12. Nyaklánc.

♥♥

***

/Bella szemszöge/

A nap sugarai lágyan és melegen cirógatták a bőrömet. De egy sokkal hidegebb mégis forróbb és lágyabb érintést éreztem az arcomon, a nyakamon, a hátamon és a derekamon. Nem akartam kinyitni a szemeimet. Féltem, hogy mindaz, amit a napokban átéltem csak egy álom volt mégis az érintések arról árulkodtak, hogy nem, nem álmodom.

Lassan megfordultam ez által szembe kerültem vele majd arcomat mellkasába fúrtam. Egy halk kuncogás csúszott ki ajkain majd ő is közel vont magához majd arcát a hajamba fúrta és mélyeket lélegzett belőle. Apró köröket rajzoltam mellkasára miközben ő folyamatosan simogatta a hátam, derekam és néha az arcomat. Ez egy tökéletes pillanat volt. A tökéletes férfival.

Soha nem voltam még ennél boldogabb, mint ebben a pár napban. Örökre itt akartam maradni. Vele… De bizonytalan voltam abban hogyan vajon ő szeretné-e? Hiszen mindenáron azon fáradozik, hogy valahogyan hazajuttasson. Habár rettenetesen hiányoztak lányok – ugyanis nekem ők a családom – de nem lennék képes itt hagyni Edwardot, és ha ehhez az kell, hogy én is vámpír legyek akkor az leszek… Persze ha ő is akarja.

És ez volt az, amiben nem voltam biztos. Szeretem őt, úgy ahogyan még soha senkit sem. De ő mit érez? Nem tudok rajta eligazodni… Egyik pillanatban még a közelemben van olyan közel amennyire még senki sem volt. A másikban pedig hideg és távolságtartó. Mintha nem tudná, hogy akar-e. Egy halk sóhaj szakad fel belőlem és még jobban hozzá bújtam.

- Bella – suttogta lágyan a fülembe és én máris libabőrös lettem. Tőlem csak egy erőtlen „hm?”-re jutotta, mert a sok agyalásban már lassan félálomba merültem.

- Fel kéne kelned a lányok csináltak neked reggelit – suttogta még mindig. Ekkor nyitottam ki a szememet először mióta felkeltem és hirtelen meglepődtem azon, hogy Edward ennyire közel van hozzám. Rám mosolygott mire szívem megint össze-vissza kezdett kalimpálni és attól féltem, hogy kiugrik a helyéről. Elvesztem az aranybarna szempárban, ami rögtön rabul ejtett és csak csodáltam szemének ragyogását.

- Jó reggelt! – mondta halkan majd egy puszit, nyomot az arcomra vészesen közel a számhoz. A hirtelen jött mozdulattól még a lélegzetem is elakadt majd elrebegtem én is valami köszönésfélét.

- Esetleg lezuhanyozhatnék, és átöltözhetnék, mielőtt lemegyünk? – találtam meg a hangomat jó néhány perc után. Edward egy pillanatra megmerevedett, nagyot nyelt, de végül rábólintott. Ekkor kopogtak az ajtón majd Alice dugta be rajta a fejét.

- Csak hoztam neked ruhákat – mondta majd beljebb lépve lerakta őket egy székre és távozott.

- Gyere, megmutatom a fürdőszobát – mondta szerelmem. Még így magamban is kimondva csodásan hangzott, hogy „szerelmem”. Felhúzott az ágyról majd kezébe vette az Alice által behozott cuccokat és benyitott egy a szobából nyíló ajtón. Ez volt a fürdőszoba. Állapítottam meg.

- Itt találsz törölközőt - mutatott Edward egy fürdőszobai szekrénybe.

- Minden mást megtalálsz a zuhanykabinban illetve a pulton – tette még hozzá majd zavartan a hajába túrt és elhagyta a helyiséget. Amint kilépett magamra zártam az ajtót és ledobálva ruháimat beléptem a zuhanyfülkébe. Megnyitottam a csapot és csak élveztem, ahogyan lassan végigszánkáznak testemen a forró cseppek.

Mindig is szerettem zuhanyozni. Ilyenkor kikapcsolt az agyam és megszűnt minden gond körülöttem. Már jó ideje áztathattam magam, amikor úgy döntöttem, hogy ideje lenne kikászálódni. Közben utána gondoltam, hogy ez a harmadik napom itt. Szóval ezek szerint a lányok három órája kereshetnek, már ha ez alatt az idő alatt hazaértek a buliból. Olyan érzésem volt mintha fényévekkel ezelőtt lett volna az a parti. Avval, hogy ide jöttem az életem háromszázhatvan fokos fordulatot vett.

Talán még egészen kicsi koromban éreztem magam ilyen felhőtlenül boldognak. Ekkor kezemmel a nyakláncomat kerestem, amit mindig magamon hordtam mióta megkaptam az árvaházban. De kezem nem akadt bele a láncba. Ijedten néztem a tükörben, de ott is azt láttam, amit már érezhettem is. Nem volt a nyakamban semmi. Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített ruhákat majd lesiettem az emeletről vigyázva arra, hogy hova lépek.

- Jó reggelt! – köszöntem a nappaliban ülő Emmetnek és Rosalie-nak, akik mosolyogva köszöntöttek.

- Nem láttátok Alice-t? – kérdeztem, de ahogyan kimondtam már meg is jelent mellettem.

- Mi az? – kérdezte mosolyogva.

- Volt rajtam egy nyaklánc. Nem tudod, merre lehet? – hangom kétségbeesetten csengett és már Alice sem mosolygott.

- Nem volt rajtad semmi – mondta, aztán amin meglepődtem.

- Ebben biztos vagy? – kérdeztem rá habár tudtam, hogy egészen biztos benne, hiszen vámpír memóriája van és bólintása is megerősítette ezt.

- Mióta megvan az a lánc sosem vettem le – magyaráztam és lehuppantam Rose mellé. Közben megjelent Edward is, aki leült kettőn közé és simogatni kezdte a kezemet.

- Biztos nem vetted le mielőtt ide jöttél? – kérdezte, de tekintetemen láthatta, hogy nem és ezt meg is erősítettem egy fejrázással.

- Anyukámtól kaptam. Egy kinyitható medál van, rajta amibe a szüleim képe van. Van rajta egy kéz és… - ekkor pillantásom a Rosalie nyakában függő láncra esett.

- Olyan – böktem fejemmel Rose nyakláncára – csak kisebb. –Végig néztem az arcukon és mindegyiküké csak hitetlenséget sugárzott.

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem meg félénken.

- Nem csak… - motyogta Alice majd közelebb lépett hozzánk és megmutatta az ő nyakláncát is. Emmet és Edward pedig felém tartották a karjukat, sőt még Carlisle is előkerült valahonnan, ő pedig a gyűrűjét tartotta felém. Ugyanaz volt mindegyiken.

- Mi ez? – kérdeztem, rá mert biztos voltam benne hogy nem véletlenül van mindegyikükön ugyanaz a jel.

- A családunk címere – mondta Edward mélyen a szemembe nézve. A családjuké… Ezen elgondolkoztam. Anyukámnak honnan lehetett olyan medálja és miért csak a tizennyolcadik születésnapomon kaphattam meg? De valami más is szöget ütött a fejemben, amire rá is kérdeztem.

- Mit jelent? – néztem végig rajtuk majd végül Carlisle nyitotta szólásra a száját.

- A kéz a hit, az igazságosság és az őszinteség jelképe. Hiszünk abban, hogy máshogyan is lehet élni nem csak, úgy ahogyan a többi vámpír, igazságosak vagyunk, mert nem bántunk ártatlanokat, sőt ha úgy adódik, próbálunk rajtuk segíteni, de nem avatkozunk mások sorsába. Az őszinteség pedig sosincsenek titkaink egymás előtt. Az oroszlán a bátorság jelképe, de a mi esetünkben inkább védelmezést jelent. Végül a háromlevelű lóhere. Az, az örökké valóságot jelképezi mivel örökké élünk. – magyarázta.

- Anyukámnak honnan volt olyan nyaklánca? – kérdeztem, de mikor épp válaszoltak volna valaki csöngetett. Alice és Edward egyszerre kövültek meg majd egy gyors pillantás után tekintetüket az ajtóra szegezték…