3. Boldogság. Félelem. Biztonság.

/Bella szemszöge/

Egy csodás völgy vett körbe. Telis-tele hatalmas élénkzöld színű fákkal, növényekkel. A helyből csak úgy áradt a varázslat és csak egy kérdés zakatolt a fejemben, de az szüntelenül: „Hol vagyok?”. Nem találtam erre a kérdésemre választ csak lézengtem és ámultam bámultam.

Olyan volt mintha csak egy mesekönyvet lapoznék. Biztos voltam benne hogy Alice is valami ilyesmit érezhetett mikor belekerült Csoda országba csak itt most az volt a különbség, hogy én nem álmodtam. Legalábbis azt hiszem.

Az egyik fánál észrevettem valamiféle kisebb mocorgást így közelebb merészkedtem. Abban a pillanatban, ahogyan közelebb értem sok kis lény szállt a magasba ezüstös csillámló csíkot húzva maguk után. Gyönyörű volt. A szüleim halála óta talán először boldognak éreztem magam ezen a helyen. Fogalmam sem volt róla hogyan kerültem ide, de élveztem.

Egy hűs fuvallat szántott végig a völgyön ezzel egy időben kezdett el a hideg futkosni a hátamon. A nap helyét sötét felhők vették át. Minden élőlény eltűnt a közelemből. A kezdeti boldogságot most valami egészen más vette át nem tudtam mit csináljak hova menjek, mert itt nyilván nem maradhatok. Az élénkzöld környezet most szürkében pompázott és minden valami baljóst sugallt. Elindultam. Nem tudtam merre megyek csak el innen.

Észre sem vettem, de már az erdőben futottam mikor hirtelen neki ütköztem valakinek. Vártam mikor találkozok, a földel, de ez nem történt meg ugyanis az a valaki derekamnál fogva tartott majd sikeresen lábra állított végül elengedett. Felnéztem és egy vörös szempárral találtam szembe magam. Ő nem volt ott a bulin mégis a szeme és a köpenye arról árulkodott pedig én nem emlékeztem rá.

- Ki vagy te? – intézte hozzám katonásan a kérdését miközben körbejárt, mint valami vadász az áldozatát.

- Bella Swan vagyok. Benned kit tisztelhetek? – próbáltam úgy összehozni ezt a kemény két mondatot, hogy hangomon ne hallatszódjon a félelmem.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdőre vonj. Félsz tőlem. Helyes. – ezzel megragadta a karomat és húzni kezdet. Hagytam magam tudtam, hogy nincs esélyem ellene.

- Hová megyünk? – tettem fel a számomra igen fontos kérdést habár a hangom még az egércincogást is megirigyelné.

- A Nagyúrhoz ő majd ítélkezik feletted. – nem igazán vágytam megismerni ezt a nagyurat és az a „ő majd ítélkezik feletted” rész sem volt igazán ínyemre. Nincs mese nekem itt most végem lesz. Nem tudtam hol vagyok. Nem tudtam kivel vagyok. De még azt sem tudtam, hogy miféle lény a fogva tartóm.

- Jasper! – hangzott mögöttünk egy erőteljes ugyanakkor lágy férfihang ezzel megállítva ezek szerint Jaspert.

- Mit akarsz Edward? – morgott vissza és kelletlenül megfordult. Nem hittem a szememnek. Ő állt ott. Akit idáig követtem bár nem tudtam miért mégis úgy éreztem vele bárhová képes lennék elmenni.

- Engedd el a lányt. – szólt rá parancsolóan és figyelmeztetőleg rámordult. Erre az egy mondatra szívem hevesen kalimpálni kezdett és újra éreztem azt a megmagyarázhatatlan biztonságot a közelében. De Jazz csak nevetett és még szorosabban szorította a karomat, aminek következtében felszisszentem.

- Ugyan miért tennék ilyet? Aro örülni fog neki. – jegyezte meg majd mentünk is volna tovább mikor szinte a semmiből előttünk termett Edward. Milyen szép neve van…

- Ő az enyém. Én hoztam át tehát hozzám tartozik. – tetszett, ahogyan azt mondta „hozzám tartozik” én hozzá is akartam tartozni bár sejtettem, hogy ezt a mondatát nem gondolta komolyan. Mégis vele akartam lenni. Nem tudtam miért, de vonzott. Meg akartam érinteni, érezni akartam, ahogyan bőrünk egymáshoz simul, vagy csak ahogyan kezünk egymásba fonódik. Örökre vele szeretnék maradni, de már annak is örülnék, ha az Ő foglya lennék és nem Jasperé aki még mindig kitartóan szorongatta a kezemet. Tuti be fog lilulni grimaszoltam.

- Miért nem vigyáztál rá jobban? – kérdezte amolyan „aki kapja marja” hangsúllyal.

- Ez nem a te dolgod, mint ahogy az sem hogy mit fogok vele csinálni. – morogta Edward és akár meg is ijedtem volna tőle, ha nem lenne ilyen irtózatosan dögös, ahogyan izmai megfeszülnek, kezei ökölbe szorulnak, éjfekete szemeiben gyilkos düh lángol, és ahogyan hófehér fogait kivillantja. Szívem már össze-vissza verte a tam-tamot, arcom már réges-rég lángba borult, ahogyan ajkamat beharapva –elég- feltűnően végigmértem.

- Meg fog gondoskodom róla. – már nem csengett olyan határozottan a hangja és mintha egy kis szomorúság is vegyült volna bele. De mire mondta ezt? Hiszen Jasper egy szót sem szólt mégis szorítása enyhült a karomon majd bilincsként tartó keze lassan lehullott rólam.

- De ha élve marad, annak nem csak ő látja kárát… - ezek most rólam beszélnek? Meg fogok halni? Mindig is tudtam, hogy eljön ez a nap, na de hogy ilyen hamar… Bár ha Edward karjaiban halhatok meg akkor az édes halál lesz.

- Bántanád Alicet? – Jazz már épp távozni készült mikor ez a mondat megtorpanásra késztette. Kezeit ökölbe szorította és villámló szemeit Rá függesztette.

- Ő küldött érte. – mutatott futólag rám és tekintetünk egy pillanatra találkozott mégis olyan volt mintha az egész világ megszűnt volna körülöttünk csak ketten voltunk, még ha csak abban a másodpercben is.

- Hazudsz. – mosolyodott el magabiztosan és kissé csúfondárosan Jasper mire Edward csak megvonta a vállait majd felém fordult. Jazz úgy távozott, mint valami lágy szellő mégis hátborzongató volt, de egyben csodálatos is. Hogyan tud így mozogni? Vajon Edward is tud? Az előttem álló Adonisznak homloka ráncokba szaladt úgy bámult rám percekig. Úgy látszott mintha nagyon erőlködne valamin, ami nem jön össze, de nem akartam firtatni a dolgot. Megadóan felsóhajtott majd a következő szót intézte hozzám.

- Mehetünk?

- Hová? – értetlenkedtem.

- Elviszlek hozzánk. Gondolom, nem akarsz itt maradni. – mutatott körbe a fák sűrűjén majd féloldalasan rám mosolygott. Azt hittem ott helyben visz el a mentő… Szívem megint kihagyott egy ütemet, de csak azért, hogy utána iszonyatos vágtába kezdjen. Szemeim újra elkalandoztak testén majd mikor újfent szemeibe néztem azokban csak kíváncsiság ült. Enyhén zavarba jöttem előbbi tettem miatt ezért csak egy bólintással feleltem. Közelebb jött felém mire én automatikusan hátráltam, holott cseppet sem féltem tőle.

- Ne félj. Nem foglak bántani. – tett egy fajta ígéretet, holott ezzel eddig is tisztában voltam vagy legalábbis a lelkem mélyen ezt éreztem.

- Nem félek tőled. – jelentettem ki határozottan mire elvigyorodott.

- Nem? – tette fel játékosan a kérdést majd már el is tűnt szemeim elől. Tekintetemmel kétségbeesetten kutattam utána. Hiába. Nem láttam. Már kezdtem megijedni, hogy csak úgy itt hagyott mikor hátulról valaki hirtelen megragadta a kezeimet és lábaimat majd a hátára rakott. Úgy csimpaszkodtam belé, mint valami kis majom és a szikrák csak úgy izzottak kettőnk között. Biztos voltam benne hogy ezt ő is érzi ezt a tűzijátékot lehetetlen nem érezni.

- Nem félek tőled. – suttogtam lágyan a fülébe mire teste megremegett, fejét enyhén felém fordította. Hűs lehelete csiklandozta az ajkaimat és csak pár centi volt köztünk.

- Majd fogsz. – suttogta ugyan olyan lágyan, mint én az előbb hangjába mégis keveredett egy kis szomorúság is.

- Csukd be a szemed. – utasított ellent mondást nem tűrően én pedig engedelmeskedtem neki. Már csak azt éreztem, ahogyan a szél megcsapja arcomat. A kíváncsiságom most nagyobb volt annál, hogy rá hallgassak így lassan egyenként kinyitottam a szemeimet. A látványtól a gyomrom bukfenceket hányt. Az erdő egy egységes masszát alkotott körülöttünk és én úgy éreztem repülünk vagy legalábbis hihetetlenül gyorsan megyünk.

Hirtelen fékezett le majd mondott valamit, ami nem igazán jutott el a tudatomig. Nem láttam tisztán. A fülem zúgott és a fekete foltok előttem egyre nagyobbak lettek. Tompán érzékeltem, hogy Edward lefeszegeti magáról a görcsösen szorító végtagjaimat majd már csak a sötétségre koncentráltam mely lassan magába szívott…