BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2012. augusztus 14., kedd

22. Főszerkesztő úr

Nos, nem a legjobb de ittvagyok újra :D és írtam :DD és hoztam a fejit :DD Wáá ez feldob a sok rossz között egy kis jó is :))) Nem kérem h rjatok komit nem érdemlem meg de ha esetleg meglepnétek pár szóval oO h érdemes e még írnom oO az egészjó lenne oO Jó, olvasást! :)) puszii.

 ***

***

 /Bella szemszöge/

 Egy újabb nap kezdődött. Fogalmam sem volt hogyan térjek vissza a valóságba mikor minden gondolatom máshol, másnál jár. Nyúzott képpel néztem bele a fürdőszobatükörbe majd megmostam többször is az arcomat, de a rémképek még mindig előttem voltak. Láttam, ahogyan a fekete csuklyás alakok egyre közelebb kerülnek hozzá. Láttam, ahogyan hihetetlen gyorsan körbeveszik ezzel elzárva a menekülési utat Edward elől. Ezután jött a legszörnyűbb dolog, amit valaha eltudtam, képzelni Jasper, a saját testvére végzett a számomra legfontosabb személlyel.

 Megborzongtam az emlékképektől majd becsuktam egy pillanatra a szemem, aprót ráztam a fejemen, hogy elűzzem a szörnyű képeket elmémből majd fogat mostam. Gondolkodtam az álmomon. Vajon ez is csak egy álom? Semmi több? Talán van jelentősége talán nincs, de ezt sosem tudhatom meg. Viszont így meg van a történetem vége. Ahogyan ez tudatosult elmémben befejeztem fogam sikálását és rögtön a laptopom után kutattam. Az éjjeli gépelésem után bekapcsolva hagytam csak töltőre kellett tenni. De hol a töltő? A túlságosan élénk fantáziám által kreált álom előtt használtam csak.

 Mintha nem csupán álom lett volna… Ötlött fel bennem újra. De tudtam nem szabad újra másról álmodoznom én itt vagy. Edward vagy létezik és teljesen más világban él - vagy lehet már meghalt? – vagy soha nem is létezett. Végül az egész szobámat átkutattam a laptop töltőért, de nem került meg végül végső elkeseredettségemben benéztem az ágy alá és lássak csodát ott volt egy halomnyi cucc mellett. Hogy ezek hogyan kerültek ide azt hiszem, örök rejtély marad.

 Végre töltött a laptopom és megtudtam, nyitni a számtalan oldal hosszúságú fájt. Gyorsan a végére pörgettem és megírtam a végét. Miszerint Edwardot megölte saját fivére, engem pedig örök szívfájdalom fog kísérni életem során és soha senki mást nem fogok tudni úgy szeretni. Ezzel véget ért a történetem és legbelül úgy éreztem az életem is. Mihez fogok most kezdeni? Úgy hogy nincs Edward nem volt értelme semminek.

- Hé, mi jót csinálsz? – dugta be a fejét Sophi a szobám ajtaján majd érdeklődve beljebb lépett. Két kezében csészét tartott és az egyik mosolyogva átnyújtotta. Igazi barátnő volt.

- Köszönöm – viszonoztam mosolyát majd j ízűen belekortyoltam a kávéba. Éreztem, ahogy végigfolyik a forró nedű a nyelőcsövemen. Fáradt voltam nagyon is. Alig ha pár órát aludtam az éjjel azt sem zökkenő mentesen, de reméltem, hogy most a koffein feltölt egy kicsit.

 - Szóval? – kérdezte Sophi és kíváncsian a laptopomat fürkészte.

 - Én izé csak… - nem tudtam hogyan mit mondjak, hiszen ő nem tud róla ahogy Nikki sem. – Furcsa álmom volt pár napja és hát leírtam – mondtam az igazsághoz híven legalábbis azt hiszem. – Valahogy nem hagyott szabadulni teljesen magával ragadó volt, hihetetlen és csodás. Valamit kezdenem kellett vele és ez lett belőle. Éjszaka el kezdtem, de a vége valahogy nem ragadt meg, de most befejeztem. – Újra más világban éreztem magam, ahogyan kedvenc barátnőm arcára pillantottam. Hitetlenséget és döbbenetet sugárzott az arca.

 - Elolvashatom? – kérdezte furcsa ábrázattal, amit nem tudtam mire vélni így végül csak bólintani tudtam és felé toltam a laptopot. Azonnal lecsapott rá. Én pedig hogy ne csak ott üljek mellette és bámuljam, ahogy falja a sorokat felöltöztem és kimentem a konyhába reggeli után kutatni.

 Minden olyan más lett. Nem akartam már itt lenni nem volt helyem. Őrült ötlet fordult meg a fejemben. Lassan az ablakhoz léptem és kitártam. Lenéztem az útra föl és alá autók mentek. Nem élném túl, ha most leugranék. De úgy jobb lenne minden? Csak egy féleképen tudhatom meg. A szívem őrült tempóban dobogott a mellkasomban az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben. De nagy volt bennem az elhatározás. Ebben a pillanatban tudtam, hogy ezt kell tennem, nincs, értelme semminek akkor minek éljek? Jó erősen két kézzel megmarkoltam az ablakkeretet hogy biztosan feltudjak, rá mászni.

 - Bella! – Hallottam meg ekkor Sophi hangját és ez valahogy visszazökkentett. Mit csinálok én? Elment az eszem most már biztos vagyok benne.

 - Bella – ismételte és ezúttal teljesen rá figyeltem.

 - Tessék? – léptem be újra a szobámba és érdeklődve figyeltem rá.

 - Ezt komolyan te írtad?

 - Igen – válaszoltam. Valahogy furcsa volt számomra ez a kérdés mintha nem nézné ki belőlem, hogy képes vagyok megvalósítani dolgokat. – Miért? – tettem hozzá gyorsan.

 - Nagyon jó. – Nem úgy mondta ezt mintha örülne annak, hogy valami jót írtam. Mintha zavarta volna vagy irigy lenne. De hiszen az képtelenség rám miért lenne irigy bárki is… - El kéne vinned egy ilyen kiadóhoz – javasolta miközben erősen fürkészte a gépelt sorokat.

 - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Ez ahhoz túl személyes – válaszoltam és az emlékek újra megrohamoztak.

 - Ugyan már – nézett mélyen a szememben és a tekintetében mintha valamiféle gúny csillant volna. – Max átírsz pár dolgot és papírra vethető az egész. – Elgondolkodtam tényleg olyan jó lenne? Vagy Sophi csak hergelni akar? Tényleg ő lenne az én legjobb barátnőm? Most mintha egy teljesen új Sophi lenne előttem vagy csak én változtam meg? Nem tudtam eldönteni, de valahogy már nem bíztam benne annyira, mint régen mintha egy csapásra minden megváltozott volna. Semmi kétség az a bulis este felejthetetlen volt mindenki számára.

 - Igazad van. Egy próbát megér – mondtam és a laptopért nyúltam. Kicsit utána néztem a dolgoknak, hogy megy egy könyv kiadása. Az egész délelőttöm rá ment a kutatásra, de végül találtam egy számomra úgy mond megfelelő kiadót. Papírt és ceruzát kerestem majd felírtam a címüket. Az iroda csak pár sarokra volt. Nem voltam még kész arra, hogy megmutassam egy idegennek a számomra személyes írásomat így úgy döntöttem ma még csak beszélek, a kiadóval utána eldőlnek a dolgok.

Hamar felkaptam a táskám és a kabátom és már otthon sem voltam. Gyorsan szedtem a lábaimat azért, hogy hamar odaérjek. Vagy inkább futottam az álomvilág elől egy valóságosabbért? Nem tudtam csak szedtem a lábaimat. Mire az ajtó elé értem már teljesen ki voltam fulladva így mielőtt beléptem volna az ajtón kicsit ki kellett fújnom magam. A kilincs felé nyúltam, de hirtelen megtorpantam. Biztos, hogy ezt akarom? Egy könyv a legvadabb, legélénkebb álmomból? Érdemes ez egyáltalán? Nyugi, Bella. Ne legyél nyuszi. Most csak beszélgetek egy vadidegennel az „álmomról”. Menni fog ez.

A kezemet vére a kilincsre helyeztem és beléptem az ajtón. Óriási tér tárult elém. Egy váróterem szerűség volt. A fal mellett széksorok, a székek előtt egy dohányzó asztal, ami telis-tele van újságokkal. Gyönyörű hely volt. A pulthoz léptem ami mögött egy csinos szőke hölgy ücsörgött és papírok fölé görnyedt. Halkan megköszörültem a torkomat mire végre rám nézett. Furán végig mért már amennyit látott belőlem és gúnyosan feltolta a szemüvegét.

 - Segíthetek? – kérdezte nyájasan. Nem tántoríthat el egy ilyen szőke liba. - Igen – mondtam magabiztosan.

– Egy könyvet szeretnék kiadni.

 - Pompás – virított egy erőltetett mosolyt. – Mr. Mcall épp szabad. – Ezzel kilépett a pult mögül és elől menve egy kacskaringós folyosón vezetett végig majd egy ajtó előtt megállt, bekopogott majd benyitott.

 - Mr. Mcall egy hölgy van itt – jelentette be majd rám nézett. – Fogja rövidre nincs sok ideje. Ezzel otthagyott és szabad utat hagyott nekem, hogy beléphessek az irodába.

 - Jó napot! – léptem beljebb. Az úr a foteljében ült háttal nekem, de amint meghallotta a hangomat megfordult. Kék szemei áthatóan fúródtak az enyémbe. Alig volt pár évvel idősebb nálam. Szőke haja és kissé borostás arca volt. A mosolya… a mosolya pedig egyszerűen megnyerő. Felállt, megigazította a nyakkendőjét miközben egyre közelebb ért. Elém lépett.

 - Derek Mccall – nyújtotta a kezét és szexin rám mosolygott.

 - Örvendek. Isabella Swan.

 - Nos, Miss. Swan miben segíthetek önnek? – kérdezte miközben helyet foglaltunk egymással szemben az irodájában…

2012. augusztus 13., hétfő

Pixy, Dytta

Lányok!! Én olyan boldog voltam amikor olvastam a kommentjeiteket. Főleg a tiedet Pixy sztem te mindig írtál nekem és ezért én olyan hálás vagyok te egy igazi hűséges olvasó vagyok :)) Köszönöm lányok! Ez a két komment számomra annyit jelent h nemsokára írok nektek egy fejezetet ;) Méghozzá Bella szemszögéből. Remélem emlékeztek még rá h ol is hagytuk abba :DD Mert nekem vissza kellett olvasnom xD De sok ötletem van és amint tudok nekiállok :)) Úgyh a fejezet hamarosan érkezik!!!!!! Pusziii :)

2012. augusztus 6., hétfő

???????

Most h ide írok jöhetnél a milliónyi magyarázattal amit vagy elhisztek vagy nem de nem teszem nem magyarázkodok nem látom értelmét csak egy kérdésem lenne ha írnék ide fejezetet érdekelne még valakit????

2011. október 23., vasárnap

21. Elkezdődött

***


***

/Alice szemszöge/


- Ha jól sejtem Alice Cullen-hez van szerencsém, igaz? – nézett rám komolyan Dorian. Sosem találkoztam még vele. Hallani már elég sok mindent hallottam, de nem gondoltam volna, hogy igaz, amit mondanak róla. Tudtommal a vámpírok bőre keményebb volt bárminél, de ő mégis viselte a fél arcán egy mindnyájunk számára végzetes nap sérelmeit. Márvány arca össze volt töredezve mintha csak egy törött vázát összeragasztanának. A váza egyben lesz, de a törésnyomok örökre látszani fognak.

- Igen – válaszoltam röviden mielőtt jobban feltűnne, mennyire elképeszt arcának látványa. Egy vámpír, hegekkel nem mindennapi látványt jelentett, de nem ez volt a különleges Dorianben, legalábbis nem csak ez.

- Odabent kényelmesebben tudnánk társalogni – invitált be a titokzatos terembe ahonnan mindketten kijöttek. – Bár amint látom nem ártana előbb kicsit rendbe szednie magát bizonyára hosszú utat tett meg idáig – mosolygott rám majd kiadta az utasítást az inasának miszerint adjon nekem valami ruhát és egy számomra alkalmas szobát itt tartózkodásom idejére.

A kastély jóval nagyobb volt belülről, mint ahogyan az kívülről látszott. Folyosók végeláthatatlan sora hálózta be az egészet és gyanítom, hogy vámpír létemre is képes lennék eltévedni. Annak ellenére, hogy nappal volt a hatalmas ablakokon el volt húzva a vörös, bársony sötétítőfüggöny így a csillárok folyamatosan világítottak mindegyik helyiségben. A folyosókon, a falakon szinte mindenhol műtárgyak vagy éppen családi ereklyék voltak. Mindegyik gyönyörű volt és nem látszott rajtuk az idő pora. Összességében csodálatos hely volt mégis olyan negatív energiák áradtak belőle, hogy nem volt olyan dolog, amiért itt maradtam volna.

A palota egy egészen más szárnyába vezetett Dorian inasa, ahol egy hatalmas szobába vezetett majd kitárta a gardróbot, ami tele volt középkori női ruhákkal mégis egytől egyig gyönyörűek voltak. Magamra hagyott a szobába majd közölte velem hogy az ura negyedóra múlva vár a szobájában. Amint egyedül voltam első dolgom volt beleugrani a nagy franciaágyba. Olyan hihetetlen érzés volt itt lenni ezen a különös helyen és mivel még mindig nem működött a képességem nem is igazán tudtam elhinni, hogy ez lehet a valóság, de ekkor eszembe jutott miért is vagyok itt és máris tudtam, hogy nem élvezhetem ezt a fajta kényelmet.

Nekem dolgom van itt. A szobához tartozó fürdőbe mentem és belenéztem a mosdó fölött logó tükörbe bár ne tettem volna. A hajam zilált volt a külsőm piszkos és igénytelen. Úgy döntöttem veszek egy gyors zuhanyt. Hamar beálltam a zuhany alá és lemostam magamról az utazásom okozta mocskot. Amint rendbe szedtem magam a fürdőben nagy élvezettel vetettem bele magam a temérdek ruha közé. Végül egy sötétzöld, fűzős, abroncsos ruha mellett döntöttem.

Az órámra pillantva tapasztaltam, hogy bizony letelt az a negyed óra. Kilépve a szobából elindultam arra ahonnan jöttünk. Már azt hittem eltévedtem a hosszú folyosókon, de ekkor megpillantottam Dorian szobáját ahol nem is olyan rég még az inasával társalgott. Mielőtt azonban bekopoghattam volna az ajtó kinyílt és az inas invitált beljebb. Egyenesen egy kisebb nappaliba vezetett ahol a kandalló előtt lévő fotelek egyikén a nagyúr foglalt helyet. leültem egy másik fotelbe majd hallottam, ahogy az inas távozik, de egyikünk sem szólalt meg. Tudtam, hogy nekem kéne, de nem voltam rá képes csak bámultam, ahogyan ropog a tűz a kandallóban.

- Nos, Alice feltételezem nem azért jöttél, hogy bájcsevegjünk – mosolygott rám miközben a tekintetemet kereste.

- Nem, nem azért jöttem – feleltem kissé habozva.

- Tudom miért jöttél – válaszolta csöndesen mire rákaptam tekintetemet és hitetlenkedve visszakérdeztem.

- Tudod?

- Igen – bólintott és ő is hasonlóképpen, mint én az előbb a tűzre bámult.

- Akkor miért vagy még itt? – kérdeztem kétségbeesve, hiszen ha tudja, mit szeretnék, akkor miért ül még itt tétlenül.

- Alice. Én nem segíthetek. Oka volt annak, hogy nem tértem vissza. TalerMoo már nem tartozik hozzám. – Nem. Nem teheti ezt velünk ő az egyetlen remény.

- De tartozhatna. Téged illet, ezt nem vehetik el csak úgy. Nem adhatod csak így át. Legalább küzdj érte. – Nem tudtam elhinni, hogy csak ilyen könnyen lemondana az egészről.

- Már réges-rég átadtam nekik. Nem mehetek csak úgy vissza azok után, hogy cserbenhagytam mindenkit azért, hogy magamat mentsem – felállt és lassan az ablakhoz sétált majd széthúzva a sötétítőt kifelé nézett a semmibe.

- Épp ezért kéne visszatérned, mint törvényes uralkodó. Lehet, hogy hibáztál, de jóvá lehet még tenni, ha segítesz. Te nem tudod, mi folyik ott – sétáltam mellé és a messzeséget fürkésztem.

- Figyelemmel kísérem az ottani eseményeket. A Volturi messzire ment tudom, de nem vagyok képes tenni ellene. Én ehhez már kevés vagyok.

- Melletted állunk, mindenki melletted áll – fordultam felé. Nem válaszolt csak hosszasan csendben gondolkodott. Ilyenkor lett volna nagy szükségem a látomásaimra, de még mindig nem láttam semmit.

- Feltételezem jártál az alagsorban – mondta aztán én pedig nem értettem ezzel hova akar kilyukadni.

- Az embereknél. Igen – néztem rá értetlenül.

- Ha tényleg annyira szeretnél nekem segíteni, visszajutni a trónomra akkor ahhoz katonák kellenek. Erős, vérszomjas katonák, akik nem ismerik a múltat – nézett rám jelentőségteljesen.

- Újszülöttek…

- Pontosan – mosolygott. – Úgyis csak vacsora lenne belőlük így legalább hasznukat vesszük, de segítened kell átváltoztatni őket. Még ma – tette hozzá. Mérlegelnem kellett. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy elég önuralmam van ahhoz, hogy több embernek is megízleljem a vérét. De ugyanakkor ez valamiféle feltételnek számított, hiszen ha van, sereg segít megdönteni a Volturi hatalmát. Jasper újra velem lehet, és Edward akkor látogathatja Bellát, amikor csak szeretné. Ezzel minden látomásom jobb irányt venne tehát meg kell tennem. Így a helyes. Meg kell őriznem az önuralmam ahhoz, hogy szebb, legyen a jövőnk.

- Megteszem. Segítek, hogy segíthess – válaszoltam.

- Ez esetben jobb, ha nekilátunk, sokan vannak – vérfagyasztó mosoly terült szét az arcán és már kezdtem kételkedni abban, hogy jobb lesz nekünk az ő uralma alatt. De azért követtem le az alagsorba. Újra hallottam a sok szívdobbanást, a vér édes illata alattomosan kúszott be az orromba. De erős maradtam megtettem egy embernél, aztán sorba a többinél. éles sikolyok zaja töltötte be az eddig csendes kastélyt. Három nap és a Volturi elbukik…

2011. szeptember 27., kedd

20. Remény


***

/Alice szemszöge/


Ismeretlen részre vezetett utam. A kopár, kietlen vidék TalerMoo egyik legeldugottabb része volt. Nem sokan jártak itt csak a legvénebbek, de ők is már több mint ezer éve lehettek itt utoljára. Mégis tudtam egy valaki állandó lakója ennek a helynek. Egy földönfutó kit a város szívében csak a halál várna. Több mese is kering róla miszerint már nem él vagy éppen évek óta nem iszik vért így olyan gyenge, hogy mozdulni sem bír. Nekem mégis ő volt az egyetlen reményem. Nehéz lesz meggyőznöm arra, hogy térjen vissza és segítsen visszaállítani a régi rendet, segítsen legyőzni a Volturit. Megérkeztem.

Vámpír létemre félelem volt halott szívemben. Csak most tudatosult bennem igazán hogy egyedül vagyok, védtelenül. Nem mintha nem tudnám megvédeni magam, de az első vámpír leszármazottja ellen nincs sok esélyem, ha véletlenül rosszul sülnének el a dolgok. Féltem, de tudtam tovább kell mennem. Ez volt az én feladatom még az életem árán is megpróbálni megteremteni azt a világot ahol Jasperrel együtt lehetünk következmények nélkül. Nekem szükségem volt erre a világra, szükségem volt arra, hogy higgyek valamiben és ez volt az a valami, ami késztetett arra, hogy akarjam az életet, hogy küzdjek azért, hogy élhessek gondok nélkül.

Nem volt itt semmi, de szó szerint semmi. Néha-néha előfordult egy-egy fa, de már azok is haldokoltak csak pár száraz levél lógott kiszáradt ágaikon. Csak mentem tovább és kerestem valami támpontot a tájban, de nem találtam. Minden annyira kihalt volt és üres. Nem hallatszott semmi még a szél sem fújt mintha megállt volna az idő ezen a helyen. Furcsa volt és roppant szokatlan. Most kellett volna felkelnie a napnak, de az ilyenkor narancssárga égbolt csak szürkében játszott. Úgy éreztem magam mintha csak körbe-körbe járnék pedig nem így volt mégis minden egyformának tűnt. Nem találtam itt a helyem. Nem tudom meddig bolyonghattam itt egyedül, de lassan feltűnt valami a távolban.

Valami, amit nem tudtam hova tenni. Meg volt a támpontom. Olyan volt, mint a sivatagokban a délibáb. Mégis valósnak hittem. Hittem, hogy van remény, remény hogy sikerrel járok. Ahogy egyre közelebb értem egyre jobban kibontakozott előttem a táj. Olyan volt mintha az a rész nem is ide tartozna. Nem illett bele ebbe a környezetbe. Azt a részt sűrű élénkzöld fű borította hatalmas terebélyes fák vették körül a kőből épült aprócska kastélyt. Tornyai magasba nyúltak és hátulról megvilágította a hiányolt narancssárga napfény. Dorian, itt kell lenned. Nagyobb sebességre kapcsoltam majd ahol a gyep kezdődött lefékeztem. Maga a környezet barátságos volt, de a kastély ugyanazt a hidegséget árasztotta, mint maga a táj.

A fejemben villogott a vészjelző miszerint itt valami turpisság lesz és nem kéne tovább mennem, de nem ez volt az a pillanat ahol meg kellett állnom. A kikövezett útra léptem majd lassan haladtam egyre közelebb. Újra megálltam a hatalmas fa ajtó előtt majd lábujjhegyre állva a kopogtatóért nyúltam. Amint háromszor megkongattam az ajtót eltűnt alólam a talaj és elkezdtem lefelé zuhanni, mígnem elegánsan a fenekemre érkezve landoltam egy cellában. Azonnal felálltam, hogy leporoljam a ruhámat, de rájöttem nem sokat érek ezzel. Ennek a ruhának már úgyis mindegy volt nem mintha még egyszer felvettem volna, de azért szerettem ezt a ruhát.

Ezt a cellát bizony nem vámpíroknak tervezték. Könnyűszerrel elhajlítottam a vasakat annyira, hogy kiférjek. Egy labirintusból egyszerűbb lenne kitalálni, mint itt tájékozódni. Gyerünk, Alice vámpír vagy hallgass az ösztöneidre. Fülelni kezdtem és mély levegőt vettem. Talán nem kellett volna. Egyszerre több szívdobogás ütötte meg a fülemet és a vér illatát intenzívebben éreztem, mint eddig valaha. Megszüntettem a légzést, de ez nem volt elég orromban még mindig benne volt a fenséges vér illata, de tudtam nem gyengülhetek, el akkor elveszne minden. Távolabbra hallgatóztam. Az emeletről lépések majd suttogás hallatszott, de semmi szívdobbanás. Oda kell hát mennem.

Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a felfelé vezető kő csigalépcsőt. Amint kikerültem az emberek mámorító köréből máris jobban éreztem magam és lassíthattam. A kastélyon látszott, hogy nagyúr lakja és stílus tagadhatatlanul múlt századi vagy talán régebbi. Tamina, miért nem engeded, hogy lássak? Mikor egyedül a látomásaimra támaszkodhatok. Hosszú folyosón vezetett az utam, amiről ajtók tömkelege nyílt. Mindegyik üres volt.

Újabb lépcsősoron mentem fel. Ez most hosszabb volt, de közelebb értem ahhoz az ajtóhoz, amit kerestem. Már csak egy folyosó választott el tőle. A beszélgetés abba maradt. Mind a két vámpír figyelt és várt. Várták a váratlan vendéget. Én meg úgy éreztem egyenesen a végzetembe sétálok. Az ajtó elé érve megtorpantam. Kopogjak, vagy csak úgy nyissak be? Nem kellett döntenem az ajtó kinyílt előttem. Szembe találtam magam egy magas és nem csak hozzám képest magas vámpírral, de nem Dorian volt az. Az ajtót becsukva maga mögött megállt előttem és elég feltűnően végigmért.

- A kisasszony nyílván eltévedt – mondta majd kijjebb akart invitálni, de én csak makacson karba font kézzel álltam előtte.

- Nem – dörrentem rá és valószínűleg meglepődhetett a váratlan erős megszólalástól. – Jó helyen járok – tettem hozzá valamivel kedvesebben és még egy mosolyt is összehoztam.

- Szerintem viszont távoznia kéne – a még mindig udvarias megszólalás mögött immáron lehetett érezni a fenyegető élt is.

- Eszemben sincs távozni – néztem keményen a szemeibe, amiben a vérvörös szín csak úgy kavargott. Nem rég táplálkozott. Jobban megszemléltem az előttem álló hatalmas vámpírt. Magas volt és eléggé kigyúrt olyan Emmet alkatú csak magasabb. Frakkot viselt igen elegánsan festett benne. A bőre már irreálisan fehérnek hatott, rövidre nyírt haja szanaszét állt csakúgy, mint Edwardnak csak Edwardnak hosszabb a haja. Egész jóképűnek mondható, már ha a vámpírnak nincs párja. Valószínűleg Dorian inasa lehet.

- Attól tartok nincs választása – mondta majd finoman egyik karjával elkezdett tolni az ellenkező irányba, mint amerről jöttem.

- Én pedig attól tartok maga nem érti a helyzetet – torpantam meg.

- Nem számít, miért van itt. Nincs itt semmi keresnivalója – emelte fel a hangját, amitől kissé összerezzentem.

- Én innen nem távozom addig, amíg nem teszem meg azt, amiért jöttem – közöltem vele és látszott rajta hogy kezdi érdekelni ittlétem oka.

- Miért van itt? – nézett rám érdeklődve és kérdőn.

- Fontos megbeszélnivalóm van egy bizonyos személlyel – céloztam, hiszen nem szerettem volna csak úgy kitenni magam neki.

- Mégis kivel? – nevetett – Itt rajtam kívül nincs senki csak az ételeim.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz szeretnék beszélni vele – váltottam szelídebbre.

- Nem tudom, mire gondol – játszotta az érthetetlent.

- Dorian Mowbray-jel szeretnék beszélni – mondtam ki a nevet ami talán segít és ebben a pillanatban kinyílt az ajtó ahonnan az inas is kijött és ott állt reményeim szerint az aki majd rendbe hozza az életet TalerMoo-ban...

2011. június 26., vasárnap

19. Valóság...

***



***

/Bella szemszöge/

- Szerinted alszik? – hallottam egy nagyon is ismerős női suttogást közvetlenül a fülem mellől.

- Nem tudom. De ezt csak egy módon tudhatjuk meg – szinte láttam magam előtt Nikki cinkos nézését, ahogyan ezt mondja. Álom. Hiányoznak, de nekem itt a helyem TalerMoo-ban.

- Ne, Nikki! – Sophi sem suttogott, már hanem egyenesen ordított közös barátnőnkre. Viszont ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Több liter hideg víz zúdult rám, aminek következtében azonnal kipattantam az ágyamból és meredten néztem az előttem álló két lányra, akiknek ajkain játékos mosoly húzódott. Már épp megszólaltam volna mikor ráébredtem.

Ez már egyáltalán nem álom. Éreztem, ahogyan lassan elsápadok majd pillantásom a fali naptárra kúszott. November 1. Tehát a buli utáni nap van. De ez lehetetlen. Erőtlenül és nedvesen rogytam vissza az ágyamra és néztem végig magamon. A jelmez volt rajtam teljes valójában sehol egy sárfolt vagy egy szakadás. De nem csak ez volt a furcsa magamon. A karkötőm a gyémánt szívvel eltűnt a karomról. Másik kezemmel átfogtam a helyét és éreztem, ahogyan a forró cseppek is eláztatják az arcomat. A lányoknak eltűnt a vidámság a szeméből és aggódva szemléltek engem.

- Bella? – Sophi hangja egészen távolinak tűnt. Hiszen nekem még TalerMoo-ban kéne lennem Edwarddal.

- Edward…

- Ki az, az Edward? – kérdezte összezavarodva Nikki. Nem rémlett, hogy hangosan is kimondtam volna, de ezek szerint mégis így történt. Letöröltem könnyeimet miközben nem legesen megráztam a fejemet jelezve, hogy nem érdekes majd még egy mosolyt is sikerült összehoznom.

- Senki csak olyan szépet álmodtam, olyan valóságosat és rossz volt így felkelni belőle – magyaráztam, de tudtam, hogy a próbálkozásom édes kevés ahhoz, hogy őket átverjem jobban ismertek, mint én saját magamat. Az a pillantás, amit egymásra vetettek még jobban megerősítette azt, hogy egy szavam se igaz.

- Nem volt rajtam véletlenül egy karkötő? – kérdeztem csak úgy mellékesen és láttam rajtuk, hogy nem igazán tudják hova tenni a viselkedésemet ezért csak megrázták a fejüket majd a még mindig lefagyott barátnőimet ott hagyva elindultam zuhanyozni. A fürdés mindig is megnyugtatott.

Most mégis kevés volt. Olyan hihetetlennek és távolinak tűnt az a varázslatos hely, hogy azt hinném nem is létezik, pedig tudom, hogy így van és azt is, hogy Edward csak betartotta az ígéretét, de miért nem hagyta, hogy elköszönjek? Egyetlen egy csók jutott nekünk? Ennyi lenne az igaz szerelem csodája? Csoda, miért van rá szó, ha csak álmainkban létezik? Hosszasan áztattam magam és próbáltam felfogni, hogy már nem ott vagyok a vámpírok között.

Vámpírok… Nem is léteznek. TalerMoo sem létezhet. Nem is létezik csak álom volt. Agyam túl valóságos fantáziaképe. Nem létezik se Edward se senki más. Kitalált álomvilág volt melyet én kreáltam. Mióta felkeltem most először enyhült az óriási seb fájdalma a szívemen, mert tudtam semmi sem volt valós. Most már tudtam mosolyogni, kész voltam folytatni az életem.

Ma szombat volt, ami annyit tesz, hogy ma nem kell bemennem az egyetemre viszont este vár a munka. Amint kiléptem a fürdőszobából rájöttem, hogy alig egy órám van a munkáig. Szóval ideje volt készülődnöm. A lányok még mindig árgus szemekkel vizslattak miközben előhalásztam a munkaruhám és fel-alá járkáltam. Tudom, hogy alig egy nap telt el mégis az álmom olyan valóságosnak bizonyult, hogy úgy éreztem mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára. A kávés bögrémet többször is elmostam, mert úgy éreztem még mindig poros majd csak ezután ittam az éltető nedűből. Sétálva indultam a bárba. Többször is megtettem már ezt az utat most mégis minden idegen volt.

Más szemmel láttam a világot. Mikor már kiértem a belvárosból akkor jöttem rá, hogy voltaképpen az ellenkező irányba megyek és lábaim egészen más felé visznek. De nem álltam meg. Agyam egy hátsó zuga tudta merre tartok és éreztem, hogy vonz valami egészen különleges erő az erdőbe. Mentem, mert mennem kellett. Tisztában voltam azzal, hogy a munkaidőm már rég megkezdődött és hogy későre jár, de nem tudtam megálljt parancsolni lábaimnak. Egy megtört szív voltam, ki az álmait kutatja.

Hirtelen torpantam meg és szemléltem körbe a sűrű erdőt, aminek közepén egy kisebb tisztás állt. Felismertem a helyet mégsem volt ugyanaz. Hiányzott az, amiért idejöttem így csak még nagyobb zavar keletkezett elmémben. A kis tó a csodás vízeséssel mely álmaim helyének bejárata most nem volt ott. Mintha soha nem is létezett volna és talán így is volt. Elmém furcsa játéka a valóság és a képzelet között. Egy álom melyet örökké szívembe zárva fogok őrizni veled együtt Edward.

Sötét volt. A telihold magasan járt és fénye pont arra a helyre vetült ahol álmomban ő állt. Fájdalmam utat tört magának és lerogyva a földre sírni kezdtem. Miért? Inkább meghaltam volna, mint hogy elveszítsem mindenem. Hisz ő volt mindenem azzal a hellyel együtt. Oda tartoztam most elvesztem. Itt és ekkor kiadtam minden fájdalmamat és megfogadtam, hogy többé nem engedem őket szabadjára. Lassan feltápászkodtam és hazafelé vettem az irányt végig ezen az egészen gondolkoztam és még mindig úgy éreztem ott sokkal inkább otthon voltam, mint itt bármikor is leszek.

Jóval éjfél után értem haza. A lányok is aludtak, már ami most jó is volt legalább nem kérdezősködtek. Kissé rendbe szedtem magam, újra lefürödtem majd megpróbáltam aludni, de ahogyan lecsukódott a szemem folyton azt az angyali arcot láttam. Nem bírtam. Elég volt ennek véget kellett vetnem. Még egyszer felidézek mindent és utána elfelejtem. A laptopomért nyúltam majd megnyitottam egy jegyzettömböt és írni kezdtem. Az elejétől a végéig leírtam minden egyes gondolatom, érzésemet. Egész éjjel fent voltam és az ujjaim gyorsan pötyögték a billentyűzetet.

A végére érve nem tudtam hogyan fejezzem be… Álmodjam meg a végét ébren, vagy vessek neki véget azzal, hogy csak egy álom volt? Nem tudtam döntésre jutni így a történetem befejezetlen maradt és végre párnára hajtottam a fejem, de mielőtt végleg elaludhattam volna tudtam elérkezett a felejtés pillanata. Ideje visszatérni a valóságba…

2011. június 20., hétfő

18. Vége...

***


***

/Edward szemszöge/

Újra a digitális órára pillantottam. 23:18. Nem mintha nem a percek számoltam volna az óta mióta Emmették elmentek. Felvittem kedvesemet a szobámba hogy kényelmesen aludhasson. Ott ültem mellette és figyeltem, ahogyan utoljára itt van velem. A szívemet mintha kettétépték volna egyik fele őrülten szerelmes volt ebbe a csodálatos emberlányba, a másik felét pedig átjárta az elválás keserűsége. Csak néztem őt, hallgattam egyenletes légzését és a számomra oly kedves szíve dallamát. Újabb percek teltek el és abban a pillanatban, ahogyan az óra felet ütött meghallottam testvéreim gondolatait.

Carlisle nem tartott velünk nem akart részese lenni annak, ahogyan egy újabb szerettétől kell megválnia. Óvatosan homlokon csókoltam kedvesemet majd kimentem az ajtó elé ahol már ott voltak Emmék. Nem szóltak egy szót sem. A gondolataik is szokatlanul csendesek voltak. Valahogy most a szavak értelmüket vesztették volna és ezt ők is tudták így némán is többet mondtak, mint bármely szóval a világon. Nekik is fáj… De az a fájdalom, amit ők éreznek, a közelében sincs a sajátomnak. Ó, Bellám… Mi lesz velem nélküled?

Rosalie hamar végezte a dolgát és ügyesen visszaöltöztette kedvesemet abba a ruhába, amibe jött, úgy hogy nesztelenül aludhatott tovább. Felmentem hozzá és ugyanúgy megálltam mellette, mint mielőtt Emmették megjelentek volna. Nem voltam rá képes. Elengedni őt, kit mindennél jobban szeretek.

- Na, gyerünk, öcsi idő van – szólt kelletlenül bátyám. Ez volt a végszó. Óvatosan karjaimba vettem törékeny testét és futásnak eredtem testvéreimet követve. Rosalie ment elöl ő tudta az utat, ami nem is vezetett olyan messze. Az erdőnek egy északabbi, elhagyatottabb részénél kötöttünk ki. Egy növényekkel benőtt várrom volt a célunk. Rose lassan fellépdelt rá majd felnézett az égre. Telihold volt. A fénye pontosan megvilágította a várat és ekkor hallottuk meg az ősi harangok kongását. Éjfél volt.

- Itt az idő – mondta Rose majd az egyik falhoz lépve benyomott három követ ez által a fal kettényílt és megnyitotta a kaput az emberek világába. Kedvesem szorosabban bújt hozzám mintha még álmában is érezné, hogy ez itt most az elválás a búcsú.

- Menj, Edward, és siess vissza – adta ki az utasítást Em. Nekem pedig cselekednem kellett. Lépteimet súlyosnak éreztem, a szívem kettérepedt ez alatt a pár lépés alatt mégis tudtam ez így a legjobb. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és immáron az emberek világában szeltem az erdő sűrűjét. A lábam egyből az ő lakásába vitt és szerencsére a barátnői sem voltak még otthon. Óvatosan lefektettem az ágyára és próbáltam lefeszegetni magamról a karjait. Nem ment.

- Edward… - suttogta halkan és én azt hittem felébredt, de nem. Velem álmodik – jutott el a tudatomig és így csak még nehezebb volt elválni tőle. Karjai lassan hulltak le rólam és kulcsolódtak a takarójára.

- Edward… - hallottam újra nevemet a világ legcsodálatosabb lényének szájából. Leguggoltam az ágya mellé. Kezemet hajára simítottam majd vettem egy mély levegőt.

- Szeretlek, Bellám. Ne haragudj rám, ezért de így lesz a legjobb neked. Felejts el és élj úgy, ahogyan élned kell. – Egy utolsó csókot leheltem homlokára majd távoztam. Úgy éreztem a szívemet nála hagytam és ez így is volt soha többé nem lesz még egy olyan lány, akit így fogok szeretni.

Azt hittem avval, hogy hazaviszem, szerelmemet megszűnnek körülöttünk a problémák sajnos rá kellett jönnöm, ahogy visszatértem TalerMoo-ra hogy ez nem ilyen egyszerű. A kapu mögöttem bezárult, de nem láttam senkit pedig a testvéreimnek itt kellett volna lennie. Még a gondolatukat sem hallottam, de azért megpróbálkoztam egy gyenge szólongatással.

- Rosalie, Emmet? – túl nagy volt a csend. Nem tudtam mit tenni ezért hazafelé vettem az irányt az üres házam felé. Lassabban mentem, mint általában hátha akad valamiféle nyom testvéreim iránt, de nem láttam semmi erre utalót. Ahogyan a házunk elé értem megálltam.

Az erdőt kémleltem. Kihalt volt. Sehol egy lélek sem. Körbejárattam a tekintetemet újra és újra a helyen, de csak a csend vett körül. Az amolyan vihar előtti csend. Egyre feszültebben kémleltem a körül ölelő erdőt majd mikor rájöttem, hogy ezzel most nem sokra megyek egy mély levegő után figyelni kezdtem. Lehunytam a szemeimet a jobb koncentrálás érdekben.

Pár perc múlva hangokra lettem figyelmes. Több irányból jöttek a susogó hangok és egyre közeledtek. Vámpírok. Villant át az agyamon. Méghozzá rengetegen és ez csak egyet jelenthetett méghozzá a Volturit. Nem féltem. Már nem volt kiért félnem és egyébként is Jasper velünk van, soha nem tenne kárt a családjában. Csak másodpercekbe tellett mégis nekem óráknak tűntek, míg elértek hozzám. Körbe álltak. Mégis a körből egy valaki különösen kitűnt. Előrelépett majd a fekete csuklyát ledobta fejéről. Jasper.

Ekkor megnyugodtam egy pillanatra tudtam, hogy nem lesz semmi baj mégis mikor a szemébe néztem olyan vad láng lobogott vérvörös szemeiben, hogy tudtam elvesztem. Gondolatai némák voltak és mikor elkezdett körbe-körbe járni a testőrségből állított kör belsejében csak még jobban tudatosult bennem itt a vég. Nem nézett rám. Olyan volt mintha csak külső szemlélő lennék és úgy is éreztem magam. Közben folyamatosan magyarázott a többieknek, de én nem hallottam semmit csak azt láttam, ahogyan a szája mozog és hevesen gesztikulál a karjaival.

Nem tudtam mi történik. Mikor befejezte a mondandóját felém nézett. Vagyis csak azt hittem, hogy felém, de tekintete egy távolabbi pontra összpontosult. Szája gonosz mosolyra húzódott szemeiben gyilkos vágy lobbant. Meg akartam fordulni tudni akartam mi történik körülöttem. De nem tudtam. Jasper elment mellettem majd - a lépteiből következtetve – pár méterrel távolabb megállt tőlem. Csak ekkor jöttem rá miért is olyan ismerős ez az egész helyzet. Alice látomása Bella haláláról. De Ő nincs itt. Nem eshet baja. Akkor mi fog történni?

Nem tudtam mi lesz a következő lépése bátyámnak, de tudtam, hogy én abból jól nem fogok kijönni. Nem tudtam megfordulni pont, mint a látomásban most mégis más volt a helyzet. A levegő sebesen áramlott be-ki a tüdőmben, szemeimet lehunytam és vártam. Hirtelen két jéghideg kéz kulcsolódott a nyakamra majd mielőtt egy határozott mozdulattal letépte volna a fejemet egy éles sikolyt hallottam.

- Jasper, ne! – ez volt az utolsó dolog, amit hallottam majd egy éles fájdalom a nyakam körül, sötétség és vége volt. Vége volt mindennek…