk kell valamit kiagyalni… - mormolta Carlisle inkább csak magánk, mint nekünk majd elvonult a dolgozó szobájába és lázas keresésbe kezdett. Bella mindeközben csöndesen ült mellettünk, de még így is izzott köztünk a levegő és tudtam, hogy csak a megfelelő alkalomra vár, hogy feltehesse a valószínűleg egyre több kérdését. Ez az alkalom most önként kínálkozott neki…

- Hogy értette az, hogy „Alice nem látsz valamit?”? – hát igen most sem erre a kérdésre számítottam tőle, de mikor mondja azt, amit várok.

- Nem mondtad még neki, - fordult felém meglepetten Alice.

- Épp hogy csak belekezdtem a mesélésbe mikor megérkeztél. – mosolyogtam rá hátha ezzel elfújom a borús gondolatait, de nem ragadt rá a rögtönzött áll jókedvem, mert még mindig a komor és magányos kicsi Alice volt.

- Értem. – mondta csak úgy kurtán majd Bella felé fordult és mesélni kezdett. – Vannak vámpírok, akiknek különleges képességük van. Mint nekem meg Edwardnak. Én látom a jövőt nem konkrétan azt, ami történni fog, hiszen még változhat, de a döntéseket látom. Edward pedig gondolatolvasó. – fejezte be legalábbis ő így gondolta mer kényelmesen hátradőlt a kanapén és tüntetőleg kifelé bámult. Míg a mellettem ülő gyönyörűségnek elakadt a lélegzete majd pár oktávval magasabban csengő hangon ijedten így szólt:

- Mi?

- Ne aggódj a te gondolataidat valamiért nem hallom. – vágtam egy kisebb fintort ő pedig csak megkönnyebbülve kifújta az eddig benntartott levegőjét és még el is mosolyodott. Most voltam csak igazán kíváncsi arra, hogy mi jár a fejében…

- Megvan! – kiáltott fel Carlisle majd kirohant a szobából. Arcán diadalittas vigyor ült. – Tudok valakit, aki segíthetne nekünk…

8. Száguldás...

/Bella szemszöge/

- Carlisle! – kiáltottak fel egyszerre, és tekintetükben remény csillant. Én pedig, már megint nem értettem semmit és ez egyre inkább bosszantott.

- Ki? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

- Mondanátok valamit úgy, hogy értsem mi ez az egész? – kérdeztem hangosabban, mint szerettem volna.

- Most mennünk kell. Itt nem biztonságos. – mondta Alice, majd felráncigált az emeletre ahol újból átöltöztetett. Élvezte, hogy van valaki, akit kénye-kedve szerint cicomázzon és minden alkalmat megragadott erre. Miután sikerült egy ugyan csak passzos ruhába felöltöztetnie kimentünk a ház elé.

- Edward majd visz a hátán. – jelentette ki vigyorogva Alice és Edwardra kacsintott. Volt egy olyan érzésem hogy ő mindenről tud még olyan dolgokról is, amikről nem kéne. Nem volt sok időm tovább töprengeni ezen, mert egy lágy ugyanakkor jéghideg érintést éreztem a csuklómon. Finoman vont magához közelebb, de ekkor - mintha csak most fognám fel hogy mit is mondott Alice – nem engedtem neki, hogy felrakjon a hátára.

- Valami baj van? - kérdezte és aggódva méregetett miközben még mindig a csuklómat fogta és másik kezével a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset. Közelsége és érintései kissé elbódítottak megszűnt a külvilág és most csak ketten voltunk.

Érzések sokasága kavargott bennem mégis mindegyik idegen volt számomra. De Edward közelsége jóleső bizsergést és melegséget váltott ki belőlem. Lassan jutott el a tudatomig hogy szépen ívelt szája mozgott is az előbb ebből arra következtettem, hogy mondott esetleg kérdezett valamit, amit én nem igazán voltam képes felfogni most biztosan nem tart épelméjűnek.

- Ne haragudj. Mit mondtál? – kérdeztem vissza kissé akadozva a jelenlététtől, mert akárhogyan próbáltam felidézni a szavait nem ment.

- Azt kérdeztem, hogy van-e valami baj, mert eléggé ijedt fejet vágtál. – méregetett még mindig.

- Ugye nem fogsz olyan gyorsan menni? – kérdeztem válasz helyett, mert már a gyorsaság gondolatára is bukfencezni kezdett a gyomrom. De Edward csak rám villantotta csibészes féloldalas mosolyát és gyengéden felvett a hátára. Testünk szorosan egymásnak préselődött és testembe mintha áramot vezettek volna olyan szikrák pattogtak kettőnk között. Amennyire csak tudta felém fordította a fejét és halkan suttogni kezdett.

- Ne aggódj, vigyázok rád. – ígérte. – De azért csukd be a szemeidet. – tette hozzá a biztonság kedvéért és miután ő maga is megbizonyosodott arról, hogy mind a két szemem szorosan összezártam futásnak eredt. Ezúttal eszem ágában sem volt kinyitni őket így is még élénken élt bennem a kép az előző alkalomról.

Éreztem a szél hideg fuvallatát arcomba csapódni. Éreztem, ahogyan össze-vissza dobálja barna hajtincseimet. Szemeim még mindig szorosan össze voltak zárva és próbáltam kizárni azt a tényt, hogy éppen az erdőn át száguldozunk. Végtagjaim görcsösen fonódtak teste köré és soha többé nem akartam elengedni.

Már nem volt bennem félelem iránta. Bíztam benne és nem tudtam volna elképzelni, hogy képes bántani. Emellett őszinte volt velem. Sok olyan dologról tett említést számomra, amiről biztos vagyok benne, hogy nem kéne tudnom. Viszont ha meghalok – mert tudom, hogy meg fogok – akkor meg oly mindegy, hogy elmondta vagy sem. Nem tudtam meddig futhatott, de igyekeztem kihasználni a pillanatot, amíg hozzásimulhatok.

Pár perc múlva a menetszél csendesedni kezdett majd végleg megszűnt. Nem tudtam, hogy kimerjem-e nyitni a szemeimet vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy jó nekem így csukva is. Újra kezek fonódtak csuklóim köré és már éreztem a talajt a lábam alatt. Biztos voltam benne hogy megérkeztünk mégis olyan érzésem volt mintha forogna alattam a talaj.

Féltem, ha kinyitom, a szemeimet megint elájulok így nem tettem. Edward még mindig fogta a kezemet, de ezúttal összekulcsolta ujjainkat. Nem értettem őt, sem mint ahogyan semmit sem ezen a furcsa helyen. Finom simogatást éreztem járomcsontomon majd egy kellemes megnyugtató hang is társult hozzá.

- Megérkeztünk most már kinyithatod a szemeidet. – mondta és én mintha csak erre vártam volna megtettem. De amint szemeim nyitva voltak újra rám tört a hányinger és éreztem, hogy elsápadok majd térdeim összecsuklottak volna, ha Edward nem tart meg és húz magához közel derekamnál fogva.

A levegő sebesen áramlott be a tüdőmbe majd onnan ki. Edward szüntelenül simogatta a hátamat és megnyugtató szavakat mormolt a fülembe. Most már egyáltalán nem éreztem rosszul magam sőt… a karjai olyan biztonságot nyújtottak számomra, amelyet még sosem éreztem.

Óvatosan felpillantottam rá, de ő csak mosolygott mire szívem kihagyott egy ütemet majd őrült vágtába kezdett erre mosolya még szélesebb lett én pedig elpirultam, de tekintetemet nem tudtam elszakítani az övétől egyszerűen magába szippantott aranybarna lágy tekintete. Már tényleg nem volt semmi bajom és biztosra vettem, hogy ezt ő is tudja és mintha hallotta volna előbbi gondolat menetemet még szorosabban vont magához. Kezeim önálló életre keltek és nyaka köré csavarodtak. Pillantásom a szájára siklott és mindennél jobban vágytam a csókjára.

19 éves elmúltam és még sosem csókolóztam senkivel. Nem tudtam, hogy kell. De azt akartam, hogy ő legyen az első ugyanakkor nem akartam letámadni sem. Nem tudtam mit tegyek és látszólag ő is vívódott. Ha lehetséges még közelebb húzott magához majd teljes egészében átölelt. Fejét a nyakhajlatomba fúrta és mélyeket lélegzett. Nem tudtam honnan jött számára ez a hirtelen változás, de örültem neki. Amennyire csak tudtam hozzábújtam és élveztem a helyzetet.

Nem tudom mennyi ideje állhattunk ott mikor hideg és puha érintéseket éreztem a nyakamon. Edward lágy puszikkal hintette rá. Én pedig libabőrös lettem az érzéstől és megborzongtam. Nem a hidegtől, mert cseppet sem volt hideg idekint. Nem ez annál sokkalta más fajta borzongás volt. Ez a borzongás élvezetes volt és vággyal teli. Vágytam rá minden porcikájára. Ő valószínűleg félreérthette ezt, mert eltávolodott tőlem, a szemeimbe nézett majd megszólalt.

- Fázol? – kérdezte aggódva és ekkor észrevettem, hogy eddig aranybarna szemei most feketén csillogtak, de a varázsából még így sem vesztett semmit sem.

- Ne haragudj, nem vagyok valami forróvérű. – mosolyodott el keserűen és karjai lehulltak rólam.

- Engem nem zavar. – mosolyogtam rá kissé bátortalanul majd keze után kapva összekulcsoltam az enyémmel. Összefonódó kezeinkre nézett majd arcán újra megjelent az, az ellenállhatatlan féloldalas mosoly.

- Gyere, menjünk be. – mondta majd elkezdett kifelé húzni az erdőből. Egy kisebb tisztásra érve egy nagyobb faház állt előttem. Ami egyszerűen meseszép volt. Nem igazán tudtam szemügyre venni, mert Edward tovább húzott egészen be a nappaliba ahol Alice és egy szőke hajú 30-as éveiben járó férfi beszélgetett.

- Szia, Carlisle. – mosolygott rá Edward és még mindig fogta a kezemet. Amint ez Alice is észrevette sokat sejtően elmosolyodott. Ezek szerint ő Carlisle siklott tovább a tekintetem az immáron előttünk álló férfira.

- Jó napot! Isabella Swan vagyok, de a Bellát jobban szeretem. – nyújtottam neki kezet, amit el is fogadott majd ő is bemutatkozott.

- Carlisle Cullen és nyugodtan tegezhetsz. – mondta kedvesen és én máris megkedveltem. Edwardot megölelte majd hellyel kínált minket.

- Segítened kell. – mondta határozottan Edward és tekintete kétségbeesett ugyanakkor féltő volt én meg csak remélni mertem, hogy ezúttal több kérdésemre kapom meg a válaszokat…