6. Kérdések és Válaszok.

/Edward szemszöge/

Ott állt előttem, a szobám közepén testét csak egy aprócska törölköző fedte el előlem. Meg akartam érinteni. Úgy vonzott magához, mint valamiféle mágnes. De nem léptem hozzá közelebb csak görcsösen szorongattam a kilincset miközben többször is végigjárattam rajta tekintetemet.

Halkan megköszörülte a torkát mire azonnal rákaptam a fejemet. Fülig vörösödve, ajkát harapdálva kérdőn nézett rám én meg csak tátogtam, mint valami idióta hal, mert, hogy hang az nem jött ki a torkomon.

Én is megköszörültem a torkomat habár normális esetekben egy vámpírnak erre nincs szüksége, de ez a pillanat nem tartozott a normálisak közé.

- Én… Azt hiszem, megvárlak odalent. – nyögtem ki nehézkesen és még saját magam számára is túl mélynek volt mondható a hangom. Meg sem várva a reakcióját menekültem ki a szobából és a házból is. Leülve a veranda lépcsőjére fejemet a korlátnak döntöttem és próbáltam lenyugodni az előbbi képektől. De csak nem bírtam szabadulni tőle. Az a kép örökre belém véste magát.

Nem szabad ilyenekre gondolnod Edward. Szidtam meg magam és erősen próbáltam másra koncentrálni, holott ez nem igazán ment. Ugyanis minden egyes mozdulatát hallottam. Amint ledobja magáról a törölközőt, kifésüli, majd megszárítja a haját. Amint levegőt vesz, ahogyan ide-oda lépked a szobám és a fürdőszoba között. Mindent hallottam még azt is, ahogyan az apró vízcseppek folynak végig karcsú alakján, hogy aztán onnan szőnyegemre hullva szerte fosszon.

Kissé lenyugodtam és tudtam, hogy nem szabad szorosabb viszonyba kerülnöm vele, ha vissza akarom juttatni az ő világába. Márpedig vissza akarom szóval meg kell tartanom a három lépés távolságot. Igen ez lesz a legjobb. Elindult lefele így én is befelé vettem az irányt.

- Szóval mi volt olyan halaszthatatlan, ami miatt rám kellett törnöd az ajtót? – kérdezte egyből. Fejét felszegte, karjait összefonta melle alatt és dacosan nézett rám.

- Talán üljünk le. – javasoltam majd a kanapé felé intettem és helyet foglaltam rajta. Fél pillanatig még álldogált a lépcső aljában majd nagyot sóhajtva helyet foglalt mellettem.

Túl közel volt. Lábaink majdhogynem összeértek és éreztem a testéből áradó melegséget mely még csak így a közelében is, de minden egyes porcikámat átjárta. Próbáltam úgy távolabb húzódni tőle, hogy ő azt ne vegye észre. Sajnos ez nem sikerült, mert amint észrevette, hogy megmozdultam rám kapta tekintetét és mintha zavarta volna az, hogy ennyire távolságtartó vagyok vele szemben, de nem tehettem mást ez volt a helyes.

- Van valami mondanivalód is vagy még ülünk itt egy darabig? – kérdezte mivel már kezdett kicsit kínos lenni a csend. Percek óta ültünk itt és egyikünk sem szólalt meg. Ez idáig.

- Én csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Igazad volt. Jogod van tudni néhány dolgot, ha már itt vagy szóval szeretném, ha feltennéd a kérdéseidet. – nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna még mondanom. Alicen kívül nem szoktam senki mással sem kapcsolatot létesíteni most meg szinte rákényszerültem arra, hogy beszélgessek vele.

- Minden kérdésemre válaszolsz? – kérdezte kicsit bizonytalanul. Mire gyanakvóan néztem rá.

- Attól függ… De igen gondolom… - gyorsan átpörgettem az agyamban a lehetséges kérdéseit és nem igazán találtam olyat, amire ne tudnék neki választ adni, de neki sikerült meglepnie…

- Miért vagy velem ilyen? – kérdezte egyenesen a szemembe nézve én meg azon gondolkoztam, hogy ezt most tényleg megkérdezte? Azt hittem valami olyasmivel kezdi majd, hogy: „Hol vagyok?”, „Mi vagy te?” vagy valami, de nem őt nem ez érdekli a legjobban, hanem az hogy miért vagyok vele ilyen.

- Következő. – mondtam aztán csak egyszerűen.

- Azt mondtad válaszolsz, de ez nem válasz volt. – világított rá az amúgy is szimpla tényre.

- Tedd, fel a kérdéseidet aztán visszatérünk erre. – mondtam neki egy mosolyt is megeresztve mire szíve újra felvette a mostanra már szokásossá vált kétszeres ütemét.

- Okéé… - nyújtotta el ezt a kicsiny szót majd homloka ráncokba szaladt a gondolkozástól. Miért nem látok bele a fejébe?

- Mi ez a hely? – kérdezte és tekintetében színtiszta kíváncsiság lángolt.

- TalerMoo. – mondtam neki egyszerűen, de tudtam, hogy úgy sem érti meg.

- Tale… Mi?

- TalerMoo – suttogtam és közelebb hajoltam hozzá.

- TalerMoo – suttogta és ő is mozdult felém. Ajkainkat csak centik választották el egymástól és hihetetlenül nagy késztetést éreztem arra, hogy ezt a pár centit is áthidaljam. Már éreztem forró leheletét a számon mikor az a bizonyos piros lámpa villogni kezdett agyam hátsó zugában. És én hallgattam rá. Hihetetlen gyorsasággal csúsztam tőle távolabb majd hadarni kezdtem persze csak úgy, hogy ő is értse, amit mondok.

- Ez egy olyan hely ahol mondhatni meselények élnek. Neked ők, vagyis mi vagyunk a mesebeli lények nekünk meg ti emberek, vagyis csak az olyan lényeknek, akik nem akarnak megenni titeket, mint én meg Alice mi nem eszünk embereket, mert ugyan olyan élőlények, mint mi. – hadartam és fogalmam sem volt róla hogy mit beszélek, remélem ő azért értette a lényegét.

- Hogy érted azt, hogy mesebeli lények? – ezek szerint értette remek.

- Tündérek, trollok, óriások, törpék, sárkányok, boszorkányok, varázslók és… - megakadtam. Nem tudtam ki mondani azt, ami vagyok. Mi lesz, ha megijed és elmegy vagy valami. Mit fog csinálni, ha megtudja?

- És? – kérdezte türelmetlenül.

- Vámpírok. Az uralkodó lények a vámpírok. – mondtam ki egy mély levegő vétel után egyenesen a szemébe.

- Ohh… - mi az, hogy „oh”? Ez mit jelent az embereknél?

- Akitől megmentettél a vörös szemű, köpenyes. Ő is az igaz? – nem mondta ki. Nem tudja kimondani. Undorodik tőlem, a fajtától. Persze megértem ki ne tenné, ezt mikor egy szörny vagyok?

- Igen… - mondtam lehajtott fejjel.

- Te és Alice…? – nem fejezte be a mondatot, de tökéletesen tudtam, hogy fejeződne be: ti is vámpírok vagytok? De nem mondta ki. Nem tudja.

- Igen… - suttogtam még mindig lehajtott fejjel. Hallottam amint felgyorsul a légzése és kapkodva veszi a levegőt. Félt. Tudtam, hogy félni fog. De az még jobban megrettentett, hogy ez nekem miért fáj ennyire? Hiszen nem számítottam másra. Az emberek ösztönösen félnek tőlünk van is miért és ezért nem hibáztathatom.

- Meg fogsz ölni… - suttogta csak úgy maga elé én meg ijedten kaptam rá a tekintetemet. Honnan vesz ilyen badarságot?

- Nem foglak. – mondtam miközben csoki barna szemeit kutattam, de nem nézett rám.

- De. Meg fogsz. – mondta és még bólogatott is hozzá.

- Azt mondtad a vörös szeműnek. – nézett a szemembe és akkor megértettem, hogy miért hiszi ezt. Már éppen válaszoltam volna mikor az ajtó hangos csattanással kivágódott és húgom rémült és kétségbeesett tekintetével néztem farkas szemet…