13. Családi kötelék.

***

/Bella szemszöge/

Hosszas csend után végül Alice volt az, aki ajtót nyitott. Szerelmem szorosan vont magához. Elképzelésem sem volt arról, hogy ki lehet az, aki csöngetett, de már fel voltam készülve egy újabb idegenre és arra, hogy most valószínűleg több kérdés lesz bennem, amire nem kapok választ.

Viszont még mindig szomorú voltam a nyakláncom miatt. Fogalmam sem volt arról, hogy hol veszthettem el vagy, hogy egyáltalán hol láttam utoljára. Alice egy mély sóhaj után kitárta az ajtót és nem túl kedves hangnemben szólt az ajtóban álló illetőhöz, akit még mindig nem láttam. Ugyanis Alice úgy állt és úgy tartotta az ajtót, hogy a bent lévők ne lássák őt. Mégis biztos voltam abban, hogy rajtam kívül mindenki tisztában van az ajtóban álló idegen kilétével.

- Mit akarsz? – hallottam a kis kobold kemény hangját melyben most nem bujkált ott az a szokásos vidám él. Erre az illető nem válaszolt csak beljebb tessékelte magát a lakásba.

- Szia, Alice – köszönt Jasper minket figyelembe sem véve. Majd tekintete rám siklott és finoman elmosolyodott. Már épp indult volna meg felém mikor eltűntek körülöttem az ölelő karok. Ugyanebben a pillanatban Edward a nyakánál fogva taszította a falhoz Jaspert.

- Hagyd őt békén – sziszegte neki dühösen szerelmem. Meglepődtem azon, hogy senki sem akarja leállítani. Mindenki csak nézte a jelenetet és nem úgy tűnt mintha zavarná őket Edward kirohanása.

- Hoztam neki valamit – nyögte ki nagy nehezen Jazz és matatni kezdett a zsebében. Egy ezüstláncot húzott elő nadrágzsebéből. Azonnal megismertem.

- A nyakláncom – mondtam megkönnyebbülve. Edward rám kapta a tekintetét majd elengedte Jaspert és kivette a kezéből a láncot majd lassan visszasétált hozzám.

- Most már elmehetsz – mondta háttal a még mindig az előszobában álló Jaspernek de ő nem mozdult.

- Nem hallottad mit mondott? – kérdezett vissza Alice, aki szélesebbre tárta az ajtót miközben idegesen dobolt egyik lábával. Közben a nyakláncot Edward felhelyezte a nyakamra és lágy puszit hintett a fülem mögötti érzékeny kis területre. Bevackoltam magam az ölelésébe, de testtartása még mindig merev volt. Jazz pedig nem mozdult. Szinte égette a bőrömet, az, ahogyan rám nézett. Én mégis próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. Most nem viselt köpenyt, egészen emberien nézett ki azt leszámítva, hogy vérvörösek voltak a szemei habár már jóval sötétebbek, mint az első találkozásunk alkalmával.

- Nem mész? – próbálkozott ezúttal Emmet avval hogy elküldjek de Jasper csak finoman megrázta a fejét és még halványan el is mosolyodott.

- Gondolom, ti nem tudtok válaszokat adni bizonyos kérdéseire – pillantott rám majd beljebb lépve helyet foglalt a nappaliban. Alice látva hogy nem fog hamar távozni a nemkívánatos illető becsukta az ajtót majd ő is helyet foglalt.

- Mire célzol? – vonta össze szemöldökét Carlisle.

- Arra ott – bökött fejével a nyakláncom felé. Ekkor ránéztem a kezére ahol ugyanolyan gyűrűt pillantottam meg, mint Carlisle-nak.

- Neked is van – intettem a keze felé mire mosolyogva végigsimított a gyűrűn.

- Igen, van – suttogta halkan és olyan volt mintha máshol járna majd egy apró fejrázást illetően újra rám nézett.

- Csakhogy ő nem érdemli meg – mondta egy kicsit hangosabban a kelleténél Rosalie.

- Rose – szólt rá figyelmeztetően Carlisle.

- Nem igaza van Rosalie-nak – helyeselt Edward.

- Már nem tartozik közénk – tette hozzá Emmet egy nagy sóhaj közepette.

- Talán soha nem is tartozott közénk – mondta Alice és fájdalmas tekintetét a vendégébe fúrta.

- Tudom, hogy így gondoljátok, érzem. De Bellának tudnia kell valamit és ezt csak én tudom neki elmondani. Ha megakar, hallgatni elmondom, ha nem hát nem. De én úgy gondolom, hogy joga van tudni és azután elmegyek. – Tehát enyém a döntés. Gyorsan végigpörgettem agyamban a lehetőségeket, de már az elején tudtam hogyan fogok dönteni. Sajnos túl kíváncsivá tett ahhoz, hogy most ne hallgassam meg.

- Hallgatlak – mondtam és még bólintottam is megerősítésképpen.

- A nyakláncodnak története van, ami kapcsolódik a családunkhoz – ennél a szónál többen is felhorkantak, de nem szóltak bele. – Tudod, Bella én úgymond a királyi családnál szolgálok. A Volturinál. Ők azok, akik figyelnek arra, hogy az emberek ne tudjanak a mi világunkról. Ezért zavarja őket az, hogy itt vagy. De te ide tartozol. A születésed előtt halt meg Carlisle párja Esme. Ő olyan volt nekünk, mint az anyukánk. Az emberi emlékeink elvesznek az átváltozáskor de Esme emlékezett valakire, aki nagyon fontos volt neki és vámpírráválása után is mindig törődött vele. Ő volt az egyetlen ember rajtad kívül most, már aki tudott erről a világról. De ez titok maradt, mert ő sosem járt nálunk. Csak Esme látogatta évente egyszer. Senki nem tudott arról, hogy miért megy át halloweenkor mindig. – Nem tudtam, hogy mindez hogyan kapcsolódik a nyakláncomhoz, de azért figyelmesen hallgattam. - Viszont a születésed előtti évben furcsa érzések érkeztek felőle ezért követtem. Volt egy húga, aki két évvel volt fiatalabb nála. Őt látogatta meg, Reene-t. – A lélegzetem egy pillanatra elakadt mikor kimondta édesanyám nevét. Sosem tudtam, hogy volt egy testvére. - Még nem voltál meg akkor csak tervbe voltál véve. Esme mindent elmondott nekem, de megkért, hogy tartsam titokban. Viszont alig egy év alatt a Volturinak a tudomására jutott, hogy Esme-nek kapcsolata van az emberekkel, vagyis csak egy emberrel, de ő mindent tud. Ezért megölték Esme-t. Viszont megkért, hogy vigyázzak a húgára és a családjára. Azt a nyakláncot is én adtam anyukádnak mikor közöltem vele, hogy mi történt ekkor már nyolc és fél hónapos terhes volt veled. Pár napra rá megszülettél és mintha anyukád gyászát elfújták volna. Persze még érezte a testvére hiányát, de te mindennél többet jelentettél neki. Ekkor határoztam el, hogy többet nem lépek vele kapcsolatba csak távolról vigyázok rá úgy, ahogyan Esme kérte. Beálltam a testőrség közé hogy szabad átjárásom legyen, és hogy figyeljek arra, hogy ne essen bajotok. Viszont tíz éve nem figyeltem eléggé. Későn értem oda. Én próbáltam rajtuk segíteni, de addig nem akarták, amíg te nem vagy biztonságban. Megmentettelek. De amikor visszaértem már késő volt, már nem tudtam mit tenni… Sajnálom… - fejezte be a történetet.

Nem tudtam szóhoz jutni. Hányszor kívántam azt, hogy akkor és ott meghaljak én is. Most pedig mikor nem vágyom erre kiderült, hogy nekem is ez a sors volt megírva. Könnyeim észrevétlenül csorogtak le az arcomon. Hirtelen bűntudatom támadt. Hiszen Jasper csakis miattam/miattunk választotta a másik életet a családja helyett, akiket szívből szeret…