2. Kik ezek? Ki Ő? Hol vagyok?

/Bella szemszöge/

A bulit nem éppen mondhatnám egy visszafogott helynek. Egyáltalán nem az én stílusom volt így inkább csak lézengtem a tömegben. Barátnőimet már rég szem elől vesztettem. A lakásban – mivel ez egy házibuli volt – szinte mindenhol részeg tinik fetrengtek vagy éppen mást csináltak… De páran még a táncparketten andalogtak nem igazán a zene ritmusára.

A legtöbben vámpírnak öltöztek ez még nem is lett volna furcsa csak, hogy mindannyian ugyanolyan fekete köpenyt viseltek és piros kontaktlencsét. Az egész olyan hátborzongatónak hatott így jobbnak láttam őket elkerülni. Éjfél körül járt az idő mikor szinte egyszerre indultak meg a kijárat felé. Nem mentem utána pedig hajtott a kíváncsiság hogy mégis kik lehettek ezek az idegenek? De a választ sajnos nem tudtam és lehet, hogy nem is akartam ugyanis az a bizonyos piros lámpa folyamatosan villogott a fejemben.

Egy idő után az idebent terjengő piaszag már kezdett elviselhetetlen lenni a gyomrom számára így kimentem egy ki friss levegőt szívni. A levegő már egészen lehűlt, de most ez kimondottan jól esett. Körbenéztem. Nem volt igazán sok látnivaló, mert a ház New York egy igen eldugott kis erdei részén volt. Így csak az idevezető utat és fák rengetegét lehetett látni. Felnéztem. Az égen milliónyi csillag játszott pedig ez itt nem szokás, hiszen a rengeteg szmog, füst nem engedi látatni az eget.

Tekintetem újra a fák sokaságára emeltem, de ekkor megpillantottam egy fényes szempárt az egyik fán. Mikor szememmel jobban ráfókuszáltam már tisztán ki tudtam venni a fán ülő emberi alak sötét körvonalát. Ő is engem figyelt. Aranybarna szemei csak úgy vonzották tekintetem és képtelen voltam más irányba nézni egyszerűen nem ment. Bizsergett a testem és egy fajta furcsa biztonságérzet öntöttöt el már csak pusztán a jelenlététől. Felé léptem mire elfordította tőlem az arcát ezzel is megtorpanásra kényszerítve.

Olyan volt mintha figyelne valamire a távolban én mégsem hallottam semmit. Leugrott a fáról pedig majd 3 méter magasan ülhetett mégis olyan pontossággal és kecsességgel landolt, mint egy valóságos ragadozó. A szívem őrült tempóban járt mikor egyre közelebb lépdelt felém lassan, nagyon lassan. Igaz az előbb én akartam odamenni hozzá, de most mégsem vittek a lábaim csak vártam, hogy ideérjen, és azt tehessen velem, amit csak akar.

De ez nem történt meg. Már épp kiért volna a fák takarásából mikor megállt rám emelte igéző szemeit és mélyet szippantott a levegőből. Ekkor szemei éjfeketévé változtak és vadállati fény csillant bennük majd egy alig halható félelmetes morgás szállt fel tüdejéből. Megijedtem. Hátráltam egészen a ház faláig, de még mindig a szemeibe néztem. Kezeit ökölbe szorította és én csak vártam. Féltem tőle, de úgy voltam vele, hogy tegyen velem, amit csak akar. Valami megcsillant szemeiben majd kissé megrázta a fejét és lehorgasztotta azt. Hihetetlen gyorsasággal fordult meg és szinte köddé vált.

Nem értettem semmit sem. Próbáltam betudni az alkoholnak bár csak egy pohár pezsgőt ittam. Mégsem volt más magyarázat erre a különös lényre, akitől egyrészről rettegtem másrészről viszont biztonságban éreztem magam a közelében. Nem értettem saját magamat sem.

Mivel már jócskán hajnalodott idejét láttam hazaindulni. Elővettem a mobilomat és hívtam egy taxit, ami nemsokára meg is érkezett. Beszálltam majd írtam egy SMS-t a lányoknak hogy ne aggódjanak már hazamentem. De a gondolataim még mindig a titokzatos idegenen járattam. Ekkor felrémlett bennem a csuklyás alakok képe és már csak a puszta gondolatuktól is borsózni kezdett a hátam. Pirkadt mire hazaértem mégsem akaródzott bemenni a házba.

Újra taxiba szálltam és a New York-i erdő másik végébe vitettem magam. Nem tudtam miért csak mentem a saját fejem után. A sofőr is kissé furán méregetett, de nem foglalkoztam vele kifizettem és nekivágtam a fák sűrűjének. A jelmezem több helyen is elszakadt és a csizmám is csupa sár volt.

Már nagyon is fáradt voltam és azon gondolkoztam, hogy vissza kéne fordulnom mikor vakító fényt véltem felfedezni egészen közel hozzám. Megszaporáztam a lépteimet és egy kis tisztást véltem felfedezni ahol egy csodás kis tavacska volt egy vízeséssel. De nem voltam egyedül. Felismertem a férfit, aki nekem háttal állt és bőre, mint ezernyi gyémánt úgy ragyogott. Ő volt az a szép szemű, aki úgy megijesztett most semmi félelmetes nem volt benne. Megindult a tó felé így az én tekintetem is arra siklott.

A tó közepén cikk-cakkban kövek voltak és olyan volt mintha a vízeséshez vezetne. Erről megbizonyosodtam akkor, amikor Ő egyfajta sorrend szerint lépve a kövekre eljutott a vízfalhoz és az, mint valami varázsszóra kettényílt előtte majd eltűnt mögötte. Nem hittem a szememnek. Olyan volt mintha valami álomba csöppentem volna. Ilyen nem is létezik. Mondogattam magamban, holott a saját szemeimmel láttam. Azért a biztonság kedvéért megcsíptem magam biztos, ami biztos alapon. De fájt tehát nem álmodok igaz nekem nincs is ilyen jó képzelőerőm.

A lábaim maguktól mozdultak a víz felé ahol ugyanarra a kövekre lépve eljutottam a vízesésig. De igazán csak akkor lepődtem meg mikor az elnyílt előttem ezzel bebocsájtást nyertem egy helyre, amit nem tudtam hova tenni. De a kíváncsiságom nagyobb volt a józan eszemnél így beléptem. Abban a pillanatban semmi sem számított csak tudni akartam ki az, az idegen, akit nem tudok kiverni a fejemből.

Viszont amint beléptem bánni kezdtem a tettemet a vízfal bezárult mögöttem, és míg más normális vízesésen át lehet nyúlni itt csak kemény vízfalba ütközött a kezem és nem engedte, hogy kijussak innét. Tehát nincs más választásom, mint előre menni. Ezzel nem is lett volna semmi gondom, ha nem éppen egy nyirkos, sötét barlangban lennék ahol még az orromig sem látok.

Vártam hátha találok valami kiutat innen. Nem sokkal később mikor már szemeim hozzászoktak a sötétséghez egy kis fényt láttam a barlang végén legalábbis reméltem, hogy ez egy barlang és az a fényt nem az a bizonyos „fény az alagút végén”. Mivel nem volt más választási lehetőségem-megindultam felé. Nem tudom meddig gyalogolhattam, de a fény egyre közelebb ért vagy én értem egyre közelebb a fényhez? Már semmiben sem voltam biztos.

Egyre jobban bántam, hogy idejöttem, mégis ha visszapörgethetném az időt mindet ugyan így csinálnék. Végre kiértem erről a helyről és megláttam a helyet. Nem tudtam hol vagyok. Miféle hely ez. Mégis csodás volt. Szavakkal lehetetlen leírni. Sosem hittem a tündérmesékben most mégis úgy éreztem magam mintha valósággal belecsöppentem volna. A kérdés már csak az volt, hogy ebből a Hamupipőkéből lesz-e királylány?