7. Bajok és Megoldás.

/Edward szemszöge/

Tudtam, hogy baj van még sem értettem semmit. A gondolatai össze-vissza csapongtak a fejében. Egyetlen egy értelmes mondatot sem tudtam kivenni belőle.

- Alice… - szólítottam meg tétován majd elé sétáltam. Ijesztő volt. Úgy nézett ki mintha látomása lenne, de nem volt. Mégis ugyan úgy meredt maga elé.

- Mi a baj? – amint ezt kimondtam nyakamba vetette magát és könnyek nélkül zokogni kezdett. Most csak még jobban megijesztett. Sosem láttam még ilyennek. Kivéve… és akkor megértettem tudtam, hogy mi történt. Legalábbis biztos voltam abban, hogy egy bizonyos személynek köze van ahhoz, hogy húgom egy egyszerű vadászatról ilyen állapotban jön haza.

Nem akartam rákérdezni attól csak rosszabb lenne neki. Odavittem a kanapéhoz majd még mindig engem ölelve leültünk Bella mellé, aki szintén rémülten figyelte Alice cselekedetét. Amikor már alább hagyott a zokogása újra feltettem neki a kérdésemet és ezúttal választ is kaptam rá.

- Látomásom volt… - suttogta halkan.

- Megmutatod? – kérdeztem tétován, de a vízió már körvonalazódni kezdett előttem.


"A házunk körüli erdőt láttam magam előtt. Kihalt volt. Sehol egy lélek sem. Körbejárattam a tekintetemet újra és újra a helyen, de csak a csend vett körül. Az amolyan vihar előtti csend. Egyre feszültebben kémleltem a körül ölelő erdőt majd mikor rájöttem, hogy ezzel most nem sokra megyek egy mély levegő után figyelni kezdtem. Lehunytam a szemeimet a jobb koncentrálás érdekben. Pár perc múlva hangokra lettem figyelmes. Több irányból jöttek a susogó hangok és egyre közeledtek. Vámpírok. Villant át az agyamon. Méghozzá rengetegen és ez csak egyet jelenthetett méghozzá a Volturit. Féltem. Nem magamat féltettem. Bellát. Bánthatják. Ő csak ember. Lehetséges lenne, hogy érte jöttek? Nem az nem lehet. Ilyen hamar nem jönnének. De csak nem hagyott nyugton ez a gondolat miszerint valami baja esne neki. Ha kell, az összes őrrel megküzdök, csak ne bántsák. Csak másodpercekbe tellett mégis nekem óráknak tűntek, míg elértek hozzám. Körbe álltak. Mégis a körből egy valaki különösen kitűnt. Ő volt a vezetőjük. Ő volt az, aki miatt most itt vannak. Ő volt az oka, mindannak ami most történik. Előrelépett majd a fekete csuklyát ledobta fejéről. Jasper. Egykor a testvérem volt most az ellenségem. Régen bíztam benne. Most csak fenyegetésnek tűnt. Annál is inkább mikor elkezdett körbe-körbe járni a testőrségből állított kör belsejében. Nem nézett rám. Olyan volt mintha csak külső szemlélő lennék és úgy is éreztem magam. Közben folyamatosan magyarázott a többieknek, de én nem hallottam semmit csak azt láttam, ahogyan a szája mozog és hevesen gesztikulál a karjaival. Nem tudtam mi történik. Mikor befejezte a mondandóját felém nézett. Vagyis csak azt hittem, hogy felém, de tekintete egy távolabbi pontra összpontosult. Szája gonosz mosolyra húzódott szemeiben gyilkos vágy lobbant. Meg akartam fordulni tudni akartam mi történik körülöttem. De nem tudtam. Jasper elment mellettem majd - a lépteiből következtetve – pár méterrel távolabb megállt tőlem. A feszültség egyre csak nőtt bennem tudtam, hogy valami rossz fog történni, de nem tudtam mennyire. Egy éles női sikoly hasított a néma csendbe. Nem tudtam, hogy ki sikított, de segíteni akartam rajta. Mégsem mozdultam. Nem tudtam. Csak álltam és hallgattam, ahogyan szegény lány szenved. A sikoly lassan elhalt és gyászos csendet hagyott maga után. Ekkor megfordultam és megértettem a körülöttem zajló eseményeket. Bella teste élettelenül feküdt Jasper karjai közt. Nyakán ott éktelenkedett a harapásnyom és Jazz száján még piroslott a lány oly csábító vére…"

A levegőt kapkodva szedtem és riadtan néztem húgom szemeibe. Bella meg fog halni, ha nem cselekszünk hamarosan. Tennünk kell valamit. Nem halhat meg főleg nem így. Agyam lázasan zakatolt valamiféle megoldást keresve, de nem talált. Nem volt semmi használatra méltó ötletem.

„Változtassuk át.” – hallottam meg Alice képtelen ötletét, amire csak egy morgással feleltem. Ő túl tisztalelkű ahhoz, hogy elveszítse az emberi élet örömeit.

- Mi történt? Valami baj van? – kérdezte halkan Bella és hallottam a hangján, hogy ő is meg van rémülve. Csak azt nem tudtam, hogy a beszélgetésünktől vagy az elmúlt percek történései miatt. Félt tőlünk ebben biztos voltam mégis nem volt más választása, mint megbízni bennünk.

Eddig is az volt a tervem – ugyanis Alice hallani sem akart róla – hogy hazajuttatom, de ideje volt felgyorsítani az eseményeket. Még nem tudtam hogyan találhatnánk egy, kaput amin visszamehet, vagy ha egyáltalán találnánk is egyet hogyan nyitnánk meg. Egyedül halloween éjszakáján vannak nyitva bizonyos átjárók. De azokról mindenki tud és az őrök előszeretettel figyelik is őket.

Nekünk pedig olyan kellett, amit kevesen ismernek, és nem védik annyira. Sajnos ezekről nem tudtam sokat. Csak halloween éjszakánként jártam át néha egy-egy órára, de azon kívül nem. Egyrészt nekünk nem is volt szabad vagy csak engedéllyel. Engedély pedig úgy sem kapnánk, ha pedig igen akkor biztos vagyok benne, hogy szemmel tartanának minket.

- Igen, Bella baj van. – mondta neki komolyan Alice. Én még egyelőre nem tudtam megszólalni csak agyaltam mi lenne a helyes megoldás ilyen rövid idő alatt.

- Mi? – kérdezte remegő hangon és gyönyörű csoki barna szemeibe félelem költözött.

/Bella szemszöge/

Túl sok volt az információ. Túl gyorsak voltak az események. Minden túl gyorsan történt. Ez egyik pillanatban még egy halál unalmas bulin vagyok a legjobb barátnőimmel a következő pillanatban pedig már egy képzeletbeli helyen csevegek két vámpírral.

Annyira abszurd volt az egész helyzet hogy nem akartam elhinni. Pedig agyam szinte folyamatosan kántálta, hogy: ez bizony a valóság. Józanabbik és reálisabb énem pedig ellene szólt. Ez a hely nem létezik. Nincsenek vámpírok, manók, óriások, boszorkányok… és kitudja még milyen lények. Fel akartam ébredni ebből az egészből.

De tudtam, hogy akkor Edward sem lenne velem és önző módon ki akartam használni a helyzetet vele még akkor is, ha csak ide képzelem. Bár nem vagyok megáldva ilyen jó képzelőerővel. A közelükben folyamatosan villogott a piros lámpa én még sem hallgattam rá habár tudtam mi lesz ennek a vége: meg fogok halni.

Mindegy hogyan, ki által, de ezt nem élhetem túl, már ha mindez igaz és valójában megtörténik. Féltem. De nem a haláltól, ha meg kell, haljak hát legyen. Egyszerűen csak megijesztettek a reakciójukkal. Alice és Edward is riadt volt és kétségbeesett fogalmam sem volt mindarról mi történt és tudtam, hogy szörnyű mégis rákérdeztem.

- Veszélyben vagy… - suttogta halkan maga elé meredve Alice, de ezt a mondatot jobban értettem, mint hitte. Tudtam, hogy közel a vég. A végzetem…

/Edward szemszöge/

Valamit tennünk kell. Csak ez zakatolt a fejemben. De tovább nem jutottam pedig mennyire szerettem volna valamiféle megoldást találni.

„Haza kell vinnünk.” – gondolta húgom szomorúan mire csak megadóan bólintottam.

„Látom már nem annyira vagy oda az ötletért.” – jegyezte meg sértődötten és ebben igazat kellett adnom neki. Nem akartam elengedni Bellát magam mellől.

- Megoldjuk. – válaszoltam neki figyelmen kívül hagyva előbbi megjegyzését majd Bella felé fordultam, aki ijesztően sápadt volt.

- Ne aggódj, nem engedem, hogy bajod essen. – mondtam neki komolyan és elszántan a szemébe nézve mire láthatólag kissé megnyugodott.

„És ha segítséget kérnénk?”

- Mire gondolsz? – fordultam vissza Alice felé. Furán hangzott ez a kérdés tőlem, hiszen én általában tudni szoktam ki mire gondolt, de húgom esetében ez másképp volt. Ügyesen rejtegette előlem azokat a dolgokat, amiket nem akart megosztani velem. Ez is egy olyan eset volt.

Pedig jobban örültem volna, ha végre velem is megosztja gondolatát és nem húzza tovább az idegeimet. De ő csak kitartóan bámult rám az én agyam meg csak a megoldást kereste. Majd Alicel egyszerre mondtuk ki az egyetlen személy nevét aki segíthet nekünk…

6. Kérdések és Válaszok.

/Edward szemszöge/

Ott állt előttem, a szobám közepén testét csak egy aprócska törölköző fedte el előlem. Meg akartam érinteni. Úgy vonzott magához, mint valamiféle mágnes. De nem léptem hozzá közelebb csak görcsösen szorongattam a kilincset miközben többször is végigjárattam rajta tekintetemet.

Halkan megköszörülte a torkát mire azonnal rákaptam a fejemet. Fülig vörösödve, ajkát harapdálva kérdőn nézett rám én meg csak tátogtam, mint valami idióta hal, mert, hogy hang az nem jött ki a torkomon.

Én is megköszörültem a torkomat habár normális esetekben egy vámpírnak erre nincs szüksége, de ez a pillanat nem tartozott a normálisak közé.

- Én… Azt hiszem, megvárlak odalent. – nyögtem ki nehézkesen és még saját magam számára is túl mélynek volt mondható a hangom. Meg sem várva a reakcióját menekültem ki a szobából és a házból is. Leülve a veranda lépcsőjére fejemet a korlátnak döntöttem és próbáltam lenyugodni az előbbi képektől. De csak nem bírtam szabadulni tőle. Az a kép örökre belém véste magát.

Nem szabad ilyenekre gondolnod Edward. Szidtam meg magam és erősen próbáltam másra koncentrálni, holott ez nem igazán ment. Ugyanis minden egyes mozdulatát hallottam. Amint ledobja magáról a törölközőt, kifésüli, majd megszárítja a haját. Amint levegőt vesz, ahogyan ide-oda lépked a szobám és a fürdőszoba között. Mindent hallottam még azt is, ahogyan az apró vízcseppek folynak végig karcsú alakján, hogy aztán onnan szőnyegemre hullva szerte fosszon.

Kissé lenyugodtam és tudtam, hogy nem szabad szorosabb viszonyba kerülnöm vele, ha vissza akarom juttatni az ő világába. Márpedig vissza akarom szóval meg kell tartanom a három lépés távolságot. Igen ez lesz a legjobb. Elindult lefele így én is befelé vettem az irányt.

- Szóval mi volt olyan halaszthatatlan, ami miatt rám kellett törnöd az ajtót? – kérdezte egyből. Fejét felszegte, karjait összefonta melle alatt és dacosan nézett rám.

- Talán üljünk le. – javasoltam majd a kanapé felé intettem és helyet foglaltam rajta. Fél pillanatig még álldogált a lépcső aljában majd nagyot sóhajtva helyet foglalt mellettem.

Túl közel volt. Lábaink majdhogynem összeértek és éreztem a testéből áradó melegséget mely még csak így a közelében is, de minden egyes porcikámat átjárta. Próbáltam úgy távolabb húzódni tőle, hogy ő azt ne vegye észre. Sajnos ez nem sikerült, mert amint észrevette, hogy megmozdultam rám kapta tekintetét és mintha zavarta volna az, hogy ennyire távolságtartó vagyok vele szemben, de nem tehettem mást ez volt a helyes.

- Van valami mondanivalód is vagy még ülünk itt egy darabig? – kérdezte mivel már kezdett kicsit kínos lenni a csend. Percek óta ültünk itt és egyikünk sem szólalt meg. Ez idáig.

- Én csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Igazad volt. Jogod van tudni néhány dolgot, ha már itt vagy szóval szeretném, ha feltennéd a kérdéseidet. – nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna még mondanom. Alicen kívül nem szoktam senki mással sem kapcsolatot létesíteni most meg szinte rákényszerültem arra, hogy beszélgessek vele.

- Minden kérdésemre válaszolsz? – kérdezte kicsit bizonytalanul. Mire gyanakvóan néztem rá.

- Attól függ… De igen gondolom… - gyorsan átpörgettem az agyamban a lehetséges kérdéseit és nem igazán találtam olyat, amire ne tudnék neki választ adni, de neki sikerült meglepnie…

- Miért vagy velem ilyen? – kérdezte egyenesen a szemembe nézve én meg azon gondolkoztam, hogy ezt most tényleg megkérdezte? Azt hittem valami olyasmivel kezdi majd, hogy: „Hol vagyok?”, „Mi vagy te?” vagy valami, de nem őt nem ez érdekli a legjobban, hanem az hogy miért vagyok vele ilyen.

- Következő. – mondtam aztán csak egyszerűen.

- Azt mondtad válaszolsz, de ez nem válasz volt. – világított rá az amúgy is szimpla tényre.

- Tedd, fel a kérdéseidet aztán visszatérünk erre. – mondtam neki egy mosolyt is megeresztve mire szíve újra felvette a mostanra már szokásossá vált kétszeres ütemét.

- Okéé… - nyújtotta el ezt a kicsiny szót majd homloka ráncokba szaladt a gondolkozástól. Miért nem látok bele a fejébe?

- Mi ez a hely? – kérdezte és tekintetében színtiszta kíváncsiság lángolt.

- TalerMoo. – mondtam neki egyszerűen, de tudtam, hogy úgy sem érti meg.

- Tale… Mi?

- TalerMoo – suttogtam és közelebb hajoltam hozzá.

- TalerMoo – suttogta és ő is mozdult felém. Ajkainkat csak centik választották el egymástól és hihetetlenül nagy késztetést éreztem arra, hogy ezt a pár centit is áthidaljam. Már éreztem forró leheletét a számon mikor az a bizonyos piros lámpa villogni kezdett agyam hátsó zugában. És én hallgattam rá. Hihetetlen gyorsasággal csúsztam tőle távolabb majd hadarni kezdtem persze csak úgy, hogy ő is értse, amit mondok.

- Ez egy olyan hely ahol mondhatni meselények élnek. Neked ők, vagyis mi vagyunk a mesebeli lények nekünk meg ti emberek, vagyis csak az olyan lényeknek, akik nem akarnak megenni titeket, mint én meg Alice mi nem eszünk embereket, mert ugyan olyan élőlények, mint mi. – hadartam és fogalmam sem volt róla hogy mit beszélek, remélem ő azért értette a lényegét.

- Hogy érted azt, hogy mesebeli lények? – ezek szerint értette remek.

- Tündérek, trollok, óriások, törpék, sárkányok, boszorkányok, varázslók és… - megakadtam. Nem tudtam ki mondani azt, ami vagyok. Mi lesz, ha megijed és elmegy vagy valami. Mit fog csinálni, ha megtudja?

- És? – kérdezte türelmetlenül.

- Vámpírok. Az uralkodó lények a vámpírok. – mondtam ki egy mély levegő vétel után egyenesen a szemébe.

- Ohh… - mi az, hogy „oh”? Ez mit jelent az embereknél?

- Akitől megmentettél a vörös szemű, köpenyes. Ő is az igaz? – nem mondta ki. Nem tudja kimondani. Undorodik tőlem, a fajtától. Persze megértem ki ne tenné, ezt mikor egy szörny vagyok?

- Igen… - mondtam lehajtott fejjel.

- Te és Alice…? – nem fejezte be a mondatot, de tökéletesen tudtam, hogy fejeződne be: ti is vámpírok vagytok? De nem mondta ki. Nem tudja.

- Igen… - suttogtam még mindig lehajtott fejjel. Hallottam amint felgyorsul a légzése és kapkodva veszi a levegőt. Félt. Tudtam, hogy félni fog. De az még jobban megrettentett, hogy ez nekem miért fáj ennyire? Hiszen nem számítottam másra. Az emberek ösztönösen félnek tőlünk van is miért és ezért nem hibáztathatom.

- Meg fogsz ölni… - suttogta csak úgy maga elé én meg ijedten kaptam rá a tekintetemet. Honnan vesz ilyen badarságot?

- Nem foglak. – mondtam miközben csoki barna szemeit kutattam, de nem nézett rám.

- De. Meg fogsz. – mondta és még bólogatott is hozzá.

- Azt mondtad a vörös szeműnek. – nézett a szemembe és akkor megértettem, hogy miért hiszi ezt. Már éppen válaszoltam volna mikor az ajtó hangos csattanással kivágódott és húgom rémült és kétségbeesett tekintetével néztem farkas szemet…

5. Mi legyen Vele?

/Edward szemszöge/

Nem kockáztathattam, ezért elmentem vadászni. Nem akartam bántani a lányt. Ezért volt szükséges ez a kis apró óvintézkedés a részemről. Nem öltem még embert, nem most akartam elkezdeni.

Fogalmam sem volt arról, hogy mi vezérelt akkor, amikor átmentem az ő birodalmukba. Hiba volt most már belátom, csak sajnos későn. Hogy lehettem ennyire felelőtlen? Végig követett és én még csak észre sem vettem. Miért nem hallom a gondolatait? Megőrjít, ez a lány egyszerűen az őrületbe kerget.

Jasper meg mégis mit gondolt? Mi alapján akart végezni vele? Ő különleges. Soha senki nem volt, még aki ilyen hatással lett volna rám és itt nem csak a véréről beszélek. Gyönyörű volt és tiszta lelkű ez látszott rajta. De mindent meg kell tennem azért, hogy hazajuttassam habár az nem lesz egyszerű.

A Volturi figyelni fog ránk és én azt mondtam, hogy halott lesz, de ezt persze egy percig sem gondoltam komolyan, amit Jazz is érzett ez által felkeltettem a figyelmet magunkra. Persze Alicenek mondhattam ezt. Egyik fülén be a másikon ki. Egyből előállt a változtassuk át és maradjon velünk, témával. Nem. Nem fogjuk elvenni a lelkét és egy boldog, szép emberi élet lehetőségét. Tudom, hogy látott valamit, amit nem akar megosztani velem pedig sokkal könnyebb, lenne úgy minden.

Idejét láttam haza indulni. Már biztosan felébredt. Nem Edward ki kell őt verned a fejedből, hiszen ő ember szépen visszavisszük oda ahova való és ennyi nem tud meg semmit sem rólunk mintha ez az egész meg sem történt volna. Lefékeztem a házunk előtt majd nem törődve a bejárati ajtóval az ablakomhoz vettem az irányt. Gyorsan át öltöztem majd immáron tiszta és épp ruhában mentem le a földszintre ahol húgom az új jövevénnyel nevetgélt. Megálltam a lépcső alján és onnan figyeltem őket. Mintha már ezer meg egy éve barátnők lennének. Még sosem láttam Alicet ilyen felhőtlennek, azóta, hogy Jasperrel szétmentek.

-Szia, Edward. – köszönt hátra sem nézve. Ellenben Bella igenis hátra fordult ez által tekintetünk találkozott és én újra elvesztem a mély csoki barna szempárban.

-Szia. – motyogta halkan miközben arcát elöntötte a pír.

-Sziasztok. – mosolyogtam rá féloldalasan és hallottam amint szívverése egyet kihagy, majd irdatlan iramban pumpálni kezdi a vért az ereiben.

-Látom megismerkedtetek. – jegyeztem meg miközben lehuppantam Alice mellé a kanapéra és még mindig átható tekintettel vizsgáltam. De húgom mosolya őszintébb volt, mint valaha. Ez mind egy emberlány miatt lenne?

„Jaj, Edward ő a legjobb barátnőm.”- hallottam Alice kissé túlságosan is lelkes gondolatait.

-Azért nem kell túlozni. – morogtam neki, mert nem lenne túl jó, ha Bella a szívéhez nőne.

„Nem túloztam.”- remek most meg megsértődött.

-Tudod, hogy nem úgy gondoltam. Örülök, hogy jóban vagytok, csak ne felejtsd el, hogy nem marad sokáig.

-Hahó! Én is itt vagyok. – szólt kissé hangosabban és ingerülten az Alice másik oldalán ülő angyal.

-Már megint azt csinálod. – rivallt rám majd dühösen fújt egyet olyan volt, mint egy mérges kiscica.

-Mit csinálok? – mosolyogtam rá, amitől ismételten elpirult.

-Olyan kérdésekre vagy mondatokra reagálsz, amiket nem is mondtak ki. – mondta ki a kész tényeket, amik jogosak voltak. Figyelhettünk volna egy kicsit jobban is csak már úgy megszoktuk, hogy Alice csak gondol, egyet én meg már mondom is a választ. Már közel sem mosolyogtam annyira. Tanácstalanul Alicere sandítottam habár tisztában voltam az összes ezzel, kapcsolatos gondolatával. El akart neki mondani mindent. Bízott benne. Én is bíztam csak féltettem. Már így is elég nagy veszélybe került nem akartam, hogy még nagyobba sodorjuk.

-Haza juttatjuk. – mondtam Alicenek és láttam amint körvonalazódni kezd a jövőnk képe a fejében habár eléggé homályos volt a legtöbb helyen. Amit nem igazán értettem. Ezért rá is kérdeztem.

-Mi volt ez?

-Nem tudom. Mióta Bella belekerült a jövőnkbe csak ilyen homályos foltokban látok mindent.

-Szóval akkor nem válaszoltok a kérdéseimre? – kérdezte újfent Bella.

-Nem. – vágtam hozzá talán kissé erényesebben, mint kellett volna.

-Nagyszerű. Szabad megtudnom, hogy miért? – kérdezte ő is hasonló hangnemben csak még az egyik szépen ívelt szemöldökét is felhúzta.

-Nem. – válaszoltam ismételten.

-Mi vagy te valamiféle papagáj, hogy csak ezt az egy szót ismered? – tette fel aztán a költői kérdést majd fel felé vette az irányt. Persze drága, jó testvérem meg majd megfulladt a kacagástól és habár örültem, hogy végre, ha nem is teljesen, de visszakaptam egy kis darabot az én jókedvű, vásárlás mániás húgomból.

-Látom, jól szórakozol. – mondtam neki tetetett dühösséggel, de látszott rajta hogy nem igazán hisz nekem főleg úgy, hogy mindeközben végig mosolyogtam. Na, majd adok én neked – gondoltam, de amint elterveztem, hogy ráugrok, és jól megcsikizem már fel is pattant a boszorkány és nyelvet nyújtva csak annyit mondott.

-Ez most nem jött össze talán majd máskor. – kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét kirántotta a lába alól a talajt.

-Igazad volt majd máskor. – mondtam neki nevetve mire egy „ezt még nagyon megkeserülöd Edward” nézést kaptam válaszul.

-Jól vagy? – kérdeztem most már komolyan miközben felsegítettem a földről. Itt főként a lelkiekre gondoltam, hiszen már évek óta nem láttam őt ilyen felhőtlennek.

-Nem, de jól leszek. – mondta ő is komolyabban, de egy halvány mosoly még mindig játszott az ajkain.

-Mit csináltatok, amíg nem voltam itt? – kérdeztem, hogy oldjam egy kicsit a mostanra beállt feszült csendet. Erre elvigyorodott majd lejátszotta a fejében az elmúlt órák eseményeit.

-Te komolyan bevitted a gardróbodba? – kérdeztem nevetve mire egy szúrós pillantással jutalmazott.

-Először elszörnyedt, de aztán meggyőztem, hogy csodásan fog kinézni, úgy hogy engedett. – mesélte tovább én meg elgondolkoztam, hogy nem is néztem meg hogy mit viselt Bella. Habár ő mindenhogyan gyönyörű. Viszont Alice elméjében még élénken élt róla a kép, amit nem habozott megmutatni nekem és éreztem, ahogyan az állam szinte már a padlót súrolja. Sosem láttam még nála szebb teremtést. De volt egy sokkalta fontosabb téma, amiben ideje lenne végre döntőre jutni.

-Alice… - szólítottam meg tétován.

-Döntenünk kéne, hogy mi legyen vele… - vázoltam a tényeket.

-Szerintem elég nagy kislány már ahhoz, hogy dönteni tudjon. – mondta határozottan és ebben nem volt semmi kétségem, sem de ahhoz hogy ő döntsön, el kell neki mondani a dolgokat.

-De akkor…

-Igen elmondjuk neki. A Volturi miatt meg nem aggódj, arról én gondoskodom, hogy ne tudjanak meg semmit sem Belláról. – arca elszántságról árulkodott és tudtam, ha valamit a fejébe vesz, akkor az úgy is lesz.

-De azért óvatosan jó?

-Tudod, hogy mindig óvatos vagyok, ráadásul minden lépésüket előre látom. Nem lesz gond. – ekkor még nem tudtam, hogy mire bólintok rá, de ez abban a pillanatban nem is számított elég volt annyi, hogy megígérje nem lesz baja és kész.

-Nekem mi a dolgom? – kérdeztem, rá mert ezt eddig nem említette.

-Elmegyek vadászni. Bella a szobádban van. Te pedig most szépen felmész, bocsánatot kérsz, a viselkedésedért aztán elmondasz neki mindent, amire kíváncsi. – mondta szépen minden egyes szót tagolva mintha valami fogyatékossal beszélne én mégis nehezen fogtam fel a lényeget belőle. Mire feleszméltem Alice már sehol nem volt így felfelé vettem az irányt. Megálltam a szobám előtt majd egy mély levegő után benyitottam. Amint megláttam Bellát a lélegzetem elakadt és tudtam, hogy szemeim éjfeketévé váltak, de nem a szomjúságtól…

4. Alice.

/Bella szemszöge/

Vannak olyan pillanatok, amikor csak arra vágysz, hogy egy ideig ne létezz. Ne tudj a körülötted lévő dolgokról. Én nem erre vágytam. Mégis ezt kaptam. Pedig Edwarddal akartam lenni megismerni őt. Mi van akkor, ha soha nem ébredek fel? Egyáltalán mi történt? Egyik pillanatban még Edward hátán voltam, és suhantunk a fák között a másik pillanatban pedig, már csak a sötétséget észleltem.

Még mindig a sötétségben lebegtem. De ez nem a jó fajta sötétség volt, amikor szívesen süppedsz bele nem ez a rosszabbik fajtából létezett, amikor mindenáron küzdesz ellene és mégsem történik semmi. Csak várni tudsz, és egyszer talán megszűnik a sötétség, de a türelem sok embernek nem az erénye, mint ahogyan nekem sem az. Még is vártam. Hiszen mit tehettem volna?

Közben ezen a fura helyen járattam az agyamat. Minden olyan szép és tökéletes itt mégis van valami gonosz benne, amitől felállt a nem létező szőr a hátamon. Már nagyon tudni szerettem volna a válaszokat a kérdéseimre, de tudtam, hogy csak egy valakitől kaphatom meg őket és az a valaki nem más volt, mint Edward. Nem sokára hangfoszlányok csapták meg a fülemet, de nem igazán figyeltem rájuk, viszont amikor beazonosítottam az egyik hangot akkor már nagyon is füleltem.

- Nem maradhat itt Alice. – csattant fel a számomra oly kedves hang.

- De igenis itt maradhat. – vitatkozott vele egy igen határozott és gyönyörű női hang. Biztosan a barátnője – gondoltam keserűen majd éreztem, hogy az arcomon megjelenik egy fintor.

- Hogyan mikor ő ember?

- Tudod te azt nagyon jól. – suttogta már valamivel nyugodtabban a nő.

- Nem. – ordította teli torokból Edward mire én megrezzentem.

- Mindjárt felébred. – mondta Alice. Szóval már semmi értelme sem volt színlelnem azt, hogy még valahol a sötét ködben lebegek. Lassan felnyitottam a szemeimet, de rögtön odakaptam a kezeimet ugyanis a szobát erős fény világította meg.

- Jaj, ne haragudj. – mondta Edward barátnője majd hallottam, ahogyan elhúzza a függönyt.

- Most már kinyithatod. – csicseregte vidáman majd leült mellém az ágyra. Mikor már szemeim alkalmazkodni tudtak a fényviszonyokhoz jobban szemügyre vettem a szobát, amiben voltam és a lányt, aki kíváncsian fürkészte az arcomat.

A szoba nagyon ízlésesen volt berendezve. Az egyik oldal tele volt polcokkal, amin rengeteg könyv és CD volt található. Egészen a foszladozóan régitől a nem rég nyomtatottig. Az ajtó jobb oldalán egy íróasztal volt, amin papírok tömkelege tornyosult. A bal oldalán, pedig egy TV és egy zenelejátszó volt a legmodernebb fajtából. Sréhen a műszaki eszközökkel volt egy fekete bőr kanapé szorosan az ablakhoz tolva. A szoba negyedik oldalához volt tolva az ágy, amiben feküdtem, de az, az oldal is csupa üveg volt. Ahogyan észrevettem az arany és a fekete dominált itt.

És végre megnéztem azt a valakit, akire igazán kíváncsi voltam. Szemeim a lányra tévedtek, aki barátságosan mosolygott rám. Igazán szimpatikus lenne, ha nem éppen Edwardé lenne. Igazán csinos volt, azt meg kell hagyni. Pont illett hozzá. Ugyanolyan fehér bőr és aranybarna szem. Nekem egy kobold jutott róla eszembe. Rövid fekete haja össze-vissza mégis rendezetten meredezett az ég felé és csak úgy áradt belőle a kedvesség mégis szemei szomorúan csillogtak pedig nagyon igyekezett azon, hogy ez ne látszódjon. Mikor úgy gondolta, hogy befejeztem a nézelődést megszólított.

- Szia, Bella. Én Alice vagyok Edward húga. – mondta és elég erőteljesen kihangsúlyozta azt, hogy „húga”.

- Szia. – mosolyogtam, rá mert ezzel, ténnyel miszerint testvérek máris sokkal jobban kedveltem őt persze ez nem jelentette azt, hogy Edwardnak nincs barátnője.

- Megkérdezhetem, hol vagyok? És hogy kerültem ide? – homlok ráncolva vártam végre a válaszokat, amiket most már igazán tudni akartam. Viszont pillanatnyilag nem ez volt a legfontosabb. Már épp szólásra nyitotta a száját mikor közbe vágtam:

- Hol van Edward? – ez volt az, ami a legfőképpen foglalkoztatott, és amit a legelőbb tudni szerettem volna. Alice erre csilingelően felnevetett és miután jól ki szórakozta magát válaszolt.

- Ne aggódj mindjárt itt lesz. – nem éppen erre a válaszra számítottam. Ugyanis így még mindig nem tudom, hol van és ez roppant nyugtalanító volt. Azt akartam itt legyen mellettem, velem.

- Az előbbi kérdéseidre válaszolva pedig itt vagy a házunkban. Edwarddal itt élünk. Ő hozott ide téged miután te elájultál, mert ő nem vigyázott kellőképpen rád. – nem így értettem a kérdéseimet, hiszen ezekkel tisztában voltam mégsem akartam pontosan rákérdezni majd Edwardnál.

- Tudod, nem vagyunk kellőképpen hozzászokva az emberekhez. – sóhajtotta majd rövid szünet után folytatta.

- Edward is most épp azért nincs itt, mert szerinte most megteszi, a szükséges óv intézkedéseket, holott ő is pontosan tudja, hogy bármennyire is óvatos néha bizony történnek balesetek. – nem igazán értettem a szavait főleg úgy hogy még mindig azon gondolkodtam, hogy hogyan értheti azt, hogy nincsenek hozzászokva az emberekhez.

- Nem igazán értelek. – adtam hangot előbbi gondolataimnak. Erre újra felkacagott majd csak ennyit mondott.

- Nem is kell. – mosolygott még mindig majd felpattant az ágyról.

- Gyere, keresünk neked valami ruhát. – mondta majd kezemnél fogva húzott fel az ágyról, és ráncigált egy sokkal inkább hozzáillőbe.

A falak babarózsaszínben pompáztak, mint ahogyan a szőnyeg és a kovácsoltvas ágyon lévő ágynemű szett is csak mindegyik más árnyalatban. Nekem már ettől elment a kedvem attól, hogy ide be is tegyem a lábamat, de Alice ezt máshogy gondolta, mert amint meglátta, hogy nem igazán akaródzik bemenni ő maga húzott, vonszolt és tolt be oda.

Na ha eddig azt hittem az én személyes poklomba kerültem, akkor rosszul gondoltam ugyanis az, csak ezután jött. Egy ajtót kinyitva mentünk át egy másik helyiségbe, ami véleményem szerint a gardrób lehetett bár maga a helyiség nagyobb volt a szobánál és tömve volt ruhákkal. Mint egy kisebb butik és én nem akartam hinni a szemeimnek. Most tényleg itt akar nekem ruhát keresni? Jó mondjuk, abban igaza van, hogy nem maradhatok a jelmezemben, de akkor is ezek a ruhák rosszabbak, mint a rémálmaim. Nem jutottam szóhoz csak álltam ott elkerekedett szemekkel, tátott szájjal és meredten bámultam az elém táruló helyiséget.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – találtam meg végre a hangomat.

- Mégis mit? – kérdezte nagyon nagy ártatlan szemekkel.

- Hát hogy itt találunk nekem valami ruhát. Ez szörnyű! Hogy lehet valakinek ennyi ruhája? – fakadtam, ki de amint megláttam Alice bánatos szemeit nem bírtam.

- Ne haragudj Alice. Tudod, én nem igazán vagyok oda a ruhákért nekem elég egy egyszerű farmer egy elnyűtt pólóval és kész.

- Na, azt már nem. Aki itt lakik, az stílusosan öltözködik és az én véleményem alapján. Ne izgulj Edwardnak is én mondom, meg hogy mit vegyen fel és nem, mellesleg ha kilépsz innen Edward szóhoz sem fog jutni tőled. – mosolygott rám cinkosan mire végleg szabad utat engedtem neki és hagytam, hogy öltöztessen, sminkeljen kénye-kedve szerint…

3. Boldogság. Félelem. Biztonság.

/Bella szemszöge/

Egy csodás völgy vett körbe. Telis-tele hatalmas élénkzöld színű fákkal, növényekkel. A helyből csak úgy áradt a varázslat és csak egy kérdés zakatolt a fejemben, de az szüntelenül: „Hol vagyok?”. Nem találtam erre a kérdésemre választ csak lézengtem és ámultam bámultam.

Olyan volt mintha csak egy mesekönyvet lapoznék. Biztos voltam benne hogy Alice is valami ilyesmit érezhetett mikor belekerült Csoda országba csak itt most az volt a különbség, hogy én nem álmodtam. Legalábbis azt hiszem.

Az egyik fánál észrevettem valamiféle kisebb mocorgást így közelebb merészkedtem. Abban a pillanatban, ahogyan közelebb értem sok kis lény szállt a magasba ezüstös csillámló csíkot húzva maguk után. Gyönyörű volt. A szüleim halála óta talán először boldognak éreztem magam ezen a helyen. Fogalmam sem volt róla hogyan kerültem ide, de élveztem.

Egy hűs fuvallat szántott végig a völgyön ezzel egy időben kezdett el a hideg futkosni a hátamon. A nap helyét sötét felhők vették át. Minden élőlény eltűnt a közelemből. A kezdeti boldogságot most valami egészen más vette át nem tudtam mit csináljak hova menjek, mert itt nyilván nem maradhatok. Az élénkzöld környezet most szürkében pompázott és minden valami baljóst sugallt. Elindultam. Nem tudtam merre megyek csak el innen.

Észre sem vettem, de már az erdőben futottam mikor hirtelen neki ütköztem valakinek. Vártam mikor találkozok, a földel, de ez nem történt meg ugyanis az a valaki derekamnál fogva tartott majd sikeresen lábra állított végül elengedett. Felnéztem és egy vörös szempárral találtam szembe magam. Ő nem volt ott a bulin mégis a szeme és a köpenye arról árulkodott pedig én nem emlékeztem rá.

- Ki vagy te? – intézte hozzám katonásan a kérdését miközben körbejárt, mint valami vadász az áldozatát.

- Bella Swan vagyok. Benned kit tisztelhetek? – próbáltam úgy összehozni ezt a kemény két mondatot, hogy hangomon ne hallatszódjon a félelmem.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdőre vonj. Félsz tőlem. Helyes. – ezzel megragadta a karomat és húzni kezdet. Hagytam magam tudtam, hogy nincs esélyem ellene.

- Hová megyünk? – tettem fel a számomra igen fontos kérdést habár a hangom még az egércincogást is megirigyelné.

- A Nagyúrhoz ő majd ítélkezik feletted. – nem igazán vágytam megismerni ezt a nagyurat és az a „ő majd ítélkezik feletted” rész sem volt igazán ínyemre. Nincs mese nekem itt most végem lesz. Nem tudtam hol vagyok. Nem tudtam kivel vagyok. De még azt sem tudtam, hogy miféle lény a fogva tartóm.

- Jasper! – hangzott mögöttünk egy erőteljes ugyanakkor lágy férfihang ezzel megállítva ezek szerint Jaspert.

- Mit akarsz Edward? – morgott vissza és kelletlenül megfordult. Nem hittem a szememnek. Ő állt ott. Akit idáig követtem bár nem tudtam miért mégis úgy éreztem vele bárhová képes lennék elmenni.

- Engedd el a lányt. – szólt rá parancsolóan és figyelmeztetőleg rámordult. Erre az egy mondatra szívem hevesen kalimpálni kezdett és újra éreztem azt a megmagyarázhatatlan biztonságot a közelében. De Jazz csak nevetett és még szorosabban szorította a karomat, aminek következtében felszisszentem.

- Ugyan miért tennék ilyet? Aro örülni fog neki. – jegyezte meg majd mentünk is volna tovább mikor szinte a semmiből előttünk termett Edward. Milyen szép neve van…

- Ő az enyém. Én hoztam át tehát hozzám tartozik. – tetszett, ahogyan azt mondta „hozzám tartozik” én hozzá is akartam tartozni bár sejtettem, hogy ezt a mondatát nem gondolta komolyan. Mégis vele akartam lenni. Nem tudtam miért, de vonzott. Meg akartam érinteni, érezni akartam, ahogyan bőrünk egymáshoz simul, vagy csak ahogyan kezünk egymásba fonódik. Örökre vele szeretnék maradni, de már annak is örülnék, ha az Ő foglya lennék és nem Jasperé aki még mindig kitartóan szorongatta a kezemet. Tuti be fog lilulni grimaszoltam.

- Miért nem vigyáztál rá jobban? – kérdezte amolyan „aki kapja marja” hangsúllyal.

- Ez nem a te dolgod, mint ahogy az sem hogy mit fogok vele csinálni. – morogta Edward és akár meg is ijedtem volna tőle, ha nem lenne ilyen irtózatosan dögös, ahogyan izmai megfeszülnek, kezei ökölbe szorulnak, éjfekete szemeiben gyilkos düh lángol, és ahogyan hófehér fogait kivillantja. Szívem már össze-vissza verte a tam-tamot, arcom már réges-rég lángba borult, ahogyan ajkamat beharapva –elég- feltűnően végigmértem.

- Meg fog gondoskodom róla. – már nem csengett olyan határozottan a hangja és mintha egy kis szomorúság is vegyült volna bele. De mire mondta ezt? Hiszen Jasper egy szót sem szólt mégis szorítása enyhült a karomon majd bilincsként tartó keze lassan lehullott rólam.

- De ha élve marad, annak nem csak ő látja kárát… - ezek most rólam beszélnek? Meg fogok halni? Mindig is tudtam, hogy eljön ez a nap, na de hogy ilyen hamar… Bár ha Edward karjaiban halhatok meg akkor az édes halál lesz.

- Bántanád Alicet? – Jazz már épp távozni készült mikor ez a mondat megtorpanásra késztette. Kezeit ökölbe szorította és villámló szemeit Rá függesztette.

- Ő küldött érte. – mutatott futólag rám és tekintetünk egy pillanatra találkozott mégis olyan volt mintha az egész világ megszűnt volna körülöttünk csak ketten voltunk, még ha csak abban a másodpercben is.

- Hazudsz. – mosolyodott el magabiztosan és kissé csúfondárosan Jasper mire Edward csak megvonta a vállait majd felém fordult. Jazz úgy távozott, mint valami lágy szellő mégis hátborzongató volt, de egyben csodálatos is. Hogyan tud így mozogni? Vajon Edward is tud? Az előttem álló Adonisznak homloka ráncokba szaladt úgy bámult rám percekig. Úgy látszott mintha nagyon erőlködne valamin, ami nem jön össze, de nem akartam firtatni a dolgot. Megadóan felsóhajtott majd a következő szót intézte hozzám.

- Mehetünk?

- Hová? – értetlenkedtem.

- Elviszlek hozzánk. Gondolom, nem akarsz itt maradni. – mutatott körbe a fák sűrűjén majd féloldalasan rám mosolygott. Azt hittem ott helyben visz el a mentő… Szívem megint kihagyott egy ütemet, de csak azért, hogy utána iszonyatos vágtába kezdjen. Szemeim újra elkalandoztak testén majd mikor újfent szemeibe néztem azokban csak kíváncsiság ült. Enyhén zavarba jöttem előbbi tettem miatt ezért csak egy bólintással feleltem. Közelebb jött felém mire én automatikusan hátráltam, holott cseppet sem féltem tőle.

- Ne félj. Nem foglak bántani. – tett egy fajta ígéretet, holott ezzel eddig is tisztában voltam vagy legalábbis a lelkem mélyen ezt éreztem.

- Nem félek tőled. – jelentettem ki határozottan mire elvigyorodott.

- Nem? – tette fel játékosan a kérdést majd már el is tűnt szemeim elől. Tekintetemmel kétségbeesetten kutattam utána. Hiába. Nem láttam. Már kezdtem megijedni, hogy csak úgy itt hagyott mikor hátulról valaki hirtelen megragadta a kezeimet és lábaimat majd a hátára rakott. Úgy csimpaszkodtam belé, mint valami kis majom és a szikrák csak úgy izzottak kettőnk között. Biztos voltam benne hogy ezt ő is érzi ezt a tűzijátékot lehetetlen nem érezni.

- Nem félek tőled. – suttogtam lágyan a fülébe mire teste megremegett, fejét enyhén felém fordította. Hűs lehelete csiklandozta az ajkaimat és csak pár centi volt köztünk.

- Majd fogsz. – suttogta ugyan olyan lágyan, mint én az előbb hangjába mégis keveredett egy kis szomorúság is.

- Csukd be a szemed. – utasított ellent mondást nem tűrően én pedig engedelmeskedtem neki. Már csak azt éreztem, ahogyan a szél megcsapja arcomat. A kíváncsiságom most nagyobb volt annál, hogy rá hallgassak így lassan egyenként kinyitottam a szemeimet. A látványtól a gyomrom bukfenceket hányt. Az erdő egy egységes masszát alkotott körülöttünk és én úgy éreztem repülünk vagy legalábbis hihetetlenül gyorsan megyünk.

Hirtelen fékezett le majd mondott valamit, ami nem igazán jutott el a tudatomig. Nem láttam tisztán. A fülem zúgott és a fekete foltok előttem egyre nagyobbak lettek. Tompán érzékeltem, hogy Edward lefeszegeti magáról a görcsösen szorító végtagjaimat majd már csak a sötétségre koncentráltam mely lassan magába szívott…

2. Kik ezek? Ki Ő? Hol vagyok?

/Bella szemszöge/

A bulit nem éppen mondhatnám egy visszafogott helynek. Egyáltalán nem az én stílusom volt így inkább csak lézengtem a tömegben. Barátnőimet már rég szem elől vesztettem. A lakásban – mivel ez egy házibuli volt – szinte mindenhol részeg tinik fetrengtek vagy éppen mást csináltak… De páran még a táncparketten andalogtak nem igazán a zene ritmusára.

A legtöbben vámpírnak öltöztek ez még nem is lett volna furcsa csak, hogy mindannyian ugyanolyan fekete köpenyt viseltek és piros kontaktlencsét. Az egész olyan hátborzongatónak hatott így jobbnak láttam őket elkerülni. Éjfél körül járt az idő mikor szinte egyszerre indultak meg a kijárat felé. Nem mentem utána pedig hajtott a kíváncsiság hogy mégis kik lehettek ezek az idegenek? De a választ sajnos nem tudtam és lehet, hogy nem is akartam ugyanis az a bizonyos piros lámpa folyamatosan villogott a fejemben.

Egy idő után az idebent terjengő piaszag már kezdett elviselhetetlen lenni a gyomrom számára így kimentem egy ki friss levegőt szívni. A levegő már egészen lehűlt, de most ez kimondottan jól esett. Körbenéztem. Nem volt igazán sok látnivaló, mert a ház New York egy igen eldugott kis erdei részén volt. Így csak az idevezető utat és fák rengetegét lehetett látni. Felnéztem. Az égen milliónyi csillag játszott pedig ez itt nem szokás, hiszen a rengeteg szmog, füst nem engedi látatni az eget.

Tekintetem újra a fák sokaságára emeltem, de ekkor megpillantottam egy fényes szempárt az egyik fán. Mikor szememmel jobban ráfókuszáltam már tisztán ki tudtam venni a fán ülő emberi alak sötét körvonalát. Ő is engem figyelt. Aranybarna szemei csak úgy vonzották tekintetem és képtelen voltam más irányba nézni egyszerűen nem ment. Bizsergett a testem és egy fajta furcsa biztonságérzet öntöttöt el már csak pusztán a jelenlététől. Felé léptem mire elfordította tőlem az arcát ezzel is megtorpanásra kényszerítve.

Olyan volt mintha figyelne valamire a távolban én mégsem hallottam semmit. Leugrott a fáról pedig majd 3 méter magasan ülhetett mégis olyan pontossággal és kecsességgel landolt, mint egy valóságos ragadozó. A szívem őrült tempóban járt mikor egyre közelebb lépdelt felém lassan, nagyon lassan. Igaz az előbb én akartam odamenni hozzá, de most mégsem vittek a lábaim csak vártam, hogy ideérjen, és azt tehessen velem, amit csak akar.

De ez nem történt meg. Már épp kiért volna a fák takarásából mikor megállt rám emelte igéző szemeit és mélyet szippantott a levegőből. Ekkor szemei éjfeketévé változtak és vadállati fény csillant bennük majd egy alig halható félelmetes morgás szállt fel tüdejéből. Megijedtem. Hátráltam egészen a ház faláig, de még mindig a szemeibe néztem. Kezeit ökölbe szorította és én csak vártam. Féltem tőle, de úgy voltam vele, hogy tegyen velem, amit csak akar. Valami megcsillant szemeiben majd kissé megrázta a fejét és lehorgasztotta azt. Hihetetlen gyorsasággal fordult meg és szinte köddé vált.

Nem értettem semmit sem. Próbáltam betudni az alkoholnak bár csak egy pohár pezsgőt ittam. Mégsem volt más magyarázat erre a különös lényre, akitől egyrészről rettegtem másrészről viszont biztonságban éreztem magam a közelében. Nem értettem saját magamat sem.

Mivel már jócskán hajnalodott idejét láttam hazaindulni. Elővettem a mobilomat és hívtam egy taxit, ami nemsokára meg is érkezett. Beszálltam majd írtam egy SMS-t a lányoknak hogy ne aggódjanak már hazamentem. De a gondolataim még mindig a titokzatos idegenen járattam. Ekkor felrémlett bennem a csuklyás alakok képe és már csak a puszta gondolatuktól is borsózni kezdett a hátam. Pirkadt mire hazaértem mégsem akaródzott bemenni a házba.

Újra taxiba szálltam és a New York-i erdő másik végébe vitettem magam. Nem tudtam miért csak mentem a saját fejem után. A sofőr is kissé furán méregetett, de nem foglalkoztam vele kifizettem és nekivágtam a fák sűrűjének. A jelmezem több helyen is elszakadt és a csizmám is csupa sár volt.

Már nagyon is fáradt voltam és azon gondolkoztam, hogy vissza kéne fordulnom mikor vakító fényt véltem felfedezni egészen közel hozzám. Megszaporáztam a lépteimet és egy kis tisztást véltem felfedezni ahol egy csodás kis tavacska volt egy vízeséssel. De nem voltam egyedül. Felismertem a férfit, aki nekem háttal állt és bőre, mint ezernyi gyémánt úgy ragyogott. Ő volt az a szép szemű, aki úgy megijesztett most semmi félelmetes nem volt benne. Megindult a tó felé így az én tekintetem is arra siklott.

A tó közepén cikk-cakkban kövek voltak és olyan volt mintha a vízeséshez vezetne. Erről megbizonyosodtam akkor, amikor Ő egyfajta sorrend szerint lépve a kövekre eljutott a vízfalhoz és az, mint valami varázsszóra kettényílt előtte majd eltűnt mögötte. Nem hittem a szememnek. Olyan volt mintha valami álomba csöppentem volna. Ilyen nem is létezik. Mondogattam magamban, holott a saját szemeimmel láttam. Azért a biztonság kedvéért megcsíptem magam biztos, ami biztos alapon. De fájt tehát nem álmodok igaz nekem nincs is ilyen jó képzelőerőm.

A lábaim maguktól mozdultak a víz felé ahol ugyanarra a kövekre lépve eljutottam a vízesésig. De igazán csak akkor lepődtem meg mikor az elnyílt előttem ezzel bebocsájtást nyertem egy helyre, amit nem tudtam hova tenni. De a kíváncsiságom nagyobb volt a józan eszemnél így beléptem. Abban a pillanatban semmi sem számított csak tudni akartam ki az, az idegen, akit nem tudok kiverni a fejemből.

Viszont amint beléptem bánni kezdtem a tettemet a vízfal bezárult mögöttem, és míg más normális vízesésen át lehet nyúlni itt csak kemény vízfalba ütközött a kezem és nem engedte, hogy kijussak innét. Tehát nincs más választásom, mint előre menni. Ezzel nem is lett volna semmi gondom, ha nem éppen egy nyirkos, sötét barlangban lennék ahol még az orromig sem látok.

Vártam hátha találok valami kiutat innen. Nem sokkal később mikor már szemeim hozzászoktak a sötétséghez egy kis fényt láttam a barlang végén legalábbis reméltem, hogy ez egy barlang és az a fényt nem az a bizonyos „fény az alagút végén”. Mivel nem volt más választási lehetőségem-megindultam felé. Nem tudom meddig gyalogolhattam, de a fény egyre közelebb ért vagy én értem egyre közelebb a fényhez? Már semmiben sem voltam biztos.

Egyre jobban bántam, hogy idejöttem, mégis ha visszapörgethetném az időt mindet ugyan így csinálnék. Végre kiértem erről a helyről és megláttam a helyet. Nem tudtam hol vagyok. Miféle hely ez. Mégis csodás volt. Szavakkal lehetetlen leírni. Sosem hittem a tündérmesékben most mégis úgy éreztem magam mintha valósággal belecsöppentem volna. A kérdés már csak az volt, hogy ebből a Hamupipőkéből lesz-e királylány?

1. Új élet küszöbén

/Bella szemszöge/

Ma van a szülinapom. Én még sem vagyok boldog. Hogyan is lennék, az mikor egyedül vagyok. Mindig is egyedül éreztem magamat. 7 órakor volt az ébresztő, ahogy minden áldott nap. Most mégis minden olyan gyászosnak hatott olyan végzetesnek és szomorúnak. Habár az éjszaka nem aludtam semmit mégsem voltam fáradt. Ugyanúgy tettem a dolgom, mint mindenki más. Csak hogy én reggeli után nem mentem suliba. Visszamentem a szobánkba ahol összesen 16 laktunk. Ez volt a mi osztályunk. Lassan kezdtem el összeszedni a dolgaimat, amiket az itt töltött 9 évem alatt kaptam vagy még a régi életemből mentettem meg. Ilyen volt az egyetlen képem, amim volt. 3 álltunk rajta. Én és a szüleim. A haláluk előtti napon készült. Éppen nyaralni voltunk. Nem messze Forkstól a hegyekben az volt az eddigi legszebb nyaralásom. Másnap korán indultunk el. Apa vezetett, mint mindig. Hatalmas köd volt, és amikor kiértünk a főútra frontálisan ütköztünk egy másik személy gépkocsival. Egyedül én éltem túl a balesetet, aminek még mindig hordom a nyomait.

- Gyermekem még nem vagy kész? – jött be a szobába Mrs. Murray. Ő volt az első ember, akit közel engedtem magamhoz itt az árvaházba és nem mellesleg ő mutatott be a legjobb barátnőmnek Sophinak is.

- Nem még nem. – sóhajtottam és kedvenc nevelőmre mosolyogtam.

- Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdezte kedvesen miközben mellém ért.

- Nem köszönöm. Megy egyedül is. – még egy utolsó pillantást vetettem a szüleimre majd gondosan a táskámba tettem. Ahogyan minden mást is. A megszokott egyenruhámat felváltotta az utcai ruha. A felkötött hajamat leengedtem. Éreztem a szabadságot, holott még itt voltam. Tudtam, hogy most egy új élet kezdődik számomra mégis féltem. Az eddigi fél életemet itt töltöttem és fogalmam sincs róla mi vár rám odakint. Akik fontosak számomra mind itt maradnak, én pedig megyek, de nem csak az árvaházból. Forksot is itt hagyom. Túl sok emlék köt ide. Mindent bepakoltam. Így megfogva a hátizsákomat elindultam kifelé. Még ki sem tettem a lábamat a szobából mikor Mrs. Murray utánam szólt.

- Isabella!

- Igen? – fordultam vissza.

- A szülinap nem teljes ajándék nélkül. – mosolygott rám.

- Mióta idekerültél őriztem ezt neked. Édesanyádé volt. Úgy éreztem ez lesz a megfelelő pillanat, hogy odaadjam neked. – azzal közelebb lépett hozzám majd egy ezüst láncot akasztott a nyakamba, amin véleményem szerint egy címer volt.

- Ez gyönyörű. Köszönöm. – háláltam meg könnyeimet nyeldesve. A nevelőnő lekísért az aulába ahol már ott állt az összes osztálytársam. Mindannyiuktól elbúcsúztam, de igazán hiányozni csak Sophie fog, akinek még van egy éve itt. Megbeszéltük, hogy majd tartjuk a kapcsolatot ez alatt az év alatt is, és ha kiengedik, akkor majd mindenképpen közel fogunk lakni egymáshoz. Még elintéztem a papírokat és megkaptam a szüleim örökségét majd kiléptem a nagyvilágba. Nem tudtam, hogy most merre tovább, de a lábaim vittek maguktól egy régi ház felé ahol 9 éve senki sem járt mégis nekem a legjobb emlékeimet őrzi. Megálltam az ajtó előtt és csak hosszasan bámultam a már kissé romos épületet. Megérintettem a kilincset majd bizonytalanul lenyomtam. Nyitva volt. A házban néma csend és por fogadott mindenütt. Az emlékek elemi erővel zúdultak rá elmémre és én csak úsztam az árral. Végig jártam minden egyes helyiséget és visszaemlékeztem arra az időkre, amikor még csupa fény és szeretet lakozott itt, ami mostanra már rég kihunyt. Végül a régi szobámba kötöttem ki, ami szintén elhagyatottan várt egy 9 éves kislányra, aki soha többé nem jön. Mindenem megvolt. Mégis elég volt pár óra ahhoz, hogy mindez szerte fosszon. A táskámba nyúltam és elő vettem az egyetlen képemet. Leraktam az éjjeli szekrényre majd távoztam a házból ezzel is magam mögött hagyva Forksot. Tudtam mit kell tennem. Így felültem az első Seattle-i buszra. Utam a reptérre vezetett. Az első induló járatra fel akartam szállni, ami New Yorkba ment. 20 perc volt az indulásig így kissé sietősen, de mindent el tudtam intézni az utazáshoz. Sosem szerettem repülni most mégis valahogy nyugodtabb voltam amint kezdtem messzebb kerülni az otthonomtól. Azon a helyen mindig is volt valami baljós és sötét mégis vonzott magához. Az utat szinte végig aludtam. Egy hotelben szálltam meg addig, amíg nem találok valami lakás féleséget és persze munkát, hiszen nem élhetek folyton az örökségemből. Habár nem csekély összeget hagytak rám a szüleim. Pár hét múlva szinte ösztönösen mozogtam NY-ban. Magaménak tudhattam egy szép kis lakást a belvárosban, ami akár két embernek is, elég mert remélhetőleg Sophie majd velem akar lakni. Minden héten beszéltünk. De azért már nagyon hiányzott. Munkát is sikerült találnom. Mondjuk nem a legjobb mivel csak az érettségim van meg nem igazán vagyok keresett személy a munka helyeken. Egy kisebb bárban dolgozom pultosként délután 6-tól este 10-ig. Napközben pedig egyetemre járok. Lakberendezőnek tanulok ugyanis, ahogyan rendezgettem a lakásomat rájöttem, hogy szeretem ezt csinálni így belevágtam. A munkám és az egyetem révén is szereztem új barátokat. Nikkit bírom a legjobban. Együtt dolgozunk és egy szakra is járunk, sőt még szomszédok is vagyunk. Úgy látszik minden a helyén és az életem kezd végre rendbe jönni. Mégis hiányzik valami.



*1 évvel később Halloween napján*



Egy éve lakom itt New Yorkban és nem rég költözött ide a legjobb barátnőm Sophie is. Aki azonnal megtalálta a közös hangot Nikkivel. Persze ezt ki is használják. Ezért megyünk ma „csokit vagy csalunk” bálra. Nem tudom, hogy ők mit élveznek az ilyen partikon, de én egyáltalán nem szeretem ezeket. Főleg úgy hogy szinte kétnaponta járunk bulizni. Mivel a suli legnagyobb parti arcai mindenből, amiből csak tudnak, bulit rendeznek. Mi pedig rendszerint meg vagyunk ezekre hívva.

- Bella, kész vagy? – jött be a szobámba Sophie.

- Nem. – feleltem kurtán majd odébb dobtam az ágyamon heverő vámpír jelmezt.

- Jaj, ne csináld ezt. Megígérted. – vetette be azokat az ellen állhatatlan boci szemeit mire megadóan felsóhajtottam és a ruhámmal együtt bevonultam a fürdőbe. Amit a ruháról tudni illik nem igazán volt az én ízlésem. Egy fekete mini ruha volt alul piros fodorral. Mivel odakint nem éppen volt meleg ezért ehhez társult egy comb középig érő csizma, fekete hosszú ujjú kesztyű és még egy magas gallérú köpenyt is kaptam. Amint kész lettem kiléptem a szobámba ahol már a két legjobb barátnőm várt és szinte azonnal rám vetették magukat. Megcsinálták a hajamat és a sminkemet majd még egy műanyag vámpír fogsort is odanyújtottak nekem, de azt már igazán nem volt semmi kedvem felvenni így inkább „véletlenül” otthon felejtettem. A lányok is ugyan abban a szerelésben voltak, mint én és így indultunk el arra a bulira…