8. Száguldás...

/Bella szemszöge/

- Carlisle! – kiáltottak fel egyszerre, és tekintetükben remény csillant. Én pedig, már megint nem értettem semmit és ez egyre inkább bosszantott.

- Ki? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

- Mondanátok valamit úgy, hogy értsem mi ez az egész? – kérdeztem hangosabban, mint szerettem volna.

- Most mennünk kell. Itt nem biztonságos. – mondta Alice, majd felráncigált az emeletre ahol újból átöltöztetett. Élvezte, hogy van valaki, akit kénye-kedve szerint cicomázzon és minden alkalmat megragadott erre. Miután sikerült egy ugyan csak passzos ruhába felöltöztetnie kimentünk a ház elé.

- Edward majd visz a hátán. – jelentette ki vigyorogva Alice és Edwardra kacsintott. Volt egy olyan érzésem hogy ő mindenről tud még olyan dolgokról is, amikről nem kéne. Nem volt sok időm tovább töprengeni ezen, mert egy lágy ugyanakkor jéghideg érintést éreztem a csuklómon. Finoman vont magához közelebb, de ekkor - mintha csak most fognám fel hogy mit is mondott Alice – nem engedtem neki, hogy felrakjon a hátára.

- Valami baj van? - kérdezte és aggódva méregetett miközben még mindig a csuklómat fogta és másik kezével a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset. Közelsége és érintései kissé elbódítottak megszűnt a külvilág és most csak ketten voltunk.

Érzések sokasága kavargott bennem mégis mindegyik idegen volt számomra. De Edward közelsége jóleső bizsergést és melegséget váltott ki belőlem. Lassan jutott el a tudatomig hogy szépen ívelt szája mozgott is az előbb ebből arra következtettem, hogy mondott esetleg kérdezett valamit, amit én nem igazán voltam képes felfogni most biztosan nem tart épelméjűnek.

- Ne haragudj. Mit mondtál? – kérdeztem vissza kissé akadozva a jelenlététtől, mert akárhogyan próbáltam felidézni a szavait nem ment.

- Azt kérdeztem, hogy van-e valami baj, mert eléggé ijedt fejet vágtál. – méregetett még mindig.

- Ugye nem fogsz olyan gyorsan menni? – kérdeztem válasz helyett, mert már a gyorsaság gondolatára is bukfencezni kezdett a gyomrom. De Edward csak rám villantotta csibészes féloldalas mosolyát és gyengéden felvett a hátára. Testünk szorosan egymásnak préselődött és testembe mintha áramot vezettek volna olyan szikrák pattogtak kettőnk között. Amennyire csak tudta felém fordította a fejét és halkan suttogni kezdett.

- Ne aggódj, vigyázok rád. – ígérte. – De azért csukd be a szemeidet. – tette hozzá a biztonság kedvéért és miután ő maga is megbizonyosodott arról, hogy mind a két szemem szorosan összezártam futásnak eredt. Ezúttal eszem ágában sem volt kinyitni őket így is még élénken élt bennem a kép az előző alkalomról.

Éreztem a szél hideg fuvallatát arcomba csapódni. Éreztem, ahogyan össze-vissza dobálja barna hajtincseimet. Szemeim még mindig szorosan össze voltak zárva és próbáltam kizárni azt a tényt, hogy éppen az erdőn át száguldozunk. Végtagjaim görcsösen fonódtak teste köré és soha többé nem akartam elengedni.

Már nem volt bennem félelem iránta. Bíztam benne és nem tudtam volna elképzelni, hogy képes bántani. Emellett őszinte volt velem. Sok olyan dologról tett említést számomra, amiről biztos vagyok benne, hogy nem kéne tudnom. Viszont ha meghalok – mert tudom, hogy meg fogok – akkor meg oly mindegy, hogy elmondta vagy sem. Nem tudtam meddig futhatott, de igyekeztem kihasználni a pillanatot, amíg hozzásimulhatok.

Pár perc múlva a menetszél csendesedni kezdett majd végleg megszűnt. Nem tudtam, hogy kimerjem-e nyitni a szemeimet vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy jó nekem így csukva is. Újra kezek fonódtak csuklóim köré és már éreztem a talajt a lábam alatt. Biztos voltam benne hogy megérkeztünk mégis olyan érzésem volt mintha forogna alattam a talaj.

Féltem, ha kinyitom, a szemeimet megint elájulok így nem tettem. Edward még mindig fogta a kezemet, de ezúttal összekulcsolta ujjainkat. Nem értettem őt, sem mint ahogyan semmit sem ezen a furcsa helyen. Finom simogatást éreztem járomcsontomon majd egy kellemes megnyugtató hang is társult hozzá.

- Megérkeztünk most már kinyithatod a szemeidet. – mondta és én mintha csak erre vártam volna megtettem. De amint szemeim nyitva voltak újra rám tört a hányinger és éreztem, hogy elsápadok majd térdeim összecsuklottak volna, ha Edward nem tart meg és húz magához közel derekamnál fogva.

A levegő sebesen áramlott be a tüdőmbe majd onnan ki. Edward szüntelenül simogatta a hátamat és megnyugtató szavakat mormolt a fülembe. Most már egyáltalán nem éreztem rosszul magam sőt… a karjai olyan biztonságot nyújtottak számomra, amelyet még sosem éreztem.

Óvatosan felpillantottam rá, de ő csak mosolygott mire szívem kihagyott egy ütemet majd őrült vágtába kezdett erre mosolya még szélesebb lett én pedig elpirultam, de tekintetemet nem tudtam elszakítani az övétől egyszerűen magába szippantott aranybarna lágy tekintete. Már tényleg nem volt semmi bajom és biztosra vettem, hogy ezt ő is tudja és mintha hallotta volna előbbi gondolat menetemet még szorosabban vont magához. Kezeim önálló életre keltek és nyaka köré csavarodtak. Pillantásom a szájára siklott és mindennél jobban vágytam a csókjára.

19 éves elmúltam és még sosem csókolóztam senkivel. Nem tudtam, hogy kell. De azt akartam, hogy ő legyen az első ugyanakkor nem akartam letámadni sem. Nem tudtam mit tegyek és látszólag ő is vívódott. Ha lehetséges még közelebb húzott magához majd teljes egészében átölelt. Fejét a nyakhajlatomba fúrta és mélyeket lélegzett. Nem tudtam honnan jött számára ez a hirtelen változás, de örültem neki. Amennyire csak tudtam hozzábújtam és élveztem a helyzetet.

Nem tudom mennyi ideje állhattunk ott mikor hideg és puha érintéseket éreztem a nyakamon. Edward lágy puszikkal hintette rá. Én pedig libabőrös lettem az érzéstől és megborzongtam. Nem a hidegtől, mert cseppet sem volt hideg idekint. Nem ez annál sokkalta más fajta borzongás volt. Ez a borzongás élvezetes volt és vággyal teli. Vágytam rá minden porcikájára. Ő valószínűleg félreérthette ezt, mert eltávolodott tőlem, a szemeimbe nézett majd megszólalt.

- Fázol? – kérdezte aggódva és ekkor észrevettem, hogy eddig aranybarna szemei most feketén csillogtak, de a varázsából még így sem vesztett semmit sem.

- Ne haragudj, nem vagyok valami forróvérű. – mosolyodott el keserűen és karjai lehulltak rólam.

- Engem nem zavar. – mosolyogtam rá kissé bátortalanul majd keze után kapva összekulcsoltam az enyémmel. Összefonódó kezeinkre nézett majd arcán újra megjelent az, az ellenállhatatlan féloldalas mosoly.

- Gyere, menjünk be. – mondta majd elkezdett kifelé húzni az erdőből. Egy kisebb tisztásra érve egy nagyobb faház állt előttem. Ami egyszerűen meseszép volt. Nem igazán tudtam szemügyre venni, mert Edward tovább húzott egészen be a nappaliba ahol Alice és egy szőke hajú 30-as éveiben járó férfi beszélgetett.

- Szia, Carlisle. – mosolygott rá Edward és még mindig fogta a kezemet. Amint ez Alice is észrevette sokat sejtően elmosolyodott. Ezek szerint ő Carlisle siklott tovább a tekintetem az immáron előttünk álló férfira.

- Jó napot! Isabella Swan vagyok, de a Bellát jobban szeretem. – nyújtottam neki kezet, amit el is fogadott majd ő is bemutatkozott.

- Carlisle Cullen és nyugodtan tegezhetsz. – mondta kedvesen és én máris megkedveltem. Edwardot megölelte majd hellyel kínált minket.

- Segítened kell. – mondta határozottan Edward és tekintete kétségbeesett ugyanakkor féltő volt én meg csak remélni mertem, hogy ezúttal több kérdésemre kapom meg a válaszokat…