16. Levelek.

***

/Bella szemszöge/

Biztos voltam abban, hogy történt valami. Valami, amit nem akarnak elmondani. Pedig azt hittem már ide tartozom, de lehet, hogy tévedtem. Az álmaim váltak valóra itt most mégis úgy érzem, minden romba dől. Nem értek semmit ezáltal nem tudok tenni ellene.

Amilyen szorosan csak lehetett Edwardhoz bújtam és élveztem, ahogyan erős karjaival magához ölel. Az ő karjaiban voltam egyedül biztonságban. Amint akár csak egy centivel távolabb került tőlem elfogott a rettegés, idegennek éreztem mindent. Éreztem a sejtjeimben, hogy valami rossz közeleg, de nem akartam tudomást venni róla. Csak a pillanatnak éltem. Edwardnak. Felnéztem kedvesem arcára, de ő nem engem figyelt. Homloka ráncokba szaladt és egy távoli pontra koncentrált. Ujjaimmal óvatosan kisimítottam a ráncokat így elértem azt, hogy rám figyeljen.

Ahogyan találkozott a pillantásunk szája mosolyra görbült mégis ez nem az, az igazi mosoly volt, amibe beleszerettem. Szomorúan és beletörődően mosolygott rám. Nem akartam ilyennek látni. Azt akartam mindig boldog legyen és önfeledt velem.

- Mi történt? Valami baj van? – kérdeztem rá mire mosolya még halványabb lett mégis olyan lágyan nézett rám, ahogyan soha senki ezelőtt.

- Nem… Csak… Aggódom Alice miatt. – Nem tudtam mióta ülhettünk ott egymás karjaiban elmerengve. De igaza volt. Én is aggódtam érte és már elég rég elmehetett.

- Amikor hazajött akkor is fura volt. Még akkor sem volt ilyen mikor elváltak most meg teljesen élettelen volt. Pedig tudja, hogy szereti Jazz – tárta fel előttem gondolatait. Mégis jobban értettem Alice reakcióját, mint hinné. Pontosan ezért nem mondom ki az érzéseimet iránta. Félek, hogy akkor nehezebb lenne a majdani elválás. De talán nem is kéne elválnunk…

- Edward? Kérdezhetek valamit? – tettem fel bátortalanul.

- Persze, kedvesem – mosolygott rám angyalian szemei mégis gyanakvóan fürkésztek.

- Nincs mód arra, hogy itt maradhassak? Veled? – kérdeztem halkan majd a padlót kezdtem el fürkészni. Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete és éreztem, ahogyan megfeszülnek az izmai. Pár perc feszült csönd után viszont felengedett és mintha mi sem történt volna simult hozzám. Azt hittem nem fogok választ kapni a kérdésemre, de tévedtem.

- Van mód arra, hogy itt maradhass. De nem akarom, hogy itt maradj – nézett a szemeimbe és ezzel a mondattal tőrt döfött a szívembe. Tehát ő nem akarja. Akkor miért van itt velem? Miért ölel magához? A torkomban gombóc keletkezett és csak nagy erőfeszítések árán sikerült visszatartanom a könnyeimet. Miért csókolt meg akkor, ha nem is akar velem lenni? A fejem zúgott a sok megválaszolatlan kérdésről és ebben a percben én magam is úgy éreztem jobb lenne, ha tényleg haza mennék. Hiányoztak a lányok hiányzott az, az életem, mégis ami ott állandó hiány volt bennem azt itt megtaláltam és ez minden mást feledtetett velem most még sincs semmim.

- Miért nem akarod? – kérdeztem, de hangom még saját magam számára is erőtlenül hangzott.

- Nem akarlak megfosztani egy normális, emberi élettől. Olyantól amilyen valahol van neked. Minden vágyam az lenne, ha velem maradhatnál, de értsd, meg nem vagyok képes ilyen áron magam mellett tartani – hangja a mondandója végére elveszett, de még mindig nem mondta ki hogyan lenne lehetséges itt maradnom.

- Mégis milyen áron? – ráncoltam a homlokomat. Erre ő csak felsóhajtott majd miután megmasszírozta az orrnyergét csak aztán válaszolt.

- Akkor maradhatnál itt, ha te is vámpírrá válnál – nézett mélyen a szemembe. Vámpír… - ízlelgettem a szót. Tudtam, hogy ők másképp élnek mégis én nem lennék képes olyanná válni.

- Akkor azt hiszem tényleg jobb lesz, ha hazamegyek – válaszoltam halkan mire csak bólintott majd ezzel lezártnak tekintettük a témát.

Hirtelen az ajtó felé kapta aggodalmas tekintetét ahol pár perccel később bátyja rontott be, de olyan erővel hogy még az ajtó is kiesett a foglalatból. Emmet arcán most nem volt ott az, az arcrepesztő vigyor, sőt még egy halvány mosoly sem látszott rajta.

- Mi történt? – kérdezte rögtön Edward felpattanva a kanapéról. – Egy gondolatodat sem értem – tette még hozzá de Em nem szólalt meg csak egy meglehetősen gyűrött papírlapot szorongatott, amit azonnal átnyújtott öcsének. Ekkor táncolt le az emeletről Rosalie akinek a kezében szintén egy papírlap volt.

- Szóval ti még nem olvastátok… - motyogta majd Edward kezébe nyomta azt is. A korábbi lapot most én kaptam meg és mindketten olvasni kezdtünk habár Edward szinte csak ránézett a lapra már tudta miről van szó, de az arckifejezése nem sok jót ígért.

„ Drága családom!

Sajnálom, hogy ilyen sorsra jutott a Cullen család. Nem vagyunk már együtt, de mi mindig is egy család leszünk, ezen változtatni nem tudunk, de nem is akarunk. Tudom, hogy Carlisle érti, most a legjobban az érzéseimet mégsem emiatt megyek most el. Van valami, amit el kell intéznem. Ne aggódjatok. Útjaink keresztezni fogják egymást, és ha nem is a közel jövőben, de tiszta kép van egy boldog családról. Együtt leszünk azok Bellával, Jasperrel és még valaki csatlakozni fog szerény létszámunkhoz, de ő legyen meglepetés. Most mégis búcsúzni kell. Emmet és Rosalie segítenetek kell Edwardnak átjutatni Bellát egyedül nem fog menni neki. Rajzoltam egy térképet, aminek a segítségével megtaláljátok az átjárót. Onnan már tudni fogjátok hogyan tovább legalábbis Edward biztosan. Ő is látta. Már nincs sok időtök a volturi így is gyanakszik, de mindent megteszek annak érdekében, hogy sikerrel járjak ezáltal, visszahozva azokat az időket, amikor még minden lény békében élt TalerMoo-ban. Sajnálom, hogy így alakult, de fogunk még találkozni csak nem mostanában… Tudjátok, hogy figyellek titeket és segítek, ahol csak tudok.

Emmet: Ne szomorkodj, hogy elment a „kis kobold” vigyél egy kis életet a családunkba és természetesen, amikor csak lehet, kísérd el Rose-t vásárolni!

Rosalie: Vigyázz Emmetre és ne nagyon hagyd rosszalkodni! A ruháimat rád bízom, csinálj velük, amit szeretnél. Ja, és vásárolj helyettem is nekem most nem nagyon lesz időm rá.

Carlisle: Ne zárkózz el előlünk! Nyiss felénk és próbálj meg a régi lenni, ha nem is, most de egyszer vissza szeretném kapni az igazi Carlisle-t.

Csókol titeket: Alice.”

A többiekre néztem, akik ugyanúgy megkövülve álltak, mint én. A másik levélért nyúltam, ami gyanítottam, hogy Edwardnak volt címezve mégis meglepődtem mikor olvasni kezdtem.

„ Drága Bella és Edward!

El kellett mennem. Tudom nem búcsúztam el, de így lesz a legjobb, hiszen tudom, hogy még találkozunk. Bella tudnod kell, hogy testvéremként szeretlek, Edwardnak nem is kívánhatnék jobb párt mégis most szakadékhoz értetek. Erősnek érzitek azt, ami kialakult köztetek, de nem az. Gyenge lánc az, ami összeköt benneteket mégis minden érzelemnél mélyebb. Ez a kis lánc lesz az, ami majd segít benneteket az egymásra találásban, de ez nem most lesz. Sok minden vár még rátok, de nem tudjátok együtt megoldani. El kell válni ahhoz, hogy egyszer, kialakuljon az, aminek ki kell, mert ti egymásnak vagytok teremtve. De Ballának még nagy küldetése van. Menj kicsi lány! Végezd el, ami vár rád majd térj vissza ide, hozzánk. Edward te vagy a kedvenc testvérem tudom, hogy meg fog viselni mindaz, ami rád vár, de ne tégy őrültséget. Higgy abban, hogy ez még nem a vég! Ez csak egy szakadék ahonnan már csak felfelé lehet menni. Sajnálom, hogy nem személyesen szóltam hozzátok, de azt nem bírtam volna ki. Szeretlek titeket és szépen kérlek rá, hogy vigyázzatok egymás szívére, még ha távol vagytok is egymástól.

Edward: Vigyázz a családunkra! Figyelj rájuk, mert ha te nem tartod őket szemmel nem lesz, hová visszajönnöm ne hagyd el őket!

Bella: Gyönyörű vámpír lesz belőled. Egy olyan vámpír, aki összetart minket. Te vagy a kulcs a családunkhoz.

Csókol titeket: Alice.”

Könnyeim alattomosan csordultak ki és csak folytak végig az arcomon. Csak az utolsó hozzám intézett mondatai jártak a fejemben és tudtam nekem ez az életem. Ez is lesz mindig. Döntöttem. Vámpírnak kell lennem…