2. Kik ezek? Ki Ő? Hol vagyok?

/Bella szemszöge/

A bulit nem éppen mondhatnám egy visszafogott helynek. Egyáltalán nem az én stílusom volt így inkább csak lézengtem a tömegben. Barátnőimet már rég szem elől vesztettem. A lakásban – mivel ez egy házibuli volt – szinte mindenhol részeg tinik fetrengtek vagy éppen mást csináltak… De páran még a táncparketten andalogtak nem igazán a zene ritmusára.

A legtöbben vámpírnak öltöztek ez még nem is lett volna furcsa csak, hogy mindannyian ugyanolyan fekete köpenyt viseltek és piros kontaktlencsét. Az egész olyan hátborzongatónak hatott így jobbnak láttam őket elkerülni. Éjfél körül járt az idő mikor szinte egyszerre indultak meg a kijárat felé. Nem mentem utána pedig hajtott a kíváncsiság hogy mégis kik lehettek ezek az idegenek? De a választ sajnos nem tudtam és lehet, hogy nem is akartam ugyanis az a bizonyos piros lámpa folyamatosan villogott a fejemben.

Egy idő után az idebent terjengő piaszag már kezdett elviselhetetlen lenni a gyomrom számára így kimentem egy ki friss levegőt szívni. A levegő már egészen lehűlt, de most ez kimondottan jól esett. Körbenéztem. Nem volt igazán sok látnivaló, mert a ház New York egy igen eldugott kis erdei részén volt. Így csak az idevezető utat és fák rengetegét lehetett látni. Felnéztem. Az égen milliónyi csillag játszott pedig ez itt nem szokás, hiszen a rengeteg szmog, füst nem engedi látatni az eget.

Tekintetem újra a fák sokaságára emeltem, de ekkor megpillantottam egy fényes szempárt az egyik fán. Mikor szememmel jobban ráfókuszáltam már tisztán ki tudtam venni a fán ülő emberi alak sötét körvonalát. Ő is engem figyelt. Aranybarna szemei csak úgy vonzották tekintetem és képtelen voltam más irányba nézni egyszerűen nem ment. Bizsergett a testem és egy fajta furcsa biztonságérzet öntöttöt el már csak pusztán a jelenlététől. Felé léptem mire elfordította tőlem az arcát ezzel is megtorpanásra kényszerítve.

Olyan volt mintha figyelne valamire a távolban én mégsem hallottam semmit. Leugrott a fáról pedig majd 3 méter magasan ülhetett mégis olyan pontossággal és kecsességgel landolt, mint egy valóságos ragadozó. A szívem őrült tempóban járt mikor egyre közelebb lépdelt felém lassan, nagyon lassan. Igaz az előbb én akartam odamenni hozzá, de most mégsem vittek a lábaim csak vártam, hogy ideérjen, és azt tehessen velem, amit csak akar.

De ez nem történt meg. Már épp kiért volna a fák takarásából mikor megállt rám emelte igéző szemeit és mélyet szippantott a levegőből. Ekkor szemei éjfeketévé változtak és vadállati fény csillant bennük majd egy alig halható félelmetes morgás szállt fel tüdejéből. Megijedtem. Hátráltam egészen a ház faláig, de még mindig a szemeibe néztem. Kezeit ökölbe szorította és én csak vártam. Féltem tőle, de úgy voltam vele, hogy tegyen velem, amit csak akar. Valami megcsillant szemeiben majd kissé megrázta a fejét és lehorgasztotta azt. Hihetetlen gyorsasággal fordult meg és szinte köddé vált.

Nem értettem semmit sem. Próbáltam betudni az alkoholnak bár csak egy pohár pezsgőt ittam. Mégsem volt más magyarázat erre a különös lényre, akitől egyrészről rettegtem másrészről viszont biztonságban éreztem magam a közelében. Nem értettem saját magamat sem.

Mivel már jócskán hajnalodott idejét láttam hazaindulni. Elővettem a mobilomat és hívtam egy taxit, ami nemsokára meg is érkezett. Beszálltam majd írtam egy SMS-t a lányoknak hogy ne aggódjanak már hazamentem. De a gondolataim még mindig a titokzatos idegenen járattam. Ekkor felrémlett bennem a csuklyás alakok képe és már csak a puszta gondolatuktól is borsózni kezdett a hátam. Pirkadt mire hazaértem mégsem akaródzott bemenni a házba.

Újra taxiba szálltam és a New York-i erdő másik végébe vitettem magam. Nem tudtam miért csak mentem a saját fejem után. A sofőr is kissé furán méregetett, de nem foglalkoztam vele kifizettem és nekivágtam a fák sűrűjének. A jelmezem több helyen is elszakadt és a csizmám is csupa sár volt.

Már nagyon is fáradt voltam és azon gondolkoztam, hogy vissza kéne fordulnom mikor vakító fényt véltem felfedezni egészen közel hozzám. Megszaporáztam a lépteimet és egy kis tisztást véltem felfedezni ahol egy csodás kis tavacska volt egy vízeséssel. De nem voltam egyedül. Felismertem a férfit, aki nekem háttal állt és bőre, mint ezernyi gyémánt úgy ragyogott. Ő volt az a szép szemű, aki úgy megijesztett most semmi félelmetes nem volt benne. Megindult a tó felé így az én tekintetem is arra siklott.

A tó közepén cikk-cakkban kövek voltak és olyan volt mintha a vízeséshez vezetne. Erről megbizonyosodtam akkor, amikor Ő egyfajta sorrend szerint lépve a kövekre eljutott a vízfalhoz és az, mint valami varázsszóra kettényílt előtte majd eltűnt mögötte. Nem hittem a szememnek. Olyan volt mintha valami álomba csöppentem volna. Ilyen nem is létezik. Mondogattam magamban, holott a saját szemeimmel láttam. Azért a biztonság kedvéért megcsíptem magam biztos, ami biztos alapon. De fájt tehát nem álmodok igaz nekem nincs is ilyen jó képzelőerőm.

A lábaim maguktól mozdultak a víz felé ahol ugyanarra a kövekre lépve eljutottam a vízesésig. De igazán csak akkor lepődtem meg mikor az elnyílt előttem ezzel bebocsájtást nyertem egy helyre, amit nem tudtam hova tenni. De a kíváncsiságom nagyobb volt a józan eszemnél így beléptem. Abban a pillanatban semmi sem számított csak tudni akartam ki az, az idegen, akit nem tudok kiverni a fejemből.

Viszont amint beléptem bánni kezdtem a tettemet a vízfal bezárult mögöttem, és míg más normális vízesésen át lehet nyúlni itt csak kemény vízfalba ütközött a kezem és nem engedte, hogy kijussak innét. Tehát nincs más választásom, mint előre menni. Ezzel nem is lett volna semmi gondom, ha nem éppen egy nyirkos, sötét barlangban lennék ahol még az orromig sem látok.

Vártam hátha találok valami kiutat innen. Nem sokkal később mikor már szemeim hozzászoktak a sötétséghez egy kis fényt láttam a barlang végén legalábbis reméltem, hogy ez egy barlang és az a fényt nem az a bizonyos „fény az alagút végén”. Mivel nem volt más választási lehetőségem-megindultam felé. Nem tudom meddig gyalogolhattam, de a fény egyre közelebb ért vagy én értem egyre közelebb a fényhez? Már semmiben sem voltam biztos.

Egyre jobban bántam, hogy idejöttem, mégis ha visszapörgethetném az időt mindet ugyan így csinálnék. Végre kiértem erről a helyről és megláttam a helyet. Nem tudtam hol vagyok. Miféle hely ez. Mégis csodás volt. Szavakkal lehetetlen leírni. Sosem hittem a tündérmesékben most mégis úgy éreztem magam mintha valósággal belecsöppentem volna. A kérdés már csak az volt, hogy ebből a Hamupipőkéből lesz-e királylány?

1. Új élet küszöbén

/Bella szemszöge/

Ma van a szülinapom. Én még sem vagyok boldog. Hogyan is lennék, az mikor egyedül vagyok. Mindig is egyedül éreztem magamat. 7 órakor volt az ébresztő, ahogy minden áldott nap. Most mégis minden olyan gyászosnak hatott olyan végzetesnek és szomorúnak. Habár az éjszaka nem aludtam semmit mégsem voltam fáradt. Ugyanúgy tettem a dolgom, mint mindenki más. Csak hogy én reggeli után nem mentem suliba. Visszamentem a szobánkba ahol összesen 16 laktunk. Ez volt a mi osztályunk. Lassan kezdtem el összeszedni a dolgaimat, amiket az itt töltött 9 évem alatt kaptam vagy még a régi életemből mentettem meg. Ilyen volt az egyetlen képem, amim volt. 3 álltunk rajta. Én és a szüleim. A haláluk előtti napon készült. Éppen nyaralni voltunk. Nem messze Forkstól a hegyekben az volt az eddigi legszebb nyaralásom. Másnap korán indultunk el. Apa vezetett, mint mindig. Hatalmas köd volt, és amikor kiértünk a főútra frontálisan ütköztünk egy másik személy gépkocsival. Egyedül én éltem túl a balesetet, aminek még mindig hordom a nyomait.

- Gyermekem még nem vagy kész? – jött be a szobába Mrs. Murray. Ő volt az első ember, akit közel engedtem magamhoz itt az árvaházba és nem mellesleg ő mutatott be a legjobb barátnőmnek Sophinak is.

- Nem még nem. – sóhajtottam és kedvenc nevelőmre mosolyogtam.

- Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdezte kedvesen miközben mellém ért.

- Nem köszönöm. Megy egyedül is. – még egy utolsó pillantást vetettem a szüleimre majd gondosan a táskámba tettem. Ahogyan minden mást is. A megszokott egyenruhámat felváltotta az utcai ruha. A felkötött hajamat leengedtem. Éreztem a szabadságot, holott még itt voltam. Tudtam, hogy most egy új élet kezdődik számomra mégis féltem. Az eddigi fél életemet itt töltöttem és fogalmam sincs róla mi vár rám odakint. Akik fontosak számomra mind itt maradnak, én pedig megyek, de nem csak az árvaházból. Forksot is itt hagyom. Túl sok emlék köt ide. Mindent bepakoltam. Így megfogva a hátizsákomat elindultam kifelé. Még ki sem tettem a lábamat a szobából mikor Mrs. Murray utánam szólt.

- Isabella!

- Igen? – fordultam vissza.

- A szülinap nem teljes ajándék nélkül. – mosolygott rám.

- Mióta idekerültél őriztem ezt neked. Édesanyádé volt. Úgy éreztem ez lesz a megfelelő pillanat, hogy odaadjam neked. – azzal közelebb lépett hozzám majd egy ezüst láncot akasztott a nyakamba, amin véleményem szerint egy címer volt.

- Ez gyönyörű. Köszönöm. – háláltam meg könnyeimet nyeldesve. A nevelőnő lekísért az aulába ahol már ott állt az összes osztálytársam. Mindannyiuktól elbúcsúztam, de igazán hiányozni csak Sophie fog, akinek még van egy éve itt. Megbeszéltük, hogy majd tartjuk a kapcsolatot ez alatt az év alatt is, és ha kiengedik, akkor majd mindenképpen közel fogunk lakni egymáshoz. Még elintéztem a papírokat és megkaptam a szüleim örökségét majd kiléptem a nagyvilágba. Nem tudtam, hogy most merre tovább, de a lábaim vittek maguktól egy régi ház felé ahol 9 éve senki sem járt mégis nekem a legjobb emlékeimet őrzi. Megálltam az ajtó előtt és csak hosszasan bámultam a már kissé romos épületet. Megérintettem a kilincset majd bizonytalanul lenyomtam. Nyitva volt. A házban néma csend és por fogadott mindenütt. Az emlékek elemi erővel zúdultak rá elmémre és én csak úsztam az árral. Végig jártam minden egyes helyiséget és visszaemlékeztem arra az időkre, amikor még csupa fény és szeretet lakozott itt, ami mostanra már rég kihunyt. Végül a régi szobámba kötöttem ki, ami szintén elhagyatottan várt egy 9 éves kislányra, aki soha többé nem jön. Mindenem megvolt. Mégis elég volt pár óra ahhoz, hogy mindez szerte fosszon. A táskámba nyúltam és elő vettem az egyetlen képemet. Leraktam az éjjeli szekrényre majd távoztam a házból ezzel is magam mögött hagyva Forksot. Tudtam mit kell tennem. Így felültem az első Seattle-i buszra. Utam a reptérre vezetett. Az első induló járatra fel akartam szállni, ami New Yorkba ment. 20 perc volt az indulásig így kissé sietősen, de mindent el tudtam intézni az utazáshoz. Sosem szerettem repülni most mégis valahogy nyugodtabb voltam amint kezdtem messzebb kerülni az otthonomtól. Azon a helyen mindig is volt valami baljós és sötét mégis vonzott magához. Az utat szinte végig aludtam. Egy hotelben szálltam meg addig, amíg nem találok valami lakás féleséget és persze munkát, hiszen nem élhetek folyton az örökségemből. Habár nem csekély összeget hagytak rám a szüleim. Pár hét múlva szinte ösztönösen mozogtam NY-ban. Magaménak tudhattam egy szép kis lakást a belvárosban, ami akár két embernek is, elég mert remélhetőleg Sophie majd velem akar lakni. Minden héten beszéltünk. De azért már nagyon hiányzott. Munkát is sikerült találnom. Mondjuk nem a legjobb mivel csak az érettségim van meg nem igazán vagyok keresett személy a munka helyeken. Egy kisebb bárban dolgozom pultosként délután 6-tól este 10-ig. Napközben pedig egyetemre járok. Lakberendezőnek tanulok ugyanis, ahogyan rendezgettem a lakásomat rájöttem, hogy szeretem ezt csinálni így belevágtam. A munkám és az egyetem révén is szereztem új barátokat. Nikkit bírom a legjobban. Együtt dolgozunk és egy szakra is járunk, sőt még szomszédok is vagyunk. Úgy látszik minden a helyén és az életem kezd végre rendbe jönni. Mégis hiányzik valami.



*1 évvel később Halloween napján*



Egy éve lakom itt New Yorkban és nem rég költözött ide a legjobb barátnőm Sophie is. Aki azonnal megtalálta a közös hangot Nikkivel. Persze ezt ki is használják. Ezért megyünk ma „csokit vagy csalunk” bálra. Nem tudom, hogy ők mit élveznek az ilyen partikon, de én egyáltalán nem szeretem ezeket. Főleg úgy hogy szinte kétnaponta járunk bulizni. Mivel a suli legnagyobb parti arcai mindenből, amiből csak tudnak, bulit rendeznek. Mi pedig rendszerint meg vagyunk ezekre hívva.

- Bella, kész vagy? – jött be a szobámba Sophie.

- Nem. – feleltem kurtán majd odébb dobtam az ágyamon heverő vámpír jelmezt.

- Jaj, ne csináld ezt. Megígérted. – vetette be azokat az ellen állhatatlan boci szemeit mire megadóan felsóhajtottam és a ruhámmal együtt bevonultam a fürdőbe. Amit a ruháról tudni illik nem igazán volt az én ízlésem. Egy fekete mini ruha volt alul piros fodorral. Mivel odakint nem éppen volt meleg ezért ehhez társult egy comb középig érő csizma, fekete hosszú ujjú kesztyű és még egy magas gallérú köpenyt is kaptam. Amint kész lettem kiléptem a szobámba ahol már a két legjobb barátnőm várt és szinte azonnal rám vetették magukat. Megcsinálták a hajamat és a sminkemet majd még egy műanyag vámpír fogsort is odanyújtottak nekem, de azt már igazán nem volt semmi kedvem felvenni így inkább „véletlenül” otthon felejtettem. A lányok is ugyan abban a szerelésben voltak, mint én és így indultunk el arra a bulira…

Ismertető + Prológus

Prológus

Érezted már azt, hogy nem ebben a világban van a helyed? Érezted már azt, hogy van valaki, aki csak rád vár? Érezted már azt, hogy hiányzik a másik feled? Hogy nélküle nem vagy egész? Mégsem tudtad azt, hogy ki az és hol vár rád. Csak tudtad, hogy van valahol és neked elég volt ennyi ahhoz, hogy minden egyes napot túlélj. Mert tudtad azt, hogy visz valahová az utad és nem érdekelt téged, hogy merre haladsz, csak nála köss ki. Mégsem tudtad, hogy mit kezdj a szívedben lévő ürességgel. És egyszer, amikor már nem számítasz arra, hogy megtörténjen, a csoda egy olyan helyre csöppensz, ami maga a varázslat és veszély. Mégis jobban otthon érzed ott magad, mint bárhol másutt. Mert ott van Ő, akire egész életedben vártál. De félsz, hogy mi lesz akkor, ha ott maradsz és engedsz a vágyaidnak. Szeretnél vele maradni, de tudod, hogy nem lehet egy ilyen helyen. Itt ahol te vagy a leggyengébb és mindenki csak rád szomjazik. Neked kell dönteni. Maradsz, és a szerelmet választod vagy vissza mész oda ahonnan jöttél és minden, amit ketten átéltetek azon az ismeretlen helyen a feledés homályába vész. De vigyázz, mert ha egyszer elhagyod, ezt a varázslattal teli világot többé nem térhetsz vissza. Dönts. De ha egyszer mindent elhatározol, tudj élni a következményekkel. TalerMoo lesz az otthonod vagy visszamész az emberek közé és éled tovább a megszokott szürke kis életedet? Dönts. Minden csak rajtad áll…



/Bella szemszöge/

18 évesen még nem tudja az ember, hogy mihez kezdjen. Én sem tudtam. Itt állok a szüleim sírja felett egy csokor szegfűvel a kezemben és azt kérdezem magamtól: Miért ők? 9 éve hogy meghaltak mégis most vagyok először egyedül itt. Ma töltöttem be a 18-at és elhagytam az árvaházat. Mások egy hatalmas bulival ünneplik ezt meg. De én sosem voltam normális. Mindig is különc voltam. De tudom, hogy nekem nem itt kéne lennem. És egyszer talán megtalálom az otthonomat, azt a helyet és azt a valakit, akihez tartozom, mert tudom, hogy valaki vár rám. Valahol…