7. Bajok és Megoldás.

/Edward szemszöge/

Tudtam, hogy baj van még sem értettem semmit. A gondolatai össze-vissza csapongtak a fejében. Egyetlen egy értelmes mondatot sem tudtam kivenni belőle.

- Alice… - szólítottam meg tétován majd elé sétáltam. Ijesztő volt. Úgy nézett ki mintha látomása lenne, de nem volt. Mégis ugyan úgy meredt maga elé.

- Mi a baj? – amint ezt kimondtam nyakamba vetette magát és könnyek nélkül zokogni kezdett. Most csak még jobban megijesztett. Sosem láttam még ilyennek. Kivéve… és akkor megértettem tudtam, hogy mi történt. Legalábbis biztos voltam abban, hogy egy bizonyos személynek köze van ahhoz, hogy húgom egy egyszerű vadászatról ilyen állapotban jön haza.

Nem akartam rákérdezni attól csak rosszabb lenne neki. Odavittem a kanapéhoz majd még mindig engem ölelve leültünk Bella mellé, aki szintén rémülten figyelte Alice cselekedetét. Amikor már alább hagyott a zokogása újra feltettem neki a kérdésemet és ezúttal választ is kaptam rá.

- Látomásom volt… - suttogta halkan.

- Megmutatod? – kérdeztem tétován, de a vízió már körvonalazódni kezdett előttem.


"A házunk körüli erdőt láttam magam előtt. Kihalt volt. Sehol egy lélek sem. Körbejárattam a tekintetemet újra és újra a helyen, de csak a csend vett körül. Az amolyan vihar előtti csend. Egyre feszültebben kémleltem a körül ölelő erdőt majd mikor rájöttem, hogy ezzel most nem sokra megyek egy mély levegő után figyelni kezdtem. Lehunytam a szemeimet a jobb koncentrálás érdekben. Pár perc múlva hangokra lettem figyelmes. Több irányból jöttek a susogó hangok és egyre közeledtek. Vámpírok. Villant át az agyamon. Méghozzá rengetegen és ez csak egyet jelenthetett méghozzá a Volturit. Féltem. Nem magamat féltettem. Bellát. Bánthatják. Ő csak ember. Lehetséges lenne, hogy érte jöttek? Nem az nem lehet. Ilyen hamar nem jönnének. De csak nem hagyott nyugton ez a gondolat miszerint valami baja esne neki. Ha kell, az összes őrrel megküzdök, csak ne bántsák. Csak másodpercekbe tellett mégis nekem óráknak tűntek, míg elértek hozzám. Körbe álltak. Mégis a körből egy valaki különösen kitűnt. Ő volt a vezetőjük. Ő volt az, aki miatt most itt vannak. Ő volt az oka, mindannak ami most történik. Előrelépett majd a fekete csuklyát ledobta fejéről. Jasper. Egykor a testvérem volt most az ellenségem. Régen bíztam benne. Most csak fenyegetésnek tűnt. Annál is inkább mikor elkezdett körbe-körbe járni a testőrségből állított kör belsejében. Nem nézett rám. Olyan volt mintha csak külső szemlélő lennék és úgy is éreztem magam. Közben folyamatosan magyarázott a többieknek, de én nem hallottam semmit csak azt láttam, ahogyan a szája mozog és hevesen gesztikulál a karjaival. Nem tudtam mi történik. Mikor befejezte a mondandóját felém nézett. Vagyis csak azt hittem, hogy felém, de tekintete egy távolabbi pontra összpontosult. Szája gonosz mosolyra húzódott szemeiben gyilkos vágy lobbant. Meg akartam fordulni tudni akartam mi történik körülöttem. De nem tudtam. Jasper elment mellettem majd - a lépteiből következtetve – pár méterrel távolabb megállt tőlem. A feszültség egyre csak nőtt bennem tudtam, hogy valami rossz fog történni, de nem tudtam mennyire. Egy éles női sikoly hasított a néma csendbe. Nem tudtam, hogy ki sikított, de segíteni akartam rajta. Mégsem mozdultam. Nem tudtam. Csak álltam és hallgattam, ahogyan szegény lány szenved. A sikoly lassan elhalt és gyászos csendet hagyott maga után. Ekkor megfordultam és megértettem a körülöttem zajló eseményeket. Bella teste élettelenül feküdt Jasper karjai közt. Nyakán ott éktelenkedett a harapásnyom és Jazz száján még piroslott a lány oly csábító vére…"

A levegőt kapkodva szedtem és riadtan néztem húgom szemeibe. Bella meg fog halni, ha nem cselekszünk hamarosan. Tennünk kell valamit. Nem halhat meg főleg nem így. Agyam lázasan zakatolt valamiféle megoldást keresve, de nem talált. Nem volt semmi használatra méltó ötletem.

„Változtassuk át.” – hallottam meg Alice képtelen ötletét, amire csak egy morgással feleltem. Ő túl tisztalelkű ahhoz, hogy elveszítse az emberi élet örömeit.

- Mi történt? Valami baj van? – kérdezte halkan Bella és hallottam a hangján, hogy ő is meg van rémülve. Csak azt nem tudtam, hogy a beszélgetésünktől vagy az elmúlt percek történései miatt. Félt tőlünk ebben biztos voltam mégis nem volt más választása, mint megbízni bennünk.

Eddig is az volt a tervem – ugyanis Alice hallani sem akart róla – hogy hazajuttatom, de ideje volt felgyorsítani az eseményeket. Még nem tudtam hogyan találhatnánk egy, kaput amin visszamehet, vagy ha egyáltalán találnánk is egyet hogyan nyitnánk meg. Egyedül halloween éjszakáján vannak nyitva bizonyos átjárók. De azokról mindenki tud és az őrök előszeretettel figyelik is őket.

Nekünk pedig olyan kellett, amit kevesen ismernek, és nem védik annyira. Sajnos ezekről nem tudtam sokat. Csak halloween éjszakánként jártam át néha egy-egy órára, de azon kívül nem. Egyrészt nekünk nem is volt szabad vagy csak engedéllyel. Engedély pedig úgy sem kapnánk, ha pedig igen akkor biztos vagyok benne, hogy szemmel tartanának minket.

- Igen, Bella baj van. – mondta neki komolyan Alice. Én még egyelőre nem tudtam megszólalni csak agyaltam mi lenne a helyes megoldás ilyen rövid idő alatt.

- Mi? – kérdezte remegő hangon és gyönyörű csoki barna szemeibe félelem költözött.

/Bella szemszöge/

Túl sok volt az információ. Túl gyorsak voltak az események. Minden túl gyorsan történt. Ez egyik pillanatban még egy halál unalmas bulin vagyok a legjobb barátnőimmel a következő pillanatban pedig már egy képzeletbeli helyen csevegek két vámpírral.

Annyira abszurd volt az egész helyzet hogy nem akartam elhinni. Pedig agyam szinte folyamatosan kántálta, hogy: ez bizony a valóság. Józanabbik és reálisabb énem pedig ellene szólt. Ez a hely nem létezik. Nincsenek vámpírok, manók, óriások, boszorkányok… és kitudja még milyen lények. Fel akartam ébredni ebből az egészből.

De tudtam, hogy akkor Edward sem lenne velem és önző módon ki akartam használni a helyzetet vele még akkor is, ha csak ide képzelem. Bár nem vagyok megáldva ilyen jó képzelőerővel. A közelükben folyamatosan villogott a piros lámpa én még sem hallgattam rá habár tudtam mi lesz ennek a vége: meg fogok halni.

Mindegy hogyan, ki által, de ezt nem élhetem túl, már ha mindez igaz és valójában megtörténik. Féltem. De nem a haláltól, ha meg kell, haljak hát legyen. Egyszerűen csak megijesztettek a reakciójukkal. Alice és Edward is riadt volt és kétségbeesett fogalmam sem volt mindarról mi történt és tudtam, hogy szörnyű mégis rákérdeztem.

- Veszélyben vagy… - suttogta halkan maga elé meredve Alice, de ezt a mondatot jobban értettem, mint hitte. Tudtam, hogy közel a vég. A végzetem…

/Edward szemszöge/

Valamit tennünk kell. Csak ez zakatolt a fejemben. De tovább nem jutottam pedig mennyire szerettem volna valamiféle megoldást találni.

„Haza kell vinnünk.” – gondolta húgom szomorúan mire csak megadóan bólintottam.

„Látom már nem annyira vagy oda az ötletért.” – jegyezte meg sértődötten és ebben igazat kellett adnom neki. Nem akartam elengedni Bellát magam mellől.

- Megoldjuk. – válaszoltam neki figyelmen kívül hagyva előbbi megjegyzését majd Bella felé fordultam, aki ijesztően sápadt volt.

- Ne aggódj, nem engedem, hogy bajod essen. – mondtam neki komolyan és elszántan a szemébe nézve mire láthatólag kissé megnyugodott.

„És ha segítséget kérnénk?”

- Mire gondolsz? – fordultam vissza Alice felé. Furán hangzott ez a kérdés tőlem, hiszen én általában tudni szoktam ki mire gondolt, de húgom esetében ez másképp volt. Ügyesen rejtegette előlem azokat a dolgokat, amiket nem akart megosztani velem. Ez is egy olyan eset volt.

Pedig jobban örültem volna, ha végre velem is megosztja gondolatát és nem húzza tovább az idegeimet. De ő csak kitartóan bámult rám az én agyam meg csak a megoldást kereste. Majd Alicel egyszerre mondtuk ki az egyetlen személy nevét aki segíthet nekünk…