9. Carlisle a segítség

/Edward szemszöge/


Fogalmam sem volt mi vezérelt az erdőben történtekre. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy meg kell nyugtatnom. Biztosítanom kell arról, hogy rám számíthat és megbízhat bennem.

Védeni akartam. Mindentől és mindenkitől. Mellette akartam lenni minden egyes percben és támaszt nyújtani neki, amikor csak szüksége van rá. Mégis tudtam, hogy itt nem maradhat főleg nem velem. Nem tudnák, olyan életet nyújtani neki amilyet megérdemel.

Hiszen én csak egy vámpír vagyok… Most mindennél jobban utáltam ezt a tényt. Egy szörnyeteg vagyok, aki csak veszélyt hozz erre, törékeny angyalra. Mégis nem tudtam nem mellette lenni és valamilyen csoda folytán azt mutatta, hogy őt egyáltalán nem zavarja az a tény, hogy mi vagyok vagy a közelségem. Ha arra gondoltam, ami nem sokkal ezelőtt történt, hogy a karjaimban tarthattam, ha csak pár percre is egyszerűen beleremegett a gyomrom, jóleső borzongás futott keresztül egész testemen és úgy éreztem régóta halott szívem újra életre kel.

Nem akartam a közel kerülni hozzá nem akartam, hogy ezt érezzem, mert tudtam, hogy akkor csak még jobban fog fájni, ha el kell, engedjem. Carlisle volt az egyetlen olyan vámpír, akihez ilyen ügyben fordulni mertem habár tudtam, hogy ez is kockázatos, hiszen ha a Volturi arról is tudomást szerez, hogy ő is benne volt biztos vagyok benne, hogy nem csak minket Aliccel fognak megölni, hanem őt is, és ha nem sikerül a tervünk, akkor még Bella is velünk tart…

Ez volt az, amit minden áron el akartam kerülni. Kerüljön, bármibe nem fogom engedni, hogy akár csak egy kis karcolás is essen selymes bőrén. Nem értettem az érzéseimet, nem értettem magamat és még az időnk is vészesen fogyott ezáltal a Volturi is egyre közelebb ért hozzánk, még ha képletesen is.

Másrészt örültem, hogy meglátogattuk Carlislet. Mindig is tiszteltem. Mondhatni ő volt a példaképem és apámként szerettem. Sajnos Esme elvesztése óta már nem volt teljesen ugyanaz. Teljesen magába fordult így mi is egyre inkább eltávolodtunk tőle. A családunk már nem volt igazi család. Folyton veszekedtünk.

Ezáltal ment tönkre Alice és Jasper házassága is. Ez után persze Alice is magába fordult. Nem lehetett ráismerni. A mindig vidám, kelekótya, vásárlásmániás lány sehol sem volt. Helyette egy komor, szomorú lány lett, aki napokig ugyanazt a ruhát hordta és csak ült a szobájában volt férjét lesve a látomásain keresztül. Tennem kellett valamit. Ő volt az, akit a legjobban szerettem a testvéreim közül rossz volt szomorúnak látni. Ekkor döntöttem úgy, hogy kell neki a környezetváltozás így mi ketten elköltöztünk. Minden héten elvittem vásárolni és vadászni. Figyeltem rá és nem engedtem magába süllyedni.

Mára már megtanult, a fájdalmaival élni és csak az látja a valós arcát, aki igazán ismeri. Innen tudtam azt, hogy neki Jasper volt az igazi és hogy sosem fog rajta túl lépni. Sosem értettem a szerelmet, mert nem voltam még az így azt sem érthettem mi volt kettejük között, de annyit azért én is láttam, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan erő húzta őket egymás felé és ez az erő még mindig meg van, közöttük csak nem akarnak róla tudomást venni.

Alice nem akart többet hallani sem róla miután csatlakozott a volturihoz és én ezzel teljes mértékben egyet értettem. Persze elkerülhetetlen volt a véletlen találkozás. Kétségbeesett voltam és féltem. Féltem, hogy Bellát nem sikerül hazajuttatnom és arra a szörnyű sorsra jut, amit Alice jósolt neki, de ebben az esetben nem voltam hajlandó végignézni a halálát inkább megakadályozom, bárhogyan csak ne haljon meg.

- Segítened kell. – mondtam Carlislenak és tudtam, hogy az összes pesszimista érzésem most ott csücsül az arcomon.

- Gondolom, Belláról van szó. – mondta és máris gondolkodóba esett az egyes megoldásokon.

- Haza szeretném vinni. – mondtam és kihúztam kezemet Bella kicsinyke kezéből. Tudtam, hogy ezzel megbántom, de nem akartam még jobban közel kerülni hozzá, mert akkor már végképp nem tudnám elengedni.

- Ezt hogy gondoltad? – ráncolta a homlokát fogadott apukám, de fejében már több dolog is bevillant mégis egyik sem volt az igazi.

- Találnunk kell egy elhagyatott átjárót, amit nem sokan ismernek, és nem őrzik, legalábbis nem figyelik annyira. – kezdtem bele majd egy mély levegő után folytattam.

– Rá kell jönnünk arra hogyan, nyissuk ki onnantól pedig nyert ügyünk van. Visszaviszem, Bellát én is visszajövök, majd visszazárjuk a kaput és ennyi. Soha senki nem jön rá. Jasper meg, ha kérdezi, akkor megöltük. Ha akarná, sem tudná majd bizonyítani, hogy ez nem így van. – fejeztem be a látszólag egyszerűnek tűnő tervet, holott tudtam, hogy a lehetetlennel próbálkozunk. Carlisle mégis fontolgatta, szövögette az általam elképzelt szöktetést mégsem jutott tovább, mint én. Sajnos ő sem tudott egyetlen olyan átjáróról, sem ami megfelelne nekünk.

- Alice nem látsz valamit? – intézte felé apánk szavait. Húgom koncentrálni kezdett mire újból felvillantak annak a rémes jövőképnek a víziói mire fájdalmasan felnyögtem. Nem akartam újból látni. Bőven elég volt egyszer és agyam még így is gondosan őrzi sajnálatos módon.

- Semmi használhatót… - sóhajtotta szomorúan gondolatai mégis Jazz körül jártak. Hiányzott neki… és kételkedett abban, hogy képes lenne bántani Bellát, amikor érzi, hogy mennyit jelent nekünk. Én sem tudtam volna elképzelni ezt arról a Jasperről akit megismertem de az a Jazz már nem létezik. Egy sokkal kegyetlenebb énje került a felszínre, aki csak még több szenvedést és fájdalmat akar okozni. Hinni akartam abban, hogy ez nem így van, de tudtam, hogy ez csak hiú ábránd a számunkra.

- Akkor nekünk kell valamit kiagyalni… - mormolta Carlisle inkább csak magánk, mint nekünk majd elvonult a dolgozó szobájába és lázas keresésbe kezdett. Bella mindeközben csöndesen ült mellettünk, de még így is izzott köztünk a levegő és tudtam, hogy csak a megfelelő alkalomra vár, hogy feltehesse a valószínűleg egyre több kérdését. Ez az alkalom most önként kínálkozott neki…

- Hogy értette az, hogy „Alice nem látsz valamit?”? – hát igen most sem erre a kérdésre számítottam tőle, de mikor mondja azt, amit várok.

- Nem mondtad még neki, - fordult felém meglepetten Alice.

- Épp hogy csak belekezdtem a mesélésbe mikor megérkeztél. – mosolyogtam rá hátha ezzel elfújom a borús gondolatait, de nem ragadt rá a rögtönzött áll jókedvem, mert még mindig a komor és magányos kicsi Alice volt.

- Értem. – mondta csak úgy kurtán majd Bella felé fordult és mesélni kezdett. – Vannak vámpírok, akiknek különleges képességük van. Mint nekem meg Edwardnak. Én látom a jövőt nem konkrétan azt, ami történni fog, hiszen még változhat, de a döntéseket látom. Edward pedig gondolatolvasó. – fejezte be legalábbis ő így gondolta mer kényelmesen hátradőlt a kanapén és tüntetőleg kifelé bámult. Míg a mellettem ülő gyönyörűségnek elakadt a lélegzete majd pár oktávval magasabban csengő hangon ijedten így szólt:

- Mi?

- Ne aggódj a te gondolataidat valamiért nem hallom. – vágtam egy kisebb fintort ő pedig csak megkönnyebbülve kifújta az eddig benntartott levegőjét és még el is mosolyodott. Most voltam csak igazán kíváncsi arra, hogy mi jár a fejében…

- Megvan! – kiáltott fel Carlisle majd kirohant a szobából. Arcán diadalittas vigyor ült. – Tudok valakit, aki segíthetne nekünk…